Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-10-06 / 40. szám
Nagykároly, 1907. október 6. XXXIII. évfolyam. M •• 40. fszÚjJOCl. SZERKESZTOSEG: KIADÓHIVATAL: a hová a lap anyagi részét érdekló közlemények küldendők NAGYKÁROLYBAN hová a lap szellemi részét érdeklő közlemények küldendők Deák-tér 20. sz Telephon 59. szám. Jókai-utcza 2. sz. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK : ~ Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 Irtnona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona ügyes szám ára 20 fillér, m- Hirdetések jutányos áron közöltetnek. .Nyilttér“ sora 40 fillér. A vértanuk napja. Nagykároly, 1907. október 6. — ő — Még lengenek a pusztaszeri síkon az Árpád-ünnepélyt hirdető lobogók, alig múltak el egy nemzeti ünnep ezer éves multat hirdető perczei, ismét ünnepre készül a nemzet. A minap még virító trikolort gyászfátyollal vonja be a szomorú múlthoz visszatérő emlékezés és az évről-évre lankadatlan kegyelettel fogadott és megtartott gyászünnep szomorú hangulata vesz rajtunk erőt. Idestova hat évtized pergett már le az idők végtelenébe, idestova hat évtized óta tértek örök nyugovóra a hősi halált halt vértanuk. Azóta ezernyi kínon, ezernyi szenvedésen ment át e nemzet, a beborult eget fel is váltotta már azóta a derű, de nem felejtettünk. A magyar nemzet meggyászolta halottait. Elsiratta őket. S a bánat perczeiben, a fájdalom gyötrelmei közepette nagy és szent fogadalmat tett. Megvalósítani azt a napot, melynek hajnalán ők e hazáért meghalni kényszerültek és az ő nagy emlékükkel bevilágítani azt a sötét éjszakát, mely az ő halálukkal és annak a nagy eszmének letűnésével, melyért ők hősi életüket feláldozták, reánk borult. rr 7 Ok büszkén mentek a halálba azért, amiért mi élni nem tudunk. Ők azt hitték, hogy az ő halálukkal meg lesz váltva e nemzet minden szenvedése, hogy az ő feláldoztatásuk ki fogja engesztelni a magyar nemzet ellen ösz- szeesküdött hatalmakat. Mi pedig azt hittük, hogy az ő haláluk lesz a nemzet feltámadása, hittük, hogy az aradi síkon végigfutó szellő, ha felcsókolja az ő poraikat és szétviszi azt szerte e hazába, úgy el lesz hintve az önfeláldozó hazaszeretet és a határt nem ismerő nemzetimádat termőképes magja, hogy ezek termékeny talajra fognak találni minden magyar szívben, hogy az ő emlékük meg fogja valósítani az ő szellemüket. Ők meghaltak. Haláluk napja nem a hatalom, de az ő győzelmüknek napja volt. Az ő haláluk évfordulóján nem gyászünnepet kellene tartanunk, hanem mámoritó, vig, győze- delmi tort. És mégis vissza kell térnünk a győzelmi harczmezőről a szomorúság Golgotájára. Győzelmüknek nincs maradandó emléke, ők meghaltak, de szenvedéseink nem múltak el. Csalóka fények biztattak bennünket, hiú álmok izgatták képzeletünket. Még nem derült ki teljesen az égbolt. Kétes, homályos utakon barangolva kergetjük, keressük az egyecül üdvözítő, egyedül helyes útirányt. Sürü köd borítja meg az utat, alig-alig tudunk egy lépése is előremenni. Hiába emeljük fel esdeklő szavunkat egy bátor, merész, félelmet nem ismerő vezető után; a köd nyomasztó teherként nehezedik mellünkre, esdeklő szavaink, visszhang nélkül fúlnak bele a sötét akadályba. A bibliai tüzoszlop nem világit nekünk, fénye kioltva, ereje megtörve. Meghalt a mi Messiásunk. Nincs többé . . . Ezért borulunk mi le kínzó kétségbeeséssel, gyötrő bánattal és megváltást esdeklő imádattal az ő sirhantjaik elé, kik örök időkre feledhetetlenül Írták be nevüket a magyar nemzet történetébe. Ezért térünk mi ismét vissza hozzájuk a