Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-08-25 / 34. szám
Nagykároly , 1907. augusztus 25. 34=. szárma... XXXIIT. évfolyam. POLITIKAI ES TÁRSADALMI LAP.------ MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. SZE RKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő II a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-uteza 2. sz. Telephon 59. szám. / Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Ks- Hirdetések jutányos áron közöltéinek. .Nyilttér“ sora 40 fillér. Választás után. Nagykároly, 1907. augusztus 25. — ő — Van egy pár millió ember az országban, akinek megadatottá sorstól az a szerencsétlenség, hogy ennyi és ennyi adóért lesz időnként megexekálva, vagy legjobb esetben megintve és ennek fejében minden öt esztendőben vagy néha ha jól sikerül a dolog, gyakrabban is nagy hü-hó után odaállhat egy néhány ember elé és elmondhatja szive szándékát abban az irányban, hogy kit is tart ő méltónak arra, hogy az ő kerületének képviselőjeként helyet foglaljon az ország házában. Ezt a keveseknek annyi sok millió ember közül megadatott jogot gyakorolja sok, nagyon sok ember nevében néhány ezer ember. És az illető ur, akit ennek a néhány embernek a bizalma megválaszt egy kerület képviselőjének, bevonul a magyar nemzet képviselőházába, mint egy kerület polgárságának képviselője, mint a népképviselet egyik tagja. Sok, nagyon sok ember pedig eltűnődik a szavazás közben azon, hogy miért is van az egyik embernek a neve beírva abba a listába, amelyben az ő neve nincsen benne és hogy miért hiányzik onnan az ő neve. És ha ez az ember véletlenül újságot is s 'okott olvasni, el fog tűnődni azon is, hogy a Kossuth Lajos szent nevét viselő és jelenleg korlátlanul és felelősség nélkül uralkodó párt, hogy tűrheti meg azt, hogy egyik embernek legyen egy olyan joga, amelyet csak azért tud gyakorolni, mert az esetleg nagyobb adó súlya alatt nyög mint ő. De nem tudja azt sem elképzelni, hogy egy olyan párt is van, a melyik a néppárt nevet meri viselni és az sem törődik azzal, amit ő sehogy sem tud megérteni. Tisztelt szavazattal nem biró és igy képviselőválasztások idején potya ebédben és potya, borban, nagy úri kézszoritásokban nem részeT A R C Z A. A vőlegény Irta: Zsoldos László. A Szatmármegyei Közlöny eredeti tárczájaj A szobaleány benyitott a szobába. Kezében összehajtogatott papírlapot hozott: — Kisasszony, távirat. Olga ijedt mohósággal kapott a blanketta után ... — Szent Isten, talán csak . . . Gyorsan fölszakitotta a táviratot. Aztán egyszerre elkomorodott. Lassan letette a papirost az asztalfő pliis térítőjére, s szomorú, mondhatom fájdalmas pillantást vetett a kis öreg, olasz társalkodó- nőre, akinek filigram, rózsás arcza ott mosolygott galambősz hajtipcsek között egy fodros zöld selyem- blouz tetejép, átellenben az asztalnál— Nem jöhet . , . Karácsony éjszakáján ka- szárnya-inspekeziós. És ábrándos, szürke szemében könnycsepp csillogott, amint ezt mondotta. A társalkodónő ijedten pislogott a zöld blouz és a fehér haj bodrai között. — Mit mond, Olgácska? A főhadnagy ur? A tíragócsy-árva halavány arczán két gyöngyszem perdült végig: — 0, signorina. Pedig . . . pedig mennyire vártam! Ebben a perczben a kanári, amelyik eddig vígan csicsergett az ablaknál a sárgaréz kalitkában, hirtelen elhallgatott. Megrémült a leány hangos zokogásától. A távirat küldője t. i.: Gyöpössy főhadnagy ur volt, Olga vőlegénye. Már teljes egy