Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1907-05-19 / 20. szám

szatmArmegyeiközlöny

a választások előtt, mely a délelőtti tárgysorozat többi pontjaira is kihatott.

A közgyűlés lefolyásáról részletes tudósításaink a következők:

Az alispán! féléves jelentést llosvay Aladár távollétében dr. Péchy István aljegyző olvasta fel. A jelentés semmi különös felemlitésre méltó adatot nem tartalmaz. Ezután a kitűzött választások foganatosíttattak. Kandidáló bizottsági tagokul a közgyűlés Luby Gézát, dr. Kovács Dezsőt és Madarassy Dezsőt választotta meg. Elnöklő főispán pedig Kölcsey Antalt, Domahidy Sándort nevezte ki. Ez a bizottság a nagykárolyi főszolgabírói állásra első helyen Sepsy Sándort, második helyen Gulácsy Tibort, harmadik helyen pedig Madarassy Istvánt jelölte, azután megkezdődött a szavazás.

Madarassy István 202, Gulácsy Tibor 111 és Sepsy Sándor 4 szavazatot nyervén, a nagykárolyi főszolgabírói állásra Madarassy István választatott meg. Az újonnan rendszeresített árvaszéki ülnöki állásra egyhangúlag Sepsy Sándor, az első osztályú aljegyzői állásra Kerekes Zsigmond, az első osztályú szolgabirói állásra Jékey István, a harmadik aljegyzői állásra Szintay Gábor, a negyedikre dr. Luby László, az ötödikre ifj. Luby Géza és a hatodikra dr. Gyene Pál lettek megválasztva.

Madarassy István főszolgabírói állásában uj hatáskört nyervén, az eddiginél több alkalma lesz, hogy kiváló tudását, lankadatlan szorgalmát a köz érdekében fokozottabban kifejthesse. Benne a vármegye egy kitűnő munkaerőt és — sajnos — ma már kihaló félben levő előzékeny, humánus gondolkozásu erőt nyert.

Konstatálnunk kell, hogy egészen fiatal még nem nagy közigazgatási gyakorlattal biró emberek kerültek a megejtett választás folytán a központi közigazgatás élére az uj aljegyzők személyében. Konstatálnunk kell ezt azért, mert ezen uj tisztviselők képezik ezentúl a legfontosabb közigazgatási ügyekben a második fórumot. Reméljük, hogy az illetők maguk is érezni fogják feladatuk nagyságát és igyekezni fognak a beléjük helyezett bizalomnak megfelelni, hogy megválasztásukért ez által fejezzék ki köszönetüket a vármegyének és pontos, lelkiismeretes munkájukkal fogják eloszlatni e helyütt kifejezett aggodalmainkat. De kötelességet ró az ő megválasztatásuk ezután a vármegye közgyűlésére is, úgyszintén az egyes bizottságokra, hogy fiatal tisztviselőit uj állásaiban az ügyek lelkiismeretes alapos megvitatása által irányítsa és buzdítsa ellenőrzésével. Erre különben is nagy szükség van a mi közgyűléseinken, mert épen a 14-ikí közgyűlés is igazolja, hogy az ügyek kellően elő nem készítve kerülnek a törvény- hatósági bizottság elé. "»

A választások megejtése után Szuhányi Ferencz bizottsági tagnak azon indítványa került tárgyalás alá, miszerint a törvényhatóság Írjon fel a kormányhoz az iránt, hogy a horvátországi kiegyezésre vonatkozó 1868. évi XXX. t.-cz. teljes épségében fenntartassék. Szuhányi indítványát tartalmas beszéddel meg is indokolta. Előadta, hogy bár bizalommal viseltetik a jelenlegi kormányrendszer iránt, mégis tekintettel arra, hogy a kormány úgyszólván ellenzék nélkül áll, a törvény- hatóságokat tartja, egész helyesen, hivatottaknak arra, hogy a kormány esetleges tévedéseit figyelemmel kisérjék és azokra reá mutassanak. Horvátországban ma erős magyar ellenes törekvések észlelhetők, mely különösen a magyar államvasutak horvát vonalain a horvát nyelv hehozatalára törekszik. Nézete szerint nemcsak a magyar állam méltósága, hanem törvényben lefektetett joga is megköveteli, hogy ezt a magyar állam meggátolja.