mai, soha meg nem szűnő gyászt hirdető napon, ezért borulunk mi le sirdomb- jaikra, ezért siratjuk mi az ő halálukat, mert szomuruan kell belátnunk azt, hogy még mindig hiába halt meg az a „Tizenhárom !!!... — Visszavándorlás. Annyi sötét hir és tudósítás között, mely a kivándorlásnak emelkedéséről beszél, jóleső örömmel hallottuk, hogy az utóbbi időkben az erősebb visszavándorlásnak jelei nagy mértékben tapasztalhatók. Legutóbb 4 községbe 14 család érkezett vissza Amerikából, olyanok, akik már évek óta laktak künn. Arra a kérdésre, hogy mi hozta vissza őket, azt adták feleletül, hogy odakünn a viszonyok megromlottak s a következő elnökválasztás idejében még rosszabbak lesznek. Ellenben Magyarországon nagyban fölment a munkabér, sőt azzal ők itt most már meg is vannak elégedve. A kiegyezési temetőből. Diner Wekerlénél, diner a Park-Clubban, tanácskozás a terraszon, vicczes nyelvtanulmányok és az önálló magyar bank ügye egyre mélyebben és mélyebben sülyed sírjába. Nagyot koppannak sírján a rögök és vége mindennek. Meghalt, mielőtt megszületett volna. Sírja felett nem nyújt reményt a sírkőre vésett „feltámadunk“, a feltámadás nem fog neki adatni osztályrészül. — Még egyszer a halottak napján megsiratjuk és kezdhetjük ismét az álmodozást Róla! . . . * * * Nagy az előkészület az október 10-iki megnyitó előadásra, az egész vonalon. A hazátlan bitangoknak kikiabált nemzettagadó nemzetköziek fogják követelni azt, a minek megvalósítása ennek az országnak létérdeke. A quota száll szép lassan felfelé és mi ennek daczára ki fogunk dobnia 10-iki sztrájk miatt milliókat. Nem csoda. Az oly sok vívmányt hozott kiegyezés hónapok óta tartó' nehéz gondokat okozó gyötrő munkája közepette nem volt időnk a választói reform kérdését alapos tanulmány tárgyává tennünk! Hogy is mondja a költő „Ej ráérünk arra még‘‘. Mi pedig ragaszkodunk az ősi magyar tradi- tiókhoz. Ragaszkodunk! . . . * * * Az úgynevezett „hivatalos“-ok szerint úgy látszik, mégis kicsikarta tőlünk az osztrák a quota felemelését. De bizony az önálló magyar bankot nem adjuk. Nem addig, mig valamit ki nem találnak, T Á R C Z A. Október 6. Foszló burján szent emlékezésnek, Évről-évre gyászos, könnyes ének Elbukásról mért zeng e napon ? Mintha egykor, akkor — haldokolva Nem is ama hősök győztek volna, De lióhérjok : az orv hatalom. Nem, nem! Ok, a rabul is vezérek, A midőn a vesztőhelyre léptek, Akkor vívták fő győzelmüket: Élve addig mindhiába győztek, Győzhetetlen léte a dicsőknek Épp haláluk által született. Láthatatlan árnyaik vezettek Titkos harczán daczos türelemnek — Rabságból uj szabadság felé . . . S törne csak ránk újra olyan ármány, Nemzetünket uj szilaj csatáján Náluk jobban ki vezérlené? Ezt a népet harezra tüzesebben Neveiknél jobban, mi tüzelné? Ilyen tűznél dicsőbb mi lehet? . . . Napján ama megdicsőülésnek, Zengjen inkább diadalmi ének Elbukásról siró dal helyett! Telekcs Béla. Október hatodikán. Irta: Szász József. A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Kora délutántól késő estig execziroztak az önkéntesek a gyakorlótéren. Már egész besötétedett, mikor kapitány ur Komorovcsák szivarra gyújtott és kiadta a parancsot: — Bevonulni! Az elcsigázott ujonezok megrezzentek,a fáradt térdek megfeszültek és mint halk szél mormolása hallatszott: — Hála Istennek! Eltelt egy nap megint! Megkönnyebbülten lélekzett fel még a főhadnagy ur is, az ezred Fricije. Pedig ő nem lehetett J valami nagyon fáradt, mert egész délután csak a kavicsokkal játszadozott a gyakorlótéren. Dubajosan kiáltotta el magát: — Sorakozz! Futólépés ! Egy perez alatt állott a gléda. Olyan egyenesen, mint a linea. Csupa önkéntes, csak a szárnyakat támogatták a kiképzésben segédkező káplárok. Barnapiros ábrázatuk éles ellentéte volt a fehér önkéntes arezoknak. A következő perczb3n már ropogott a kavics az ujonezok kemény bakancsa alatt. Verték a mar- sot a fiuk teljes erőből, csakhogy hamarább otthon legyenek. Szokatlan erőfeszítéstől sajgó, dagadozó talpukat úgy csapdosták oda a földhöz, mintha nem is a sajátjuk volna. De még ez se volt jó a kapitány urnák. Haragosan kiabálni kezdett. Hangja ostorként süvöltött, csattogott: — Jobban! Keményebben! A föld dübörgött a csapat alatt. Kapitány ur Komorovcsák úgy titokban meg is volt elégedve, de nem árulta volna el ezt egy világért Se. Azt csak nem mondhatja az önkénteseknek, hogy ne fárasz- szák magukat, hiszen egy esztendő múlva, a szokásos perczent kivételével,., úgy is hazamehetnek, így hát tovább kiáltozott. Önkéntes Boros! Hogy megy maga! Úgy megy egy önkéntes? Nem, hanem egy tehén, ha jóllakott! Azt a filozopterjót! A íilozopter ijedten kapta fel pápaszemes fejét és eszeveszetten kezdette verni talpával, sarkával a kavicsot, hogy csak úgy frecscsent. Önkéntes Boros cseppet se volt katonás alak, járása csakugyan veszedelmesen hasonlított a sétáló szarvasmarháéhoz. Különösen, ha úgy eleresztette a fejét, mint most. Az alkonyat sötétségében csak a kapitány ur éles szeme ismerhette fel a lombajárásu fílozoptert. A csapat maga már csak valami sötét, hosszúkás tömegnek látszott, mely ütemesen kígyózott az óriási gyakorlótér szürke talaján a város felé a kaszárnyába. Amint a kapuőr kitárta a nagy szárnyas kaput, szemközt is megnyílt egy kapu és rajta nagy muzsikaszóval bevonult egy diszszázad. Parancsnoka tisztelgést vezényelt, mire kapitány ur Komorovcsák is kirántotta kardját s harsány hangon kommandi- rozott: — Vigyázz! Szakasz jobbra nézz! Zubogva vágódtak le a lábak a földre. Ziháló mellel verték a parádémarsot, már úgy ahogy ujjon- ezok tudják ezt a mindennél nagyobb katonai művészetet a kiképzés első hetében. — Vigyázz ! Szakasz állj! A diszszázad már megállt az udvar közepén. Oldalt tőle az önkéntes osztály. A parancsnok rekedt hangon vezényelt: -- Vigyázz! Század jobbra nézz! A dobok megperdültek, a trombiták felharsantak, dübörgött a nagy dob, csattogott a réztányér és mialatt a század jobb szárnyáról feszes lépésben elindult a zászlótartó s a zászlótiszt, a hangzavarból a Gotterhalte bontakozott ki. A zászlónak szólt a tisztelgés, amint bevitték az őrszobába. A diszszázad peczkesen tisztelgett, a kapitány ur kardja nagy köröket ir le a levegőben. A századdal együtt tisztelegtek az önkéntesek is. A szokatlan, először látott dolog megkapta őket. Mind magyar fiuk voltak, de egynek se jutott eszébe ebben a perezben, hogy először tiszteleg életében a Gotterhalte hangjainál és éppen október hatodikán! Későbben a kantinban gyülekeztek vacsorára, s egy két pohár borra. A városba ki nem mehettek, mert az ujoneznak két hétig nem szabad lábát kitennie a kaszárnyából, ha mindjárt önkéntes is. Sok a törzstiszt, a generális, sőt még az is megeslietik, hogy a főherczeggel találkozik össze a fiatal katona és még valahogyan nem tiszteleg szabályszerűen. Amiből aztán nagy szégyene lehet az ezrednek. Beszélgettek erről, arról. A múltról, mely szépnek, kedvesnek tűnt fel, s a sivár jövendőről. Egyikük, akit második esztendőre tartottak vissza, vigasztalta társait: — Ne búsuljatok. Hiszen már csak háromszáz- hatvan kis nap van bátrai