esztendő sülő polgártárs ! Ne higyje, hogy csak maga nem érti ezt a dolgot. Nem értjük ezt sokan ebben az országban és megnyugtatom, nem érti ezt a függetlenségi párt sem. Mindnyájan szeretnők ezt megmagyarázni, de nem tudjuk és mert nem tudjuk, nem is akarjuk. Nem akarjuk pedig azért, mert ezt nem szabad. A pártfegyelem, ha ugyan Ön tisztelt polgártárs tudja, hogy mit jelent ez a szó, az nem engedi. Az a pártfegyelem tudja az egy nagyon is nagy hatalom. Talán úgy megérti, ha azt mondom, hogy ez a pártfegyelem az oka annak, hogy nekünk, bár hála az Égnek már nemzeti kormányunk van, még sincs nemzeti önállóságunk, önálló vámterületünk, magyar vezényszónk, önálló jegybankunk, államiságunknak megfelelő külképviseletünk és a mit Ön leg- kevésbbé nemért, általános választójogunkstb. Mert hát aki ezek iránt fel mer szólalni, az kiközösítendő, vagy ha nagyon kiabál, akkor radikális, vagy darabont vagy tudja Isten, hogy miféle gonosztevő. Azzal még szóba sem szabad állni és ha egy olyan emberrel találkozik, hát akkor mondjon el hamar egy csomó miatyánkot, mert elkárhozik. ... A napokban itt képviselő-választás volt. Győzött 944 szótöbbséggel az a párt, melynek jelszava „Szab d, Önálló, Független Magyarország“. Mini ~öy Mtár előtt, oly meghatóban ejtettük ki ajkainkon a függetlenségi párti jelölt nevét. Annyi áhitat, szeretet és ragaszkodás volt bennünk azokhoz az eszmékhez, a melyeknek hadseregébe oly örömmel és lelkesedéssel küldöttünk mi is egy katonát. Hazánk Nagykároly felett ragyogó egéről elkergettünk egy csomó fekete felhőt, a sötétség előhírnökeit, hogy kisüssön az Egyenlőség, Szabadság, Testvériség napja és az ott lármázó zenekarok hangját messze tulharsogva szinte ordítottuk, hogy éljen a 48, éljen annak zászlóvivője, Nagykároly város uj képviselője, a Károlyi Pista politikai örököse. óta járt jegyben a kedves és szeretetreméltó árva leánynyal, aki nem volt ugyan valami különös szóp- sép, de a maga becsületes fiatal lelkének egész melegével ragaszkodott a jóképű, csinos huszártiszthez; és akinek ráadásul — ez a ráadás pedig a mai világban fontos kalkulus — annyi pénze volt, ameny- nyit a legelőkelőbb kaszinók kártyaszobáiban is csak nagy ritkán nyernek el egymástól az éjszakai hazárdjátékon a finom gentlemanek. Úgy volt, hogy a főhadnagy ur, aki Budapesten állomásozott, a karácsonyi ünnepekre lerándul a menyasszonyához Szolnokra, s a végzetes távirat most az utolsó perczben az jelentette a leánynak, hogy ebből a karácsonyi látogatásból nem lesz semmi, mert hát a főhadnagy ur kaszárnya-inspekcziós lesz karácsony éjszakáján. . . , Hosszú idő telt bele, mig a kanári a rézkalitkában az ablak mellett, újra csicseregni kezdett. Most már csicsereghetett. Olga arczán felszáradtak a bánatos könyek, s a leány már megint mosolygott. Mosolygott ... és mosolygott. Közben pedig, akárcsak a kanári, folytonosan csicsergett. Hajnalban, piccola, öt órakor befogatunk s hatodfél órakor már vígan robogunk Budapest felé. Kora reggel ott vagyunk, az állomáson a toillete- szobában rendbe hozzuk a frizuránkat, és egyenest odahajtunk Pista lakására. Hujh, micsoda édes kaland lesz az ! Bragócsy Olga, a szolnoki kis hamupipőke és signorina Binca, karácsony reggelén nyolcz órakor, akkorra már vége lesz a kaszárnya-inspek- cziónak — vad riadalkiáltással berontanak — Jézus Mária — egy huszártisztnek a lakására! A kis olasz, aki szintén lázasan csomagolt, megpróbálkozott egy-két aggodalmaskodó megjegyzéssel : De igazán Olguska, mit szólnak majd az ismerősök ? De szivünkben sajgott a seb, melyet az a tudat nyitott meg, hogy a Kossuth Lajos szent nevét viselő és az uralmon lévő párt még nem tudta megvalósítani fenséges védnökének legszebb, legmagasztosabb eszméit. Vittük, ontottuk a szavazatokat, mintha azt reméltük volna, hogy talán ez az egy lesz az, aki mindenen túl teszT^magát és hü lesz ahhoz a lobogóhoz, melyre felesküdött és a melyre feleskettük. Adja az Isten. Mi csak remélünk. Remélünk mindent és csalódunk oly sok reményünkben, hogy már akármilyen kevéssel beérnők, csak látnónk valamit legalább mutatóba. De a mi napunk még sem akar felvirradni. Minálunk, még mindig középkori sötétség uralkodik. De meddig? „Mikor üt már a megváltás órája? Mikor^üt a boldog óra már“ ? ?! ! Fájó szívvel néztem azt a polgártársamat, aki engem nézett, mikor bementem oda, a hova neki bemenete nem volt és vérző szivvel láttam az ő bánatát, hogy neki nincs joga azt mondani, amit nekem. És csalódottan távoztam el onnan, mikor láttam, hogy volt néhány száz ember, aki ujjongva esküdött fel arra a zászlóra, a melyre az volt Írva, hogy még abban a sötétségben is, a melyben vagyunk, jöjjön egy olyan idő, mikor egyik embernek még annyi joga se legyen, mint a másiknak most van. És megfogadtam, hogy addig soha többé nem szavazok, mig egyetlen szavazat nélkül távozik el az, aki sok, de nagyon sok tévtana daczára azt irta zászlójára, hogy a mig minden ember nem részese egyformán az államhatalomnak, addig nincs igazság, hogy addig, a mig különbség lesz egyik ember és másik ember között, addig mindig sivár terméketlen lesz a magyar közélet mezeje és hogy addig nem lesz „Szabadság, addig nincs Testvériség és addig nem születik meg az Egyenlőség“. — Az ismerősök? Fütyülök az ismerősökre, signorina érti? fütyülök! Majd miközben gondosan hajtogatta össze a hímzést, amelyet karácsonyi ajándékba készített a vőlegényének, boldog hányivetéssel magyarázta az olasznak: Én a vőlegényemmel akarom tölteni a karácsonyt, s ha ő nem látogathat meg minket, meglátogatjuk mi és punktum. Akinek nem tetszik, tegyen róla. A nagynéni már beleegyezett, signorina pedig ott lesz, hát mi borzasztóság lesz abban, ha karácsony ünnepén együtt ebédelünk a jövendőbeli urammal? Pukkadjon meg, aki még erre is az orrát fintorgatja! Éz ellen már nem lehetett argumentálni. Amikor a szív dirigál, az érvek a kuczkóba húzódnak. Signorina Bianca sem tehetett hát egyebet, minthogy behúzta fehér bóbitás fejét a zöld blouz fodrai közé, akár a papagály, és helyeslőén bólingatott mindenhez, amit a szerelmes leány nagy örömében összevissza hadart. Már vacsorára tálaltak, amikor a sok beszéd közt végre elkészültek a csomagolással. Estebéd után pedig mindaketten sebtében jóéjt kívánván a nagynéninek, aki Olga házában a házvezető, s egyúttal az anyahelyettes szerepkörét töltötte be, visszavonultak hálószobájukba. Alvásról Olgánál természetesen szó sem volt egész, éjszaka. A piccola hamar elaludt, akár a duda, s a mellett hortyogásban és sípolásban annyi vari- átiót produkált, hogy némelyik kisebbfajta vidéki zenekarnak becsületére vált volna. Olga pedig gömbölyű vállát behúzván a rózsaszín paplan alá, lecsavarta a sárgaréz éjjeli szekrényen a piros esernyős villamos körtét és aztán egész éjszaka tágranyitott szemmel bámult bele a sötétségbe és amint már az afféle szerelmeseknél szokás,
