Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)
1908-08-15 / 33. szám
SZATMÁRMEGYEI KÖZLÖNY küzdelmet, az uj bonyodalmakat fölidézni, Bécsnek nem lett volna tanácsos. De most ? Kényszerhelyzet csak egy van s ez a koa- liczió. Erő is csak egy van: s ez odafönn van. A megpróbáltatások sorozata betelt. Végén vagyunk a játéknak. A függetlenségi párt összes programmjai gyakorlatilag is fölvannak adva. A próbákat kiállották. A bankügyben folytatott szélhámoskodásnak nem ül föl senki. A katonai kérdés tehát az utolsó. És hiába mondják a biblia szavaival: Uram, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár, mert Bécsben már biztosan tudják, hogy a vége csak az lesz: mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem — a tied! Ferencz József uralkodói művészetének teljes a sikere. Az osztrák jubileum évében, a szabadságharcz — hatvanadik évfordulóján Kossuth Lajos fia utján szedeti rendbe Magyarországot. A szólásszabadság elfojtása és a nemzeti ellenállás lehetőségének elpusztítása után a mai többségtől megfogja kapni a kívánt katonákat is. Beteljesedik vágy Ordung und Ruhe, rend és béke lesz és úgy adhatja át örökségét utódjának. De vájjon ugyanezt mondhatja-e Kossuth Lajps fia és a függetlenségi párt is? Aligha. És ugyanezt mondhatja-e az ország ? Az ország! Hát ugyan ki törődik még az országgal ? Miniszterség, képviselőség, közjegyzőség, püspöki, pátriarchai és más állások, javadalmak, haszonhajtó jogok és egyebek vannak, de ország az nincs. A mi volt: ott veszett Mohácsnál. Ezt kellett elmondani azoknak, a kik hiszik, hogy még — lesz. Vannak még ilyenek ? Szent István. Irta: Pozsonyi Oábor. A nemzetek kegyeletének mindig féltve őrzött kincse ama nagyoknak emléke, kik a történelmi múlt százados viharai között héroszi lelkülettei küzdtenek a nemzeti lét jogaiért s népük függetlenségéért. Daliás alakjukat érczbe öntik, ragyogó nevüket aranyba foglajják, márványba véT Á R C Z A. Nyár múltán. Alig volt még nyár, újra vége már. Az ég mezőjén, a magasba kéken, ólomtestü felhők tömege jár és mélyre nyújtja uszályát sötéten. . . . A nyárnak vége már. Komor szürkeségével itt az ősz; korán megtért a gyér meleg napokra. A verőfény csipkéjén játszva győz a bús felhőpalást nehézkes fodra. Itt van megint az ősz. S ha néha mégis vétlen meghasad a gyászos köntös és a támadt résen a kék kivillog s pár sugárpamat siklik a földre: meglepik egészen s a felhő meghasad. Én is futok a hüs árnyék elől az utcza napsütötte oldalára. Háztömbök szűk sora közó bedől nehány sugár s benn sütkérezve járva futok a hűs elől. Bizony mondom, szomorú állapot, én: a láng és a fény tékozló hőse keresem a meleget, a napot. sik, hogy még akkor is, midőn a hon utolsó fia hült ajakkal nyugodni tér, legyen, ami dicsőségüket hirdesse a világnak. Szép az emlékezet ilyetén megnyilatkozása, de sokkal melegebb, sokkal közvetlenebb, ha nem hideg érez, nem merev kő őrzi glóriával övezett nevüket, hanem a kegyelet oltára a remzet szivében van felállítva s nap-nap után oda zarándokol a nemzet apraja-nagyja, hogy ez oltáron rójja le köteles tiszteletének adóját. Nemzeti történelmünknek ilyen glóriás alakja szent István, az első apostoli magyar király. Hol az a magyar kebel, mely e név hallatára a lelkesedéstől nem dagad?! Hol a szív, mely hevesebben nem dobban ?! Érzés, mely túl nem árad ? Sok nagy névre büszke a magyar, de Te még a nagyok között is kimagaslottál! Joggal nevez a történelem Árpád dicső alakja mellett szinte honalkotónak. Árpád a Hadúr kardját villogtatva, megszerezte e hont. Te a kereszttel kezedben annak alapját szilárdítottad meg. A kilenczedik század végén, mint a tomboló vihar jelent meg s száguldott végig Európa egén a magyar, hogy évtizedeken keresztül rettegésben tartsa nevével nyugat népeit s összetörje, zúzza azt, ami útjába akad. A meglepett nemzetek fejüket vesztve vonultak vissza a magyarok győzelmes kardja előtt. De mikor föleszmélve, már- már közös erővel akarták a magyart Európa térképéről eltörölni, e válságos pillanatban az isteni gondviselés oly férfiút állított a nemzet élére, ki feladatának és a helyzetnek magaslatán állott. É férfiú sze rt István volt. Maroknyi nép voltunk : mi lett volna belőlünk, —• mikor a hatalmas hun birodalom is mint a füstgomoly foszlott szét, — ha nem simulunk Európa keresztény népeihez ? Egy nemzet fenmaradását csak a folytonosan érvényesülő haladás és fejlődés biztosíthatja, de e fejlődés, e haladás csak azon feltételek féltékeny megőrzése által eszközölhető, a melyek az államalkotásnak