Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-02-10 / 6. szám
Nagykároly, 1907. február 10. 0. szám. XXXIII. évfolyam. POLITIKAI ES TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. = SZERKES; KIADÓHIVATAL: I:* i hová a lap szellemi részEWPrtfeKlő a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők ' || közlemények küldendők NAGYKÁROLYBAN Deák-tér 20. i Telephon,59. szám. Jókai-utcza 2. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : D p. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona, -5* Egyes szám ára 20 fillér. UIxrlnFAonl/ iutnm/no Órrtn I/ ft 7 H l+P \ n P \l .NvilHflP“ Két jelentés. Nagykároly, 1907. február 10. Szatmárvármegye közigazgatási bizottságának legutóbbi üléséről szóló tudósításunkat lapunk más helyen közöljük. De ez ülésen két olyan jelentést hallottunk, melyeknek egyike általános sociálpolitikai szempontból, másika városunkra való hivatkozásánál fogva igényeli azt, hogy velük e helyen foglalkozzunk. A közigazgatási bizottságnak a belügyminiszterhez küldendő évi jelentése az egyik. Olyan hangon van ez irva, a milyen hangot ilyen jelentésekben még eddig nem halottunk, miért is őszintén csatlakozunk mi is N. Szabó Antalnak a bizottsági ülésen mondott azon véleményéhez, hogy hálás köszönettel gratulálunk e jelentéshez a közigazgatási bizottságnak és a felterjesztés szerzőjének. A helytelen irányú sociális mozgalmak már kétségtelenül aggasztó tünetei közéletünknek is égetően várják a kormány valamilyen irányú orvoslását. A kivándorlás nagymérvű terjedése a magyar birtokos osztályt olyan zavarokba sodorhatják a melyeket már az a nélkül is nagyon meggyengült birtokos osztály leküzdeni képes nem lesz. A munkaárak horribilis felszökése, a nagy adó és a szinte elviselhetetlen közterhek végveszélyiyel fenyegetik a magyar mezőgazdaságot, de főleg és már nagyon is érezhetőleg a kisbirtokos osztályt. Ez ellen kér a fenn említett jelentés a kormánytól orvoslást. Kéri a gazdaszövetség, az érdekképviselet mielőbbi szervezését és főképen ma már a legféktelenebb izgatásra vetemedett szakszervezetek megrendszabályozását. A kérdés tényleg égető fontosságú. Nem vagyunk barátai a megélhetésért küzdő törekvések elnyomásának, de nem vagyunk barátai a „laissez laire, laissez allez“ elvnek sem. A mi viszonyaink ma már egészségtelen irányokba fejlődnek. A kölcsönösség oly sok mindent békésen lebonyolító elve nálunk tért nem hódított. Mi a legnagyobb szélsőségek emberei vagyunk. Ha valami mozgalom megindul, ß. melynek talán tetszetős a külseje, tüzzel-vassal pártoljuk és ha valami ellenállást foglalunk, ott csak az elfojtást ismerjük, minden megalkuvás nélkül. So- ciálpolitika nálunk nincs, de van hangulatpolitika. Nem nézünk a jövőbe, csak a jelenben gyönyörködünk, messzibb látkörünk az nincs. Nem akarjuk mi a munkások bojkottját, mikor érdekszövetkezetet kérünk, csak oltalmat a kizsákmányolás ellen. Nem akarunk mi elnyomást, mikor a szakszervezetek megrendszabályozását kérjük, csak mérsékletet. Beláttatni akarjuk azt, hogy minden csak bizonyos határok között helyes és csak azok között kivihető. Ezt akarja a közigazgatási bizottság is és az államkonnányhoz irányzott kérelme is ebben culminál. Rég óhajtott reform inegvalósitását czélozza a másik indítvány is. A sztrájktörvény megalkotását. Az utóbbi években mérhetetlen károkat okozott már ennek hiánya. Csonka az ipar, csonka a kereskedelem. Nincs szerződési szabadság, nincs vállalkozási kedv, mert az illető felett mindig ott lebeg a sztrájk Damocles kardja. A hatóságok, úgy mint az egyesek