Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1907-10-20 / 42. szám

Nagykároly, 1907. október 20.-á;2- SZ&ICCLXXXIII. évfolyam.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.------ megjelenik minden vasarnap.

KI

ADÓHIVATAL :

hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők

SZERKESZTOSEG:

hová a lap szellemi részét érdeklő közlemények küldendők

Széchenyi-u. 4. az. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utoza 2. sz.

Telephon 59. szám. _ Telephon 56. szám.

FELELŐS SZERKESZTŐ :

Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK é % TÓTH.

ELŐFIZETÉSI ARAK:

Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona, -s# Egyes szám ára 20 fillér, m- Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér.

Főpróba után.

Nagykároly, 1907. október 20.

— ő — Megszólalt a csengője,

melyet ez alkali—77 n™ mondhatjuk, hogy — a becsi telephon csengője helyettesített és a színtársulat szereplő tagjai sietve mentek helyeikre, telgördült a függöny és megkezdődött az előadás.

Valami „Kiegyezés“ czimü drámának volt a közönség képviselői és a sajtó számára rendezett jelmezes főpróbája. És a főpróba fényesen sikerült. A közönség képviselőinek nagy része oda volt az előadás gyönyörűségétől, a sajtó egy része pedig tartózkodóan, előfizetőikre tekintettel, szintén elismerőleg nyilatkozott az dj darabról. Tehát állítólag sikere volt a bemutató előadásnak és a szerzőle vígan dörzsölhetik kezeiket a kinéző busás fentiem reményében. Eddig tehát rendben volnánk.

Köztudomású azonban, hogy olyan remek alkotása nincs az emberi észnek, a melyben hibát felfedezni ne sikerülne, ha egy kissé beható vizsgálat alá vetetik. Úgy van ez a jelen darabnál is, a melynek bizony a magunk és a közönség nagy tömegének részéről sok hiányosságát sikerült az első hallásra feltedeznünk.

A darabnak az alapeszméje, a kiinduló pontja van elhibázva. A mit halottunk, az egy rémdráma a szó legszorosabb értelmében. Egy csinos élni vágyó és életreképes leányt, hozzáerőszakolnak egy kiélt vén emberhez, akinek egyéb vágya nincs, mint magához hasonlóvá tenni párját; lejáratni azt, megkaparitani kis vagyonát és aztán, — aztán, tudja Isten, mi lesz. A szerzők ezt nem mondják meg, hanem a lelkiismeretes szemlélő, az tisztában van a darab tragikus sorsú hősének egész jövőjével. El fog csenevészedni élete párjának oldalán, el fogja veszteni minden báját, minden ékességét, gyermekeit is abban az eszmekörben fogja akarni ura felnevelni a melyben ő el,

kényszeriteni fogja, hogy megtanulja az ő nyelvét, melyet ez ismerni nem akar, el fogja prédáim vagyonát és a mikor már nem lesz semmije, akkor szolgálójává, cselédjévé fogja tenni. Férje oldalán nem lesz szegénynek már most sem semmi önállósága. Minden nehéz munkát vele fog végeztetni, a közös háztartás költségeinek legnagyobb részét közvetve és közvetlenül vele fogja megkerestetni és megfizettetni, a mint fizettette már eddig is, a mikor saját adósságainak kifizetésére bírta reá, a mit az a gyenge nő, a házas élet békéje érdekében meg is tett. Vén mogorva ura nem engedi, hogy nélküle egy tapodtat is tegyen. Idegenek szemében úgy tünteti fel, mintha nem is egyenrangú és jogú házastársa, hanem a gondjaira bízott gyámoltalan, félszeg, társaságba nem való individium volna, megjelenni sem engedi és amikor az a saját édes anyanyelvén ki akarja magát sirni, vagy régi gyermekkori bus nótáit akarja énekelni, melyet még őseitől tanult, kik élete párjának őseivel voltak ilyen áldatlan viszonyban, akkor bünteti, sanyargatja? szegényt. És midőn a sorsának tudatára ebredt asszony, a világ szemében a házas életet fenntartandó, tényleg azonban külön háztartás alapítása czéljából külön akar berendezkedni, magának önálló jövedelmi forrásokat akar nyitni, akkor ennek fejében olyan áldozatodat- kér, a miket teljesíteni ez nem képes.