alapját képezik. Fázom. Lelkem, már nem melenget ő se. . . . Szomorú állapot. llaraszthy Lajos. *■ ■ Á színpadi „Peleskei Nótárius“ forrása. Szobrot Gaal Józsefnek ! A „Szatmárraegyei Közlöny“ eredeti tárczája. III. Midőn tehát Gvadányi, hol nevettető, hol meg gúnyos útleírásában élénken hirdeti a magyar viselet nemzeti fontosságát, ne gondoljuk, hogy ez eszmében nincs erő és igazság. A nemzeti felbuzdulás idején, a XVIII. század végén, midőn a bécsi régiségtárból a magyar szent koronát visszahozták hazánkba, országszerte mindenfelé magyar ruhába öltözött hölgykoszoruk és diszmagyar ruhás bandériumok örömujjongás és taraczkozás közt fogadták visszatérő utján. A 48-as szabadságharezot követő kiegyezés idején újra divatba jött a magyar viselet és csak nemrégiben, a nemzeti ellenállás idejében, majd a nemzeti uralom alatt fölsarjadzott tulipán mozgalom nincs-e szoros összefüggésben ez évszázados nemzeti gondolattal és törekvéssel ? De Gvadányi ebben a maiglan is élvezetes útleírásában nemcsak azt az eszmét hangoztatja, hogy a magyar ember hordjon magyar ruhát, hanem azt is hirdeti; hogy a falusi és pusztai elmaradt magyarságban, erkölcsi és testi erő rejSzent István személyében egyesítette az apostoli lángoló buzgalmat a nagy állam- férfiú bölcsességével. Felismerte a helyzet fontosságát. Az első és döntő lépés, melyet féltett nemzete érdekében tett s a mely a tárgyilagos történelem itélőszéke előtt is helyesnek bizonyult, a kereszténység fölkarolása és megszilárdítása volt. A pogány magyar a többi keresztény népcsaládok szemében ellenség volt. Más Istennek hódolt, más erkölcsöket vallott, más érzelmeket táplált, más elvekkel élt. Midőn szent Istvánnak államférfim bölcsessége mindezt átértette s a leikébe oltott hatalmas keresztény eszmék életerejét fölismerte: apostoli buzgalommal látott a gondviselés által reá bízott eme nagy feladatok teljesitéséhez. — Nem volt nyugalma addig, mig nemzetét kereszténynek nem tudta s mig a keresztény eszmékkel nyugat polgárosodásának eszméit is népének szivébe nem csepegtette. De e munkája nem az erőszakoskodó zsarnok munkája volt. Mert mig a kellő tapintattal igyekezett nemzetevei megked- veltetni a művelődés alapelemeit, a legnagyobb kegyelettel viseltetett a népének szivéhez nőtt ősi hagyományok iránt. Férfias nagylelkűsége és önzetlen ön- feláldozása nein ismert határt, de ha nemzetének boldogitására s jövőjének biztosítására irányuló nemes törekvései indokolatlan ellenszenvre, sőt ellenállásra találtak : megalkuvást nem ismerő erélylyel és határozottsággal lépett síkra ellenök. Az alapot, melyen ezeréves történelmünk oly biztosan nyugszik, szent István rakta le, a századok viharai keményen kipróbálták, megedzedték, de felforgatni sohasem tudták. Ez teszi szent István nevét nemzete előtt nagygyá, dicsővé. Nincs, nem lehet e hazának gyermeke, ki hódolattal ne hajolna meg szent István nagy neve előtt. Ünneppé, nemzeti ünneppé emelte a honfiúi kegyelet, melyet megtartani minden magyar honpolgárnak kötelessége, legyen vallása keresztény vagy nem, beszélők, a nagyvárosi élet és szokások veszedelmez- tetik nemzetiségünket és erkölcseinket, a magyar ember beszéljen magyarul, ne majmolja az idegent, őrizze meg nemzeti mivoltát, mert az becsesebb tulajdona minden egyébnél, hiszen aki ezt elveszti, az nemzet nélkül való korcs és megvetni való. Es Gvadányinak Peleskei Nótáriusa nemcsak a közönségre hatott, hanem az irodalomra is. Petőfi nagyrabecsülte, Arany szerelte és tanulmányozta, városunk halhatatlan szülötte Gaal József pedig benne a nemzeti szellemet és erőt kiérezve, Zajtay uramat a kor felfogásához és követelményeihez alkalmazva tette a magyar irodalom első s legjelesebb bohózatának: név- változtatás nélkül; a színpadi Peleskei Nótáriusnak hősévé. De mig Gvadányi a régit követeli vissza, addig Gaal a nótáriusban a világtól való elmaradottságot teszi nevetségessé. A jelen alkalommal Gaal bohózatának csupán alapgondolatát emeltem ki, mert a Peleskei Nótárius a maga egészében és részleteiben széles ez országban mindenfelé ismeretes, hiszen több, mint egy félszázada állandó műsoron van a fővárosban és vidéken egyaránt, sőt azt ez évben a kor szelleméhez simítva mégis újították. Aki tehát hazánkban évtizedeken át oly sok derűt és édes mosolyt csalt ki ezer meg ezer ember arczára, és aki halhatatlan műveivel örök nevet és ragyogó dicsőséget szerzett Nagykároly városának és Szatmárvármegyének, az megérdemli, hogy születése százados évfordulóján, 1911-ben Nagykároly és Szatmárvármegye lelkes