tehetetlenek vele szemben, leküzdeni gyengék, megbirkózni vele .tow .n vagyunk. A nagy ipari pangás, a nagy nehézségek a kereskedelem terén mind erre vezethetők vissza. Bár nehéz a kérdés kielégítő megoldása, egy körültekintő törvény sokat segítene a mizériákon. És mindezen bajokhoz járul még a földbirtokok túlterheltsége, helyesebben drága túlterheltsége. Ezen a bajon ismét, igen helyesen, törvényhozási beavatkozástól varja a javaslata helyzet sanálását. Sajnos, kicsi a hely, mely ezen kérdések megvitatására rendelkezésünkre áll, de fel kell említenünk ezen javaslatok nagy horderejét. A drága kölcsönök convertálása állami közbelépés, de nem önhasznukat néző vállalatok állami segítése által az első teendő. Örömmel látjuk ezen reformterveket egy oly nagy tekintélyű testület előterjesztésében, mint a közigazgatási bizottság. Nem a biztos siker reménye vakít el bennünket, erre alapunk nincs. De reméljük ezt azért, mert ha végre elértük azt, hogy egy ilyen testületben ilyen kérdések szóvá tétetnek, úgy a közélet működése helyes utakon indul. De fel vettetett e kérdés keretén belül egy nagy horderejű kérdés is. — A nemzetiségi kérdés. Felvettetett meg pedig a leghelyesebb formában, úgy, hogy az állam ez irányú tevékenysége ne viselje az üldözés, hanem a visz- szatorlás képét. Dr. Falussy Árpád főispán vetette fel és a bizottság egyhangúlag határozta el e kérdésnek az évi jelentésbe való felvételét. Meg pedig a congrua kérdéssel kapcsolatban vél e kérdés megoldásához hozzájárulni. Ne fizesse a magyar állam azokat polgárai keserves filléreivel, a kik működésűk czéljául a magyar állam megrontását tűzték ki, ne nevelje áldozatkész polgárai pénzén a magyar állameszme kimondott nyílt ellenségeit, hanem vonja meg tőlük támogatását, ne fenntartani igyekezzék őket, hanem magukra hagyva őket, siettesse pusztulásukat. Ne táplálja belső ellenségeit. Vonassek meg ilyenektől a támogatás és segélyben csak az részesüljön, a ki azt a magyar államtól, mint ilyentől megérdemli és bi zassék a congrua megállapítása mindenkor az illetékes közigazgatási bizottságra, mondjon az első sorban véleményt az illető érdemes vagy érdemeden voltáról. Nem ilyen kérdésekkel foglalkozik azonban a másik, Nagykároly városára vonatkozó jelentés,a tanfelügyelői. Szomorú képet tár elénk, azt, hogy mig a legrongyosabb koldus község iskolaviszonyai kielégítők, addig a megye székhelyén Nagykároly rendezett tanácsú városban minden iskola kifogás alá esik, sőt vannak T Á R C Z A. A hidegben. Ez jó fogás volt, szól a bandafőnök : Pénz van most bőven, ne búsuljatok, Elő a jó kedv, rajta ifjú pajtás! Miért is búsulsz, mondd csak mi bajod ?! „Semmi pajtások ! Itt a jó melegben Eszembe jutott, s hangja itt remeg; Egy kérdést tennék, tudom kinevettek: A börtönökben, ugy-e fütenek?“ Kis pinczelakásból zokogás hallatszik: „Tudom hogy fáztok, de hát mit tegyek? Didergek én is, s nem tudok segitni, Ha munkám nincsen, pénzt honnan vegyek ? Ha rávinne lelkem, lopnék vagy rabolnék, Hoznék én akkor fát és kenyeret; Ti nem fáznátok, s én ... mond csak asszony! A börtönökben ugy e fütenek ?“ Ott kaczaj a válasz, itt zokog az asszony; Mitől Ez retteg, azon Az nevet; Mégis azt mondják, nincs külömbség köztük, Egyformán roszak ma az emberek. Ez vágyakozva gondol a kenyérre, De éhezik és inkább didereg Mintsem hogy lopjon; amaz nem fél tőle : A börtönökben úgyis fütenek Az életből. A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Az X-i törvényszék vizsgálóbirája egy álmatlanul eltöltött éjszaka után rósz kedvvel komoran ült hivatalos szobájában. Azelőtt este magával vitte hivatalából a Biró Péter ügyének írásait, hogy talán otthonn többet fog azokból kiolvashatni. De az egész éjszakai munkája is hiábavaló volt. A bűncselekmény nem állott tisztán szemei előtt. Megfoghatatlan volt előtte, hogy mi vihette ezt, az iratok szerint ügyes, megbízható mozdonyvezetőt arra a szörnyű cselekményre, a mely- lyel gyanúsítva volt. Ő, a hires, rettegett inquisitor, a ki előtt eddig oly könnyen bomlottak szét a legkuszál- tabb bűncselekmények szálai, ez ügyben nem tudott a vizsgálati iratok között eligazodni. Izgatottan járt alá és fel szobájában, a midőn az egyik fogházőr jött jelenteni, hogy a Biró Péter nevezetű vizsgálati fogoly óhajt a vizsgáló-biró előtt megjelenni. A vizsgáló-biró szemei felcsillantak a jelentésre és a biztos siker reményében vezettette maga elé a foglyot. Pár perez múlva előtte állott az. Egy nyomorék, első látszatra is sok lelki szenvedést átélt férfi volt a neki oly sok gondot okozott tettes. Sok olvasóm talán vissza is fog emlékezni az itt elmondandó esetre, mely egy igazi tragédia benyomását keltette fel bennem és érdemesnek talaltam arra, hogy ezt ismét talán egy kissé színezve, de alapjában híven hozzam emlékezetükbe e tárczaczikk keretében . . . „Tekintetes uram, kezdte el vallomását a vádlott, ne törje a fejét tovább az én esetemen, úgy sem találná azt ki, sem az ur, sem senki ember fia. Elmesélem én az egészet. Vallani akarok, meggondoltam. A mit tettem, tettem, ha bűnt követtem el, most már a szerint akarok bűnhődni. A mi történt, már sejthette a biró ur, nem volt véletlen. Én voltam az oka! Hogy miért tettem, nem azért mondom el, hogy enyhítsem vele bűnömet. Egész röviden elmondva — megcsalt a feleségem! Meg akartam ölni a csábitót! De mert eny- nyiből úgysem sokat tudna a biró ur, elmondom az egész esetet. Messze időre kell visszamennem. Szegény árva lány volt a feleségem, mikor megismertem. Ott lakott a né- némnél a tiszaparti kis faluban. A szülei korán elhaltak, nem maradt senkije, pedig még csak ökölnyi gyerek volt. A néném vette magához, ő nevelte. En serdülő fiú voltam még akkortájban, de a néném már akkor is tréfásan emlegette, hogy nekem neveli. Nem sokkal azután én elkerültem Pestre, egy gépgyárba. Az idő múlott, a leány is nőtt. Már mozdonyvezető voltam a vasútnál, a mikor néném, a kit akkortájban már én tartottam, meghalt. Halálos-ágyán nekem testálta a fogadott leányát, hogy legyek azontúl én a gondozója. Megvallom, szívesen vállaltam az örökséget. Tetszett nekem már régen, mert a mi igaz, az igaz; olyan szép lány nem igen termett még egy a Tisza-partján. Bizony nagyon örültem, a mikor ő is kijelentette, hogy ő is szeret engem. Hamarosan meg is volt az esküvőnk. Nekem már akkor mint első osztályú mozdonyvezetőnek jó állásom volt, szépen megélhettünk belőle Pesten és mondhatom nagyon boldogak voltunk. Hogy, hogy nem, tekintetes uram, egy szép napon azt vettem észre, hogy az én feleségem nem a régi. Hogy miből gondoltam, miből vettem észre, azt nem tudom, csak éreztem. Sok időm nem volt figyelni, mert olyan volt a mesterségem, hogy sokat voltam távol hazulról. Akkor nap, a mikor a szerencsétlenség történt, megint útra kellett mennem. A vonatom úgy öt óra után indult volna, elindultam persze hazulról már két óra tájban, mert idő kell az összeállításhoz. Mi kinn laktunk a munkás-telepen és a mikor megyek az állomáshoz, szembe jön velem X. főmérnök ur, akit még a gyárból ismertem, én köszöntőm őt, ő barátságosan köszön és tovább megy. Nekem szeget ütött a fejembe, hogy