Ez a szomorú kép vonul végig az egész darabon, a melynek a közel napokban lesz a felülvizsgálata, hogy vájjon színpadra kerülhet-e, vagy pedig visszaadják-e szerzőinek, hogy azt széttépve vagy dobják el, vagy pedig elfogadhatóbb alakban dolgozzák át, jóllehet ennek a tárgynak még más alakban való átdolgozása is nehéz, ellenszenves alkotás lesz.

Ilyen tartalom után a részletkérdések mikénti megoldása nem sokat segit a darab sorsán. Az meg van pecsételve.

... A kigyezés meg van kötve és mi, ha valami „Deus ex machina“ közbe nem jön,

ismét hozzá leszünk kötve tiz esztendőre a kivénhedt Ausztria oldalához. Önállóságunkat ismét feláldoztuk tiz esztendőre és minden beható vizsgálódás daczára nem tudjuk fellelni benne, nagy áldozataink megfelelő ellenértékét. Adtunk, engedtünk mindent, nekünk nem sokkal maradt több, mint a külszin, a máz. Még a legkevesebb, állampapírjainknak az Osztrákkal leendő egyenjogúsága is ahhoz a feltételhez van kötve, hogy meg kell hosszabbítanunk az Osztrák-Magyar bank szabadalmát. Mert nem vívmány az, hogy most szerződéses viszonyban vagyunk Ausztriával, nem vívmány az, hogy a nemzetközi szerződéseket a magyar kormány megbízottja is aláírja, nem vívmány az, hogy azokat mi is felmondhatjuk. Ezek csak természetes következményei és követelményei a magyar államiságnak. Nem vívmány az alkotmánybiztositéknak elkeresztelt hatáskört kiterjesztő törvény sem, semalex Szapáry hatályon kivül helyezése.

A mérleg két serpenyőjébe nagyon is egyenlőtlen sulyok vannak beletéve. És a mérleg télre is billent. A magyar parlamentnek kötelessége most már, hogy a két serpenyőt egyensúlyba hozza. Bár mi módon, mert a helyzetnek meg kell változnia. És a közel napok eseményeinek meg kell mutatniok, hogy a magyar nemzet nem vesztette még el erejét, hogy meg tud birkózni ellenségeivel és azokkal kik ellene törnek. Mert ha nem igy volna, akkor maga a nemzet szólalna meg, de nem a mostani parlamentje utján jogai védelmére és ekkor már nehezebb volna a békés kibontakozás.

— Beterjesztett ügyész vélemény. Lapunk múlt számában megemlékeztünk Szabó Albert dr.-nak a a legutóbbi megyegyülésén történt azon felszólalásáról, melyben kérte az alispánt, bogy hasson oda, hogy az ügyek gyorsabban intéztessenek el, például pedig felhozta azt, hogy felebbezés folytán a vármegye elintézése előtt áll Nagykároly város azon határozata, mely szerint a város tisztviselője vagy

T A 1st C Z A.

Krónika.

Magyar miniszter szól eképen: „Kiegyezésünk kitűnő.

Az egész vonalon mi győztünk,

S a dicsőségünk egyre nő.

Sikerült minden, mit kívántunk, És áthidaltunk minden űrt,

Önálló bankot elodázni,

S kvótát emelni — sikerült.

Sikerült minden, mit kívántunk, Bár, hej, sok munkába került,

Sőt az is, amit nem kívántunk, Reményen felül sikerült.

Sikerült végre megmutatnunk, Hogy elvünk: 48 ugyan,

De elveinkből engedünk is,

Ha kell, — a ki áldója van!

Mindent, ami javunkra lett vón, Azt kikapcsolnunk — sikerült,

Es bekapcsolnunk sikerült mind,

A mi hátrányos felmerült.

