Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-17 / 11. szám
Nagykároly, 1907. márczius 17. 11. szám. XXXIII. évfolyam. POLITIKAI ES TÁRSADALMI PAP MEGJELENIK MINDEN VÁSÁR AP. ( \, SZERKESZTOSEG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő II a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephoij 59. szám. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJPONOSOK : HIANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona^ -5#i Jegyes szám ára 20 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Munkára! Nagykároly, 1907. márczius. Szép álmoknak szétfoszlása, az édes álomból sivár jelenre való ébredés a legfájdalmasabb és legkínosabb helyzetek egyike. Kiábrándulni abból, a min a legnagyobb szeretettel csügtünk, elveszteni azt, a mihez legjobban vonzódtunk, emberi, lehető önuralmat rabló csapások. Reményt veszteni akkor, a midőn hosszú időn keresztül abból táplálkoztunk, kétségbeejtő . . . ... Ez a legutóbbi politikai események ideáliséit kritikája. Nem múlik el nap, hogy valami reményünkben ne kellene fájdalmasan csalódnunk, és nincs nap, a mely valamely irányú bizodal- munkat meg ne rendítené. Pedig oly szép reményekkel éltetve üdvözöltük az oly régen epedve várt nemzeti uralom napjának hajnalhasadását. És hiába tagadnók, szomorúan kell belátnunk a közmondás logikai igazságát, sohasem jön valami, a mi sokkal jobb volna, mint az előbbi volt. És nem csupa véletlen, hogy ez ma jut eszünkbe, a mikor márczius Idusának ünnepléséről szóló híreket olvassuk. Nem véletlen már csak azért sem, mert hiszen mindnyájunk figyelmét megragadja az a körülmény, hogy ez országban, mely oly áhítattal várta a jelent, e napnak hivatalos színezete még ma sincs. Nem véletlen, hogy ez épen ma jut eszünkbe, a mikor az ünneppé tétel iránt nyilvánított vágy csak vágy marad, a melyre biztató szó nincs, csak szomorú jövőt sejtető hallgatás. Nem véletlen azért sem, mert hiszen benne vagyunk a legelkeseredettebb kigyezési harcz- ban. Évtizedek meddő harcza után a remény halvány, de megvalósítható képe foszlik szét szemeink előtt és tölti el a körülmények miatt kétszeresen a bánat szivünket. Mindent oda adtunk már, a mink csak volt, de most már elveszik tőlünk a reményt, hogy valami lesz. Gyengeség a döntő ütközetben, ez volt mindig a mi bajunk és ez a bajunk a jelenben is. Csak hatalom van nálunk egyesek, a mindenkori vezetők kezében, de sem erő, sem erély. Hogy a hatalom nem mindig jelenti az erőt, azt soha sajnosabban nem tapasztaltuk, mint épen napjainkban. És ennek egyik fő oka az, hogy nálunk az igazság megmondását mindenkivel szemben és természetesen a mindenkori vezetőség, tehát a kormánynyal szemben is, nem hazafias kötelességnek, hanem üldözendő ellenségeskedesnek tekintik, a melyet elfojtani és nem megnyugtatni a czél. Most négy napos pihenő örvendezteti a képviselői sziveket. De miért is kellett a szünet ? Hiszen oly nagy volt a — nem mondom jogos—1 felháborodás a nemzetiségek ellen, a gyűlések kibeszélése, az időrablás miatt, hogy még egy kis perczeldezsősködés is megengedhetőnek látszott? Hiszen most egyszerre négy napot dobnak ki még csak nem is üléskibeszélés miatt ? Vannak hangok, hogy ez azért kellett, hogy igy kerülíessék ki a márczius 15-iki tárgyalási szünet? Igaz ez? Kát nem az lett volna ennek a kormánynak kötelessége, hogy a mint az ilyen hírek keringeni kezdtek, azonnal összehívja a t. Házat és Juszth is adjon szünetet márczius 15-én ? Hát kérem, ha nem igy történt, hol itt a viccz, hol itt ratio ? Vagy talán ezek a hangok olyan semmitmondók voltak, hogy nem is érdemes velük foglalkozni? Oh nem! Ezek nagyon is gyanús hangok, a melyeket még gyanusabbá tesz a hallgatás. Nem akarjuk, nem merjük hinni, hogy igy állnának a dolgok és reméljük, várjuk, hogy e régen epedve várt kormányzatnak első dolga lesz a szünet után e hangokat elhallgatandó azt a bizonyos ünneppé avatási törvényjavaslatot benyújtani, mert ezek a hangok csakis ez esetben fognak elnémulni, különben nem és ha nem, akkor kétszeres erővel fognak ismét a reméljük, gyanúsítok lábra kapni es ennek nem tudom, de sejtem, kissé zavaros következ- kezményei lehetnek. De van itt még más kérdés is, melyet a sok ki és bekapcsolással eldönteni nem lehet. Ez az a bizonyos magyar vezenyleti nyelv. Eötvös Károly jóvoltából jutott kezeink közé egy javaslat, melyet 1790-ben nem a nemzeti kormány, hanem az akkor Gréwen nevet viselő 4-ik huszárezred tisztjei adtak be az ország- gyűléshez, melyben azt kérik, hogy béke idején a magyar ezredek az országba hozassanak, az idegenek pedig onnan kivitessenek és hogy a magyar ezredekbe magyarok neveztessenek ki tisztekké. Nem is szólva ezen indítvány feltétlen helyességéről, vagyunk bátrak még valamit közölni ebből a kérvény, illetve javaslatból, mégpedig nagyon isactuáíis lévén a dolog, szószerinti „Nem kevéssel mozdítaná elő a hadi szolgálatot, ha a közönséges szolgálat nyelve is parancsolás szerint magyar nyelven folytattatnék, mert valamint a német nyelvnek értelme, tanulása és megfogása hazánk kedves magzatainál nehezen megy végbe, úgy ebből származik, hogy a fegyveri gyakoroltatásban elkövetett legkisebb hibáért édes vérünk és hazánkfiai testükben nemcsak tagoltatnak keményen, de sokszor az idegen tisztek által nemünk alacsonyitására szolgáló illetlen nevekkel ártatlanul is szidalmaztalak.