Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-14 / 19. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY olyan fajta választói czenzussá nőheti ki magát, hogy annak alapján csak olyanok kapjanak választójogot, akiket az uralