Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)

1908-04-05 / 14. szám

s z Olvasóinkhoz. A „Szatmármegyei Közlöny“ beléle- tében a mai nappal nagy változás állott be. Az eddig csoportosított munkakörök széttagolódtak és a főszerkesztői teendő­ket a mai naptól kezdődőleg Dr. Pilisy István országgyűlési képviselő a függet­lenségi és 48-as balpárt kiváló tagja látja el és részben a párt kebeléből kerülnek ki a lap politikai belmunkatársai is. Második éve immár, hogy e lap fele­lős szerkesztője vagyok és küzdők har- czok, viharok, ötletszerű rágalmak és tá- madtatások közepette azokért az eszmé­kért, a melyeknek szolgálatába szegődtem akkor, a mikor e lap szerkesztését átvet­tem és annak uj irányt adtam. Egész idő alatt azon munkálkodtam, hogy e lap a tiszta, önzetlen hazafiság, pártatlanság és elvhűség tántoríthatatlan, független orgá­numa legyen. Akkor, a midőn még nagyon keve­sen voltunk, kik a kormányra jutott füg­getlenségi párt a helyzettel indokolt gyen­geségét és erélylelenségét ostoroztuk és támadtuk, magunkra hagyatva kezdtük meg már a harczot a koalitiós kormány talán jóhiszemű tévedéseivel szemben és mutattunk rá azokra az alkotásokra, me­lyeknek létesítése az országnak létkérdése és azokra a tévutakra, melyeken haladva lejáratják a függetlenségi eszmét és elpré- dálják Kossuth Lajos szent örökét. A következmények sajnos nagyon is hamar beigazolták a mi álláspontunkat. Nem részletezünk, hiszen ma már általá­nos a panasz, a mit itt megírnánk. A lejtő, a melyre léptek már véget ért. El van vágva az ut, a mely visszafelé vezet, a hidat felégették maguk mögött. Mindenkin csak addig lehet segíteni, mig hallgat má­sok tanácsára és a jóakaratu figyelmez­tetésre nem doronggal felel . . . A függetlenségi kormánypárt öngyil­kossági kísérletét nem a hatalom megtart- hatása, de a haza érdekében meg kell akadályozni. Hibákat jóvá lehet tenni és azokat meg lehet bocsátani. De bűnökért bűnhődni kell. Kossuth Lajos nagy esz­II. Elment az idegen ember, egyedül maradt Gábor ur és az asszony. Gábor ur — várván amig a vacsora elkészül, végigheveredett egy kanapén és bosszúsan szivta czigarettáját. Az asszony — a nők ösztönszerü finom sejtésével — megérezte, hogy bűnös valamiben, bárha hiába törte apró madáragyvelejét, nem tudta fölfedezni,hogy mi lehet az? S apró hízelgés­sel környékezte meg az urát, — Rossz kedved van ? — Látod!—hangzott a kedvetlen válasz. — Miért? — Csak! E rövid, goromba válasz elvette az asz- szony kedvét a további kérdezősködéstől. Japán virágos, kivágott pongyolájában fölkuporodott egy székre, s duzzogva bigyesztette a szája szélét. A férjből azonban hamarosan kitört a panasz: — Úri asszony nem szokott sötét szobában együtt ülni egy idegen férfival! — Miért nem ? — Mert nem illik! — Nem értem! Hát mi rossz van a sötét szobában? — Ej! De csacsi vagy! Hát képzeld el, hogyha helyettem valaki idegen jő ide ma este, az nagyon szépeket gondolt volna! Az asszony fölemelkedett helyéről : — Ugyan mit gondolt volna? — Hát azt, hogy... Rosszat. A legrosszabbat! — Gsak nem azt, hogy én ... A kicsi nő felpirult, némi szünetet tartott, aztán folytatta: ATMÁRMEGYEIKÖZLO méinek meg nem értése hiba, de megta­gadása bűn. És a mikor a „Szatmárme­gyei Közlöny“ híven, fenti álláspontjához megerősített sereggel folytatja azon har- czát, a melynek czélja a függetlenségi esz­mék megmentése és a dicső Kossuth ha­gyaték realisálása, hisszük és reméljük, hogy az olvasó közönség is örömmel fog csatlakozni ahhoz a sereghez, melynek ma már nemzeti missziója van és öröm­mel lesz tovább is hive annak a szeplőt­len lobogónak, melynek győzelméért a mai naptól kezdve nemcsak a szerény közlegény fog harczba szállani e lap ha­sábjain, hanem a hadvezérek is és szíve­sen fogja venni az ő oktató és buzdító szózatai mellett a közlegény szerény Írá­sait is. Dr. Antal István, felelős szerkesztő. A rágalmakról. Irta : Dr. Hoffmann Ottó, országgy. képviselő. Politikai közéletünk sivárságát semmi sem jellemzi annyira, mint azok a táma­dások, melyek a nemzeti ellenzéket, a 48-as balpártot hetek óta élik. És ezek a táma­dások abban az arányban nőnek, amily rohamosan erősbödik az ország közvéle­ményében a rokonszenv s elismerés legne­mesebb czélu küzdelmünk iránt. Immár nemcsak a törvényalkotás és kormányzat terén tapasztalható az elkor­hadt régi rendszer dicstelen folytatása, de megújul az a durva hang és pórias modor, melyből az egykori nemzeti kisebbségnek oly bőven kijutott a múltban a politikai erőmérkőzés nyilvános életének egész me­zején, különösen a parlamentben és a sajtóban. Azt a kevés tagú csoportot, melynek öszszesbüne a múlt hagyományainak forró szeretete, a meg nem alkuvó elvhüség a boldogabb jövendő rendületlen hite, ezt a pártot