S mindenki bár agyarkodott ránk, A kit csak osztrák anya szült, Minisztereknek maradnunk Ah sikerült, ah sikerült!

Köpenyt forgatni jobbra, balra,

A szerint mint borult- derült,

Uralkodó kegyét kinyerni, —

Lám, lám mesésen sikerült.

Magunkat jócskán becsapni,

Milljókba mi belékerült,

Talán nem is kell mondanunk sem,

Ez is fényesen sikerült.

Egyszóval bölcs tanácskozásunk A siker jegyében ragyog,

E fenomenális sikernek,

— Mit tehettek? — tapsoljatok!

Fenő.

Hazugságok.

Irta: Fehér Jenő.

A „Szatmármegyeí Közlöny“ eredeti tárczája.

A bunyó nap utolsó sugarait vetette a felkai völgybe. Tulnan, a Tátra orma fölött már lassan kúszott fel a hold halavány tányérja. A fürdőhely esplanadeján vidáman csevegő társaságok verődtek össze. A fiatalság kaczagva rótta fel s alá a kavicsos utat, mig a sétányt koszofuzó padokat a korosabb fürdőveiidégek okkupálták: köhécselő asszonyok, akik az alkonyati fuvalom elől fázósan vonták össze értékes sáljukat és többé- kevésbbé nyavalyás öreg urak, akiken meglátszott hogy nem a fárasztó munka betegei. Itt-ott egy nyalka ^katonatiszt ődöngött könnyű blúzban, kard nélkül, összes fegyverzete egy vékony lovaglóostor, amelyet mindany- nyiszor megsuhogtat a levegőben, valahányszor valami szellemességet akar kivágni. Színtelen bókjait udvarias mosolylyal hálálja meg a leánysereg.

Ez a kép untatott engem. Egész súlyával reám szakadt a magány után való vágyakozás, amely — ha meglep - ellenállhatatlan erővel sodor el az emberi társaságtól. Mint a szélvihar a hegyi

sziklákat, üz, hajt, kerget mindaddig, amig körülöttem nincsen egyéb egy pár égbenyuló fánál és fölöttem nincs más, mint a csillagos mennyboltozat.

Sietve tértem le az esplanade kanyargós ösvényén, egyenesen az erdő felé. Mire odaértem, besötétedett, köröskörül mélységes csend volt, csak a tücskök csiripeltek bántó egyhangúsággal. Fénybo- garak úsztak a levegőben.

Jobbfelől pompás nyaraló szegélyezte az országutat. Nem volt valami hatalmas épület. Ellenkezőleg. Inkább egy kedves kis kalitkához, puha, meleg fészekhez hasonlított, afféle búvóhely szerelmes párok részére, akik a boldogságot nem keresik másutt, csak egymás szemében, és nem akarnak hallani egyebet, mint egymásnak gyöngéd suttogását.

Világosbarna, földszintes épület volt, nagy tágas erkéllyel, amely csaknem az országúiig szögellett ki. Az asztalon kerti lámpa pislogott, halvány világosságot terjesztve maga körül. A verandán nem volt senki.

Közvetlenül a villa előtt, de már kint az országúton, magános pad volt, amelyre rávetődött a nyaraló árnyéka. Leültem erre a padra s amig mohón szívtam magamba a hegyek felől áramló friss levegőt, gyönyörködtem a bűbájos est panorámájában. Néztem a homályba vesző hegyek körvonalait, amelyeket derékon vágtak el a ködfoszlányok. A begyek alján itt-ott kigyuladt valami apró fény, egy darabig imbolygóit, reszketett, aztán kialudt.

Álmodozásomból ajtóesapkodás riasztott fel. A zaj a veranda felől jött. Nem láttam senkit, mert háttal ültem a nyaraló télé, de tisztán hallottam, mikor egy öblös férfihang szólt:

— Küldje be a feleségemet!

Röviddé' azután ismét ajtócsikorgás, ruhasuhogás, majd néhány pereznyi csönd. Végül az előbb említett öblös hang szólalt meg iámét:

— Azt hiszem ma már elég nyugodtak va-