Természetes, hogy ezen hazafias indítvány leszavaztatott, de nem csoda, mikor épen a nemzeti kormány által e megye élére állított főispán ellenezte legjobban annak felterjesztését. Változnak az idők. Nem is olyan régen, mi történt volna azzal a főispánnal, aki ilyesmit

ellenzett volna! Megszavazták ellenben B. Kovács Jenő és társai, a Szatmármegyei Gazdasági Egyesületben már megszavazott deres törvény ellenes feliratát, mert hiszen az nagyon enyhe, mert a mai szocziális törekvéseknek nem megfelelő. Megbotránkoztató, hogy az a vármegye, mely a nemzeti ellenálláskor a szabadság lobogóját tartotta kezében, a Kölcsey vármegyéje, emelje fel védőszavát a reactió sötétsége mellett.

A tárgysorozat 3-ik pontja Csipkés Andrásnak Nagykároly városának szervezeti szabályrendelete módosítása tárgyában hozott azon határozata ellen beadott felebbezése volt, hogy városi tisztviselő más város, község vagy községi kör tisztviselője vagy hivatalnoka nem lehet.

Maga az ügy eléggé ismeretes lapunk olvasói előtt. Tudják, hogy ezen határozat meghozatalára milyen körülmények szolgáltattak okot. Nem is volt tulajdonképen a bizottsági tagok között senki, a ki ezen egyedül Nagykároly város kizárólagos jogkörébe eső határozat törvényes, természetes és logikai szükségességét be ne látta volna, hiszen az csak természetes, közjogi alaptantétel, hogy tartalmilag ugyanazonos, de területileg elválasztott közhatalmi jogosítvány egy kézben nem kumulálódhat, tehát az érendrédi polgármester és Nagykárolyban éjjeli őr egy személy nem lehet. Nehéz elvi kérdés volt bizon ennek eldöntése. De ez az elvi kérdés valaki tejének nagyon fájt. És ez a fájdalom olyan ragályos volt, hogy vérségi utón átszállóit a tiszti főügyész urra és meg nem határozható módon inficiálta magát a főispánt is. Előtálalták tehát az ügyet a közgyűlésnek fésületlenül, azzal az állandó választmányi javaslattal, hogy a kicsike még mosdatlan és szurtos, majd a főügyész ur megmosdatja és megfésüli. Hiába hivatkozott a közgyűlés arra, hogy a bontó fésű ott van a főügyész ur tarsolyában, hogy nem is olyan mosdatlan az ügy, hogy a közgyűlés hozzá nem szólhatna, hiába hivatkoztak értelmes és talpraesett felszólalásaikban N. Szabó Albert, N. Szabó Antal, Rooz Samu és Dr. Irinyi István bizottsági tagok arra, hogy ez Nagykároly város belügye és hogy Nagykároly város szabadon határozza meg azt, hogy tisztviselőinek milyen szabad kezet enged hivataluk teljesítésén belül és hogy az ügy elbírálható, mondjon véleményt a főügyész ur, és hogy a közgj’ülésnek érdemben kell határoznia és nem halogatni az ily ügyek elbírálását, győzött a mozgósított segélycsapat. A főügyész ur mint ismerjük, egyenes nyílt szivü, szakképzett egyén és mégis legnagyobb csodálkozásunkra kijelentette, hogy ő az ügyről semmit sem tud; az ügy nehéz fogós kérdés, hogy csak kínlódjon a beteg, mig ő haza megy egy reczeptgyüjteményt elolvasni. És a főispán ur helyeselt, erősítette, hogy ez tényleg egy nagyon kemény dió gyors feltörésre, várjunk még egy kicsit, ne erőltessük meg magunkat ebéd előtt és összegyűjtöttek a szavazás után a megismételt névszerinti szavazáshoz egy többséget, mely többség megengedte egy város belügyének elposványositását, megakadályozott egy várost, a megye székhelyét abban, hogy saját belügyeit a törvény keretén belül szabadon maga rendezhesse, a, mire, mint N. Szabó Antal felszólalásában megjegyezte, e megye gyűlésén 30 éven belül hasonló jogellenes példa nem volt.

A magunk részéről a történtek registrálásán kívül csak annyit jegyzünk meg, hogy milyen alapon merték ezt a kérdést a törvényhatósági törvény 75. §-a ellenére ügyészi vélemény nélkül előterjeszteni főleg akkor, mikor a tiszti főügyész ur egészen nyugodtan kijelenti, hogy ő e kérdésben teljesen tájékozatlan, még az állandó választmányi tárgyalás után is. Hát miért nem volt ott jelen a főügyész ur ? És hogy tehet olyan nyilatkozatot, hogy ő ehhez hozzá szólni nem tud ? Mikor a bizottsági tagok a közgyűlésen meg tudják vitatni pro és contra az ügyet, csak épen ő tájékozatlan ezen kérdésben annyira, hogy hozzá sem tud szólni ?

És hogy palástolhatja ezt az elnöklő főispán és az állandó választmány ? Méltó volt-e az e tárgyban hozott határozat az ügyek végellátására hivatott közgyűléshez ?

De ha mindenkinek eljárása menthető gyengéd okokkal e tárgyban, nem menthető a főispán urnák az egész gyűlés folyamán tanusitott viselkedése. Közbeszólásaival és ellenmondásaival zavarja a szónokot, véleményt nyilvánít a más beszéde közben. Hiszen talán nem ő határoz a kérdéses ügyekben, hanem a közgyűlés! Miért igyekszik mások véleményét befolyásolni? Láttuk ezt főleg Szuhányi Ferencz alapos és méltányos felszólalásánál. A törvényhatósági bizottság megkövetelheti, hogy az elnöki székben tárgyalás közben vélemény sem pro, sem contra ne nyilváníttassák és hogy a bizottsági tagok, illetve a bizottság határozatát ne egy pár felszólalás alapján jelentse ki, hanem győződjék meg a szavazás eredményéről kétségbe vonhatatlan módon, s ne tűrje meg azt, hogy egyes bizottsági tagok az ellenpárt részéről oktalanul „darabont, Fehérváry huszár“-féle jelzőkkel illettessenek . . .

Amilyen népes volt a délelőtti gyűlés, épen olyan néptelen volt a délutáni. Üres teremben tárgyaltak le egy nagy csomó fontos közérdekű kérdést és az érdeklődés pangásával kapcsolatban szunynyad el napról napra Kölcsey vármegyéjében a nemzetet fenntartó vármegyei alkotmányos élet is.

Végezetül még csak azt vagyunk bátrak megkér- dezniaz illetékes köröktől, hogy mikor köztudomású, hogy mennyire érdekelt a főügyész ur azon kérdésben, a melyre nézve véleményt kell mondania, — a min kötelességünk kijelenteni, hogy ő is ember lévén, nem csodálkozunk, — ki fog most véleményt mondani a közgyűlésnek, vagy ki fogja azt signálni és körülbelül kinek a kormányzása alatt kerül majd arra a sor. Azt hisszük, hogy hamarabb elhal Nagykároly városának minden tiszti orvosi segélyt élvező lakója, semmint az ügyészi vélemény elkészül.

Sic.

„A bot másik vége*.

A fenti czim alatt „Szatmárvármegye“ ez. laptársunkban egy vezérczikk jelent meg, mely városunk polgárainak legszélesebb rétegeiben élénk feltűnést keltett és midőn azzal, — polemisálni laptársainkkal szokásunk nem lévén, — ugyanazon czim alatt foglalkozunk, csak olvasóink egy nagy része jogos kívánalmának teszünk eleget.

Hogy a nevezett czikk és a meg nem nevezett czikkiró ur miként vélekedik egy másik lapban megjelent czikkről és azzal minő tónusban foglalkozik, az kettőjük dolga. Czikkének az a része, mely a helyi sajtóról szól, azon reményben, hogy ez csak a nevezett lapot érinti, melyben a sérelmezett czikk megjelent, szintén nem érdekel bennünket.

A mit a jelzett vezérczikkben sérelmesnek és érthetetlennek találunk, csak az, hogy mi köze van ahhoz a bizonyos, a czikkiró urra nézve sérelmes czikk- hez, a nagykárolyi zsidóságnak és hogy lehet egy uj- ságezikk miatti felháborodásban neki menni egy vallásfelekezetnek, hogy lehet egy ujságczikkből felekezeti kérdést csinálni, hogy lehet e miatt egy felekezetet fenyegetni és azon keseregni, hogy milyen kritika tárgyává tehető körülmény is az, hogy városunkba zsidók telepszenek és hogy maholnap már a negyedik zsidó templom is épülni fog Nagykárolyban és hogy a zsidó iskola ünnepélyeket rendez.

Tisztelt Czikkiró Ur! Legelőször is tanulja meg, hogy a zsidó és nem zsidó között semmi külömbség törvény szerint nincs és a ki külömbséget akar mégis csinálni, arról a nagyközönségnek ugyanazon véleménye lesz, mint Önről. A be vagy kiköltözési szabadságnak a határrendőrségi törvény által statuált megKapitány ur Korr.orovcsák katonásan tisztelgett s mikor az őrnagy már vagy 200 lépésnyi távolságra elhaladt, oda állott a század frontja elé s nyugodtan igy szólott:

— Fiaim, csak arra hallgassatok, amit én mondok. Én pedig azt mondom, hogy ma nagyon megvoltam veletek elégedve. így viseljétek magatokat mindig. Most oszoljatok szét, gyújtsatok pipára, szivarra és a fák alatt az árnyékban pihenjetek. Ma nem lesz már exerczirozás.

Néhány pillanat múlva füstölt az egész század a fák alatt a hűvösben. Szivarra gyújtott a kapitány ur is, s a legénységtől kissé távolabb leheveredett a zöld fűbe. Egyik felől lova állott mellette, másik felől a századtrombitás, kinek azt az utasítást adta, hogyha valami nagyobbrangu tiszt urat látna közeledni, csak fújjon bele trombitájával a fülébe.

Két pipa dohány is kiégett már, mikor jól kipihenve, jókedvűen hazafelé indult a század. Nem messze a várostól találkozott őrnagy ur Drupkovics- csal. Amint a kapitány ur meglátta, ráparancsolt a legényekre : — Fiaim, énekeljetek ! Ezt nem mondatták maguknak kétszer a katonák. Jókedvük is volt, de meg tudták is, mire való a danolás. Ez a halála őrnagy ur Drupkovicsnak. Tudja a jó ég miért, de nem szenvedheti a danolást. Egy pillanat múlva tele tüdőből, tele torokkal danolta az egész század :

Mars adjusztirungban álltam egész nap, Gyenge vállam feltörte a czakanpakk.

De a szivem nem törte fel semmisem, Haptákban is érted dobog kedvesem 1

Nemcsak a század danolta, de danolta a kapitány is. Amint a dal felhangzott, kétségbeesetten kapott füléhez az őrnagy. Rányomta a tenyerét, hogy ne hallja a katonák énekét. Belevágta sarkantyúját lova oldalába, s kegyetlen káromkodást hallatva, árkon-bokron

keresztül elvágtatott. A kapitány ur meg egyre biztatta a legényeket :

— Fiaim csak énekeljetek 1 És azok daloltak, hogy mire a kaszárnyába ért, berekedt a félszázad.

A kaszárnyában az önkéntesen akadt meg a szeme. Észrevette, hogy az arczán kétfelől rövid szakái éktelenkedik. Ilyen szakáit közönséges katonának még kikötés terhe mellett sem szabad hordani, hogy volna hát szabad hordani az önkéntesnek?

Bajuszt hordani a katonának muszáj, de csak császárszakáit szabad viselnie. Már ha körszakáit akar hoidani,' engedélyt erre a hadtestparancsnoktól kell kérnie. Másféle szakáiért meg ne is merjen kérelmezni, mert olyan bizonyos, mint a kétszerkettő, hogy áris- tomba kerül.

A gézengúz önkéntes a reglama világos parancsa ellenére mégis oldalszakált növesztett. Ezért bűnhődnie kell. A kapitány ur azonban csodak-csodájára nem szólott neki egy rossz szót se, hanem karonfogta és elment vele a városba. Az önkéntes nem tudta mire vélni a dolgot. Rossz sejtelmei voltak, de el se tudta képzelni, mi következik rá. A főtéren egy borbélyüzlet elé értek. Itt megállóit a kapitány ur s igy szólott:

— Ide bemegyünk, s ön lefogja venni arczárói ezt a két loknit. De jól vigyázzon, mert ha rnégegy- szer megnöveszti, a saját két kezemmel fogom megborotválni, de ezt nem köszöni meg.

Ezzel mind a ketten bementek az üzletbe. A kapitány ur bennt szivarra gyújtott, s gyönyörködve nézte, mint tünteti el a borbély az önkéntes oldal- szakálát.

Az őrnagy azt parencsolta, hogy a század délelőtt is, délután is két órával többet exerczirozzon a szokottnál, s ezért a kapitány ur délutánra pihenőt adott a legényeknek, estefelé pedig elvezette őket a folyóhoz fürödni. A fürdésért nem rajong a katona.

A maga jószántából hébe-korba ugyan szívesen megfürdik, de parancsszóra még fürdeni sem szeret.

Aztán meg nem is hal ő, se nem vizi bogár, hogy a vízben gyakorlatokat rendezzen. A folyóparton a kapitány ur mindenkit külön megkérdezett;

— Tudsz-e úszni ?

Az öreg katonák tudták, hogy mit feleljenek erre a kérdésre. Mind egyformán felelt, akár tudott úszni akár nem :

— Igenis tudok, kapitány urnák alásan jelentem.

De nem tudták, hogy mit feleljenek a fiatalok.

Hazudni nem mertek, s igy az igazsághoz híven az egyik igent, s a másik nemet mondott. Akik nemmel feleltek, azokat külön csoportba állította. Ide került Vári Szabó János is. 0 is azt jelentette, hogy nem tud úszni. És igazat mondott a nagy tahó. Hogy az ördögbe tanult volna meg úszni a szent-tornyai tanyákon, mikor az egész környék legnagyobb vize az úgy nevezett disznóusztató, ezt pedig meglábolják még a gyerekek is mindenütt.

Mi következik az úszni nem tudó legényekre jól tudták az öreg katonák. De el nem árulták volna a világért se.

Nekik se árulták el annak idején az öregek.

A kapitáuy ur kötelet köttet a derekukra, három markos legénynyel megfogatja s a folyó közepébe dobatja, ott aztán kiabálhat, elismerülhet, de nem húzzák ki addig, mig meg nem tanul úszni, vagy mig tele nem itta magát vízzel.

Vári Szabó János került sorra. A nagy, izmos legény sehogy sem volt tisztában vele, miért tartanak a vízben gyakorlatokat, s hogy mi lesz majd ott az ő kötelessége. Csak azt tudta, hogy most valami veszedelmes útra kell mennie. Kérdőleg tekintett körül, mire az öregek igy biztatták :

— Ne félj koma! S e közben derekára erősítették a kötelet.

Kapitány ur Komorovcsák megvizsgálta a kötést, s aztán megmagyarázta Vári Szabó Jánosnak, menynyire fontos dolog ez a háborúban, hogy a katona