Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-09-22 / 38. szám
Nagykároly, 1907. szeptember 22. XXXIII. évfolyam. 33. szám. ( % Szatmármepi POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.------ MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. = SZERKE SZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona.-a# ügyes szám ára 20 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Szakítás felé. Nagykároly, 1907. szeptember 22. — ő. — A magyar nemzeti érdekek ellen a kiegyezési tárgyalások megkezdése óta folytatott osztrák intrika és hajsza zátonyra juttatta a kiegyezés hajóját. A hajó személyzetének magyar elemei már ott is hagyták a veszni indult hajót s a magyar nemzeti közérzület hullámai ma már elementáris erővel küzdenek, hogy az el is pusztuljon. E perczben nem állapíthatjuk még meg, hogy a nemzeti kormány szintén azt óhajtja-e, amit mi; nem állapíthatjuk még meg, hogy a nemzeti kormány szintén óhajtja-e azt, ami a mi óhajunk. Azt azonban konstatálhatjuk, hogy ha a tárgyalások ezen megszakítása komoly és nemcsak a látszat kedvéért van, őszinte és nemcsak a külső ideiglenes hatást czélozza, úgy nem volt még Magyarországnak kormánya, mely a nemzeti közérzület oly elismerése közepette vívta volna meg kiegyezési harczát, mint a mostani. Ha vannak a koalicziós kormánynak hibái és bűnei, ha cselekedett, vagy elnézett olyasmit, ami miatt a nemzet hangulata ellene fordult, úgy most itt az idő egy csapással mindent jóvá tenni. De amint minden bünbocsánatnak nagy ára van, a megbánás, a magába térés és a visszatérés a rósz útról, amelyre tévedt, úgy a magyar nemzet bünbocsánatának is nagy ára van, aminek megköveteléséhez azonban ősi, törvénybeli jogai vannak: levonni a helyzet parancsolta következményeket és megalkuvást nem ismerve kimondani a szakítást. Ketté tépni azon gazdasági kötelékeket, melyek ez ország alkotmányának el nem alkudható alaptételei szerint ketté téphetők és ketté tépendők, széttörni azokat a bilincseket, melyek évtizedek óta a gazdasági kiszipolyoztatás jármához lán- czolták e nemzetet, szét kell szakítani azokat a béklyókat, melyek évtizedek óta lehetetlenné teszik a gazdasági önállóság érvényesülését, le kell ráznunk magunkról azt a kolosszust, melynek rettenetes súlya évtizedek óta megnehezíti és lehetetlenné teszi gazdasági életünk minden legkisebb leheletvitelét. Ha ezeket az elveket tartották szem előtt kormányférfiaink a kiegyezési tárgyalások megszakításakor, úgy a magyar nemzet osztatlan elismerése jut osztályrészül magasztos munkájukért. De ha nem ? A pesszimizmusnak is megvannak a maga határai. A végletekig itt sem szabad mennünk. Remélnünk is kell. Remélnünk kell, hogy a magyar kormány a tárgyalások folyamán belátta azt, hogy a kiegyezés lényege nem az, hogy az osztrák kormány beleegyezik a mi szolgáltatásainkba, hogy ellenszolgáltatások nélkül felemeljük a kvótát, hogy a megváltozott pénzviszonyoknál fogva még nagyobb jövedelmet biztosítunk a semmiképen sem közös erdekeket szolgáló közös jegybanknak, hanem az, hogy belátva a magyar ipar és a magyar kereskedelem kétségbeejtő helyzetét, nem tartják képesnek a magyar nemzetet továbbra is tűrni a kiszipolyoztatást, belátják azt, hogy a kvótát tovább már nem emelhetjük, hogy a magyar nemzet gazdasági ereje már végkép ki van merülve; belátják azt, hogy az áldatlan pénzviszonyok