“ Nem akarom e kérvény törvényi alapjára vonatkozó nagyon is ismert törvénybeli közhelyeket felsorolni, tudjuk ennek minden egyes T A R C Z A. Kaland. Irta: Balla Miklós. Barangoló kedvemben ért az est — Felhős ég alján szunnyadt Budapest. Száguldó szél az ablakokat verte, A lucskos utczát át- meg átseperte. És fázósan tértek előle ki Az éjek tévelygő szirénjei. — Összébb vonom a köpenyt vállamon S a nyirkos utczán tovább álmodom . . . Egyszerre künn, hol az éj néptelen, Egy szőke szép lány áll szemközt velem, Ifjan, viriilón, mint egy rózsaszál, Nyugtalan’, mint ki kedvesére vár. Haját szabadon zilálja a szél. A köntöse szegénységről beszél. Hogy elmegyek mellette, rám tekint S selyem pilláit lehunyta megint. Szemébe nézek, — arcza bánatos, De olyan üde, oly kívánatos! . . . Körültekintek, — sehol semmi nesz . . . — Ez éj a csókok éjszakája lesz! . . . Közeledem, beérem csakhamar — Kisasszony, az éj zivatart kavar, Nem menekülnénk tán fedél alá . . . ? És szólt, miközben könnyét hullatá: Óh jó uram, az Isten küldte önt! Anyácskám holtan fekszik odafönt . . . Nincs rokon, testvér ki köréje gyűl — S én úgy félek mellette egyedül i . . . Fáradt vagyok: a könnyem elapadt, A szivem is már talán kiszakadt! . . . — Egy csöppnyi jóság önbe hogyha van: Vigyen magával édes jó uram . . . Megdöbbent az ártatlanság szava — „De gyermekem hova vigyem..— Haza! Vigyen magához, adjon egy zugot Én oly csendesen meghúzódom ott! Csak reggelig, hogy lehajtsam fejem És én jóságát sose feledem! . . . Nincs senkim, lássa, ki magához? venne, Árván maradtam e nagy idegenbe . . . Szava elcsuklott — s szeme esdekelt. Bennem a szánás s vád érzése kelt — Liliom nálam — egy fehér virág! . . . — De mit mond majd felőle a világ . . . Eh, a világ! Kigondol most vele! „Gyerünk 1“ — Kezembe reszket már keze, Hozzám simul, gyorsitja lábait S ajka hálásan rebeg valamit. Itthon vagyunk 1 Boldog szegény gyerek. „Szobám öné!“ — „Es ön... Z“ — „Enelmegyek. Elkomorul, szemébe köny oson: „Maradjon csak, inkább én távozom . . .“ „Hová menne ?“ — Hová ? — azt nem tudom !. . Majd leüt tán valaki az utón! . . . Az volna legjobb, higyje meg nekem, Úgyis ki tudja mi lesz énvelem! . . . Csititgattam, hogy majd lesz valahogy! Fejével intett, hogy — sehogy, sehogy ! Biztathattam, hogy maradjon itt mégis, Ha máskép nem, hát itt maradok ón is. Sok unszolásra az ágyra feküdt, Igazgatott rajt egy és más helyütt — „Oly jó puha, — a mienk kőkemény! . :— A másik perczbe már aludt szegény ... Az éji órák száma nővó-nőtt, Virrasztva ültem Árvácska előtt . . . — Egy Földsugár a felhőn át beronta S szenvedő arczát glóriába vonta . . . Házasságok — hazugságok. Irta: Gaal Mózes. Kedves húgom, neked irom e sorokat. Úgy akartam, hogy az elmúlt vasárnap élőszóval mondjam el neked; elmondjam pedig azután, hogy a templomból kijöttetek. A templomban megáldott a pap, a templomon kívül összekötött uraddal a törvény és ettől a naptól kezdve a szived szer etetőnek igazságos mértékében megkell oszolnia szüleid és férjed között. így kívánják a természet örök, megmásíthatatlan törvényei. Hallgass reám húgom, valamit el akararok neked mondani. Talán jó lesz meghallgatnod, talán később hasznát veszed. A minapában egy pesti kisasszony, aki ezelőtt két esztendővel került ki az iskolából, összetalálkozott a barátnőivel. Úgy beszélték volt meg, hogy gyakrabban találkoznak abban az iskolában, ahol végeztek, hogy átviszik a gyermekbarátságot az életbe is, ami ugyan szép és dicsértetes dolog, de csak a legritkább esetekben szokott sikerülni. A legutóbbi találkozáson huszonöt közül csak tiz jelent meg. A tiz között bárom elvált asszony volt, a távollevő tizenöt között négy menyasszony, négy pedig rövid idő múlva vált jegyet, vagy inához egy évre az elvált asszonyok száma esetleg meg fog kétszereződni. Te ezen csodálkozol húgom, de én nem. Férjhez menni és elválni manapság egyformán jelentéktelen dolog. A leányok férjhez mennek, mert meg-