úgy állítják oda az ítélkezésre hivatott nagyközönség szeme elé, mint a nemzetellenes érdekek szolgálóinak czinkos- társait, vadul vezérségre törő kalandorokat, vagy rövidlátó, makacs idealistákat, akik — Azt gondolta volna, hogy én talán helytelenül viselkedtem, hogy .. . hogy csóko- lóztam Balázszsal? — Azt is! — Azt is? Talán azt is, hogy én ... a ... a szeretője vagyok annak az embernek ? Gábor ur lesütötte a szemét. Az asszony felháborodása, keresetlen elszörnyedése vilá­gosan mutatta, hogy igazságtalan volt, hogy szennyes gyanúval illette azt a nőt, aki fele­sége volt. Nem, nem, ez az asszony soha nem gondolt még arra az eshetőségre, hogy a fér­jén kivíil még más férfiakra is gondoljon. Megbánással és szégyenkezéssel mondotta tehát: — Az emberek rosszak szivecském! — és már is sietve ugrott fel kényelmes fekvő helyé­ről. Mert az asszony kitörő, keserves zokogás­sal borult az asztalra: — Ilyet mondani én rólam! Oh istenem! Ilyet mondani! A szeretője! A férfiun volt a sor, hogy az asszonyt szerető beczézgetéssel körülvegye. A szeretője! — zokogta tovább az asz- szony, konokul ismételvén ugyanazt a szót. És még makacsabban temette fejét az asztalnak támasztott karjaiba, mert érezte, hogy az arcza, egész a füle czimpájáig bűnös lángra gyűl, amikor pedig a férje a nyakát megcsókolja, delejes áramlás hozza pezsgésben a vérét. Hir­telen azt képzelte, hogy az ura helyett Balázs erőteljes karjai ölelik körül derekát s majdnem fölsikoltott. Gábor ural akkor, ebben a pillanatban csalta meg a felesége először. N Y félnek attól a történeti folytonosságtól, mely a jövő Magyarországot ötszáz esz­tendőnek szomorú tanulságaihoz fűzi. Annál bünösebb ez a hitvány munka, mert egy olyan pártnak czége alatt négy, amely párt a szüntelen üldöztetés körű­ségei között izmosodott meg, s lett ura nemcsak a nemzeti vágyaknak, de a nép­képviseletben megnyilatkozó törvény;« aka­ratnak is, s ameíy párt törekvéseivel leg­feljebb azért versenyezünk, mert meggyő­ződésünk szerint jobban, mondjuk féltéke­nyen szeretjük az azonos elvek szűzi tisztaságát. A folyó parlamenti harcz elején rossz tréfának minősítettük ezt az „érvelés t“, mely a szellemtelenségnek kirívó tünete, de ma már amikor fájdalommal, másrészt magatartásunk igazolása képen, azt kell tapasztalnunk, hogy ez az eljárása több­ségi ellenhatásnak úgyszólván egyetlen fegyvere, felháborodással kell visszautasíta­nunk a védelem eme vezérargumentumait s meg kell bélyegeznünk e gonosz ha­zugságokat. Az még csak elviselhető, ha az ellen­zék szereplését a tények elferdí­tésével ismertetik, de az már visszata­szító és undorító látvány, mikor a függet­lenségi párt hivatalos lapja úgy rajzolja az ősz Szappanos Istvánt, hogy Vojvoda Sándorral ölelkezik s alig van sajtóorgánum, melynek betűs ha­sábjai ne ugyanezt az értelmet hirdetnék. A képviselőházi ülések tudósításai nem hemzsegnek-e a hasonló tartalmú közbe­szólásoktól, nem említve a védő beszéde­ket, melyek csattanójában egy kalapács alá kerül mindig a balpárt és Supiló. Nem a küzdelem kimenetelét félti ez a durva hang és oktalan védelem, gőgös haragjukban úgyis készek arra, hogy ösz- szetapossanak bennünket. A hatalom és mandátum féltésnek, a népszerűségre való kapzsiságnak jelenségei ezek. A ma még többségben levő pártot azonban jogunk van figyelmeztetni arra, hogy silány strébereinek türelmetlenségét s ép oly gonosz, mint ostoba hazudozását- szüntesse be, mert méltatlan az a párt czéljaihoz és tekintélyéhez. A czélok ho­mályba vesztek ugyan, de egy uralkodó párt tekintélye az ország közjava, s külö­nösen akkor, mikor programmja —• bár ma már csak hivatalosan — a nemzet minden igaz fiának szivében él. A többségi párt jövője úgysem követ­kezése nagyszerű múltjának, s az inga­dozó hitü választók ítélete csakhamar lezárja politikai életünknek a jelen függetlenségi pártnak ezen egy-két éves szakaszát, maga­tartásában tehát legalább azt a lomhaságát őrizze meg amelyet jellemezhet a kishi­tűség és engedelmes megalkuvás, de még a pusztulás tudatában sem a rágalom. És ha folytatják is a férfiatlan munkát, minket nem félemiit és nem állít meg becsületes törekvéseink utján, mert nyu­godt lelkiismerettel hivatkozhatunk a köz­véleményre, amely rokonszenvét a tények alapján ajándékozza, vagy vonja meg. Ezen tények közé sorozzuk a többségi páit és őt támogató eszközei köréből elle­nünk törő hamis támadásokat, amelyek csak azokat téveszthetik meg, akik soha­sem hittek elveink őszinte átérzésében. Aki pedig hisz elveink örök igazsá­gában, s harczünk jogosságát és köteles­ségét elismeri, el nem tántorodik tőlünk, mert feladatunk nem csak a mai csatározás, hanem nemzeti fejlődésünk megalapozása; ezért akarjuk, ezért fogjuk az országos

Next

/
Thumbnails
Contents