közepette szabadulnunk kell a közös bank nekünk hasznot nem hajtó működése alól. Ezt hisszük és ezt reméljük. Nem akarjuk hinni, hogy a tárgyalások csak azért szakadtak meg, hogy a tárgyalási időközben a politikai pártok idehaza puhittassanak, hogy az itt-ott, de mind sűrűbben nyilvánuló elégülellenség lecsillapittassék, hogy a hangosan elégedetlenkedők megnyugtattassanak és hogy az ellen- zékieskedők jó útra téríttessenek. Nem akarjuk hinni, hogy a hazaérkezett miniszterek a magyar nemzet jogfosztásának gyászt hirdető előhirnökei volnának és nem reméljük, hogy a legközelebb összeülő parlament tanácskozó palotájára nemzeti örömet hirdető nemzeti lobogó helyett, nemzeti gyászt hirdető gyászlobogót akarnának kitűzni. A tárgyalások folyamán gyakran örvendeztette meg sziveinket az örömhírt hozó »hivatalos“. Győzelem hirét hozta, győzelmet reméltünk. A hazaérkezett miniszterek talán óvatosságból csillapítani igyekeznek bennünket. Nehéz kérdésekről, lehetetlenségekről,-idő előtti kívánalmakról beszélnek. Áldozatokat emlegetnek, melyeket a hatalom megtarthatása érdekében meg kell hoznunk és meg fogunk hozni. De ilyesmiről nem lehet beszélni. Mert nem hatalom az, a melynek érdekében áldozatot kell hozni, nem hatalom az, a melyet csak áldozatok árán lehet megtartani. Ilyen hatalmat nem ismerünk, ilyen hatalmat a magyar nemzet nem ismert, de nem is óhajt. A mi hatalmunk nem volt soha mások által odadobott könyöradomány, de nem is lesz soha. Nem kell nekünk mások által juttatott hatalom és aki ilyen utakon akar hatalmat szerezni, az nem magyar. Már pedig kisszük, hogy a magyar nemzeti kormány nem lehet más. És fogadjuk, hogy nem is lesz . . . — A rendezett tanácsú városok tisztviselői. A rendezett tanácsú városok polgármestereinek Esztergomban tartott országos gyűlésén Várhidy Lajos zalaegerszegi polgármester javaslatot terjesztett be a városok alkalmazottainak fizetésrendezése iránt. A javaslat hangoztatja, hogy mivel a városi alkalmazottak épp olyan közegei az állami közigazgatásnak, mint a vármegyei alkalmazottak, akikről az állam gondoskodott, erkölcsi kötelessége a törvényhozásnak, hogy a rendezett tanácsú városi alkalmazottak anyagi helyzetének javítása iránt intézkedjék. Törvényben mondják ki sürgősen, hogy a városi alkalmazottak fizetés és lakpénz tekintetében az állami és vármegyei alkalmazottaknak megállapított fizetési osztályokba soroztainak. A javaslatot a gyűlés elfogadta. T A R C Z A. A félkeztyü. A járda szélén kis keztyü hever, Megvetett kincs, senki sem veszi fel, Ki elvesztette, megsóhajtja tán, Más föl se venné, annak lom csupán. Siet a nép, egymásba ütközik, Az utczák délibábját üldözik. Mint farkas-nyáj a puszták lovasát, Futó szerencsét üz a sokaság. A páratlan keztyüt ki mentse meg? Nem látják a haszonleső szemek. Kincs volt, szemét lön. Sorsa köznapi. Mi vár reá? A szemetes kocsi. Mint azok a hű, eldobott szivek, Kik nem kellenek többé sekinek. Egyszer szerettek, egyet, azután Nem lesznek senkié már igazán. Kit özvegygyé tesz egy nagy szerelem, Újból szeretni többé képtelen. Hiába minden ! Küzdés, akarat, Félkeztyü, félsziv, félasszony marad. Elhagyta, kinek termett párjául, Mint egy virág, e keztyü, sárba hull. Mi sorsban él most? Gyászruliás ledér. Mi vár reá ? A halottas szekér. Zemplént Árpád. Sose halunk meg“. Irta: Oéczy István. A „Szalmármegyei Közlöny1 eredeti tárczája. Szombat éjjel van. — Természetes tehát, hogy a füstös, alacsony lebuj tömve van emberekkel. Kérges kezű munkások isszák el egy heti keresményüket, hogy aztán a következő héten legyen okuk átkozni a munkaadók kizsákmányolását. — Az egyik asztalnál, szemben az ajtóval különösen hangos a társaság ... Az asztal tele van boros és pálinkás üvegekkel ; olyik egészen üres, olyik pedig még meg sincs kezdve. Egy elázott ember kidülledt szemekkel, borgőzös szájjal, ordítozva magyaráz a társainak. Én mondom nektek, hogy legnagyobb nyűg a nyakunkon az asszony, meg a sok gyerek, lia asszony nem volna, vígan élhetnők világunkat, az is hunczut, aki az asszonyt kitalálta ... 1 Mér vettél hát magad mellé asszonyt, ha úgy nem kívánod látni még a fajtáját se? Kérdezi a mellette ülő, akinek a szemein még látszik, hogy némiképpen ura az eszének. — Mér? Hát azér, hogy legyen valaki, a ki mossa az ingemet, ha piszkos iesz, megfőzze az ebédemet, ha megéhezek. — Igyunk czimborák! E perczben kinyílt az utcza- ajtó és a küszöbön megjelent egy csapat fázó asz- szony. A szobából kitoluló meleg pára megfagyva, mint millió gyémántcsepp röpködött a levegőben, glóriát képezve az asszony feje fölött, aki mintául szolgálhatott volna a szenvedő madonna szobrához. Lassú vontatott lépésekkel, mint aki nehezen bírja czipelni az élet terhét, közeledett az asztalhoz. Fá- zós, félős hangon szólt oda a lármás mulatóhoz, aki ép e pillanatban emelte magasra a teli boros üveget. János, elmúlt éjfél, gyere haza — várnak a gyerekek, fáznak is, éheznek is — várják az apjukat. Erigy haza, no János, kiált az egyik vad röhejjel. Érted jött az asszony, haza muszáj menni, mert különben borsóra térdepelsz. Csak azért sem megyek, ordított János, nekem bizony nem parancsol egy asszony! — Nem akarok én neked parancsolni, válaszolt szelíden az asszony. Csak éppen kérlek — igen szépen kérlek — gyere velem haza — félnek a gyerekek, ha nincs otthol az apjuk. Az már más — ha szépen kérnek, velem lehet beszélni. Szerbusz asszony, azt a kutyafáját ennek a hunczut világnak. Igyál no! — Húz egy nagyot. — Azzal már az asszony szájához nyomta a boros üveg száját. Nem kell, nem ihatnék, szabódott a szegény asszony. Iszol asszony, juszt is iszol, különben nem látsz holnap reggelig. — A szegény meggyötrött lélek, undorodva ivott az ura borából, jól ismerte, tudta, hogy két napig nem látja, ha ellenkezik vele, pedig hát odahaza két kis poronty ritt a kenyér után. — Ezt mán szeretem, röhögött a részeg ember, úgy szép az asszony, ha engedelmes. Látjátok-e czimborák. így kell a fehérnépet dresszirozni. Nagy nehezen felállt az asztaltól és tántorgó léptekkel követte az asszonyt, aki egy tekintetre sem méltatva az ura társait, kilépett az ajtón a fehér, hideg, havas éjszakába. Azután kézen fogta és vezette haza, abba a nyomorúságos kis pinczelakásba. De hát ez nem ment olyan könnyen, mint a szegény asszony gondolta. Az ura minden pálinkamérés előtt nagy hajlandóságot mutatott a pihenésre, utoljára pedig a járda szélén nagy halmazban összekapart hótömegbe feküdt bele, égre-földre esküdözve, hogy ő most odahaza fekszik az ágyában és szörnyen megharagudott az asszonyra, aki őt ebből a jó pelyhes ágyból kiránczigálta. Vége lett ennek a kálvária járásnak is, nagy nehezen hazaértek, ahol két éhes gyermek összebújva, dideregve várta az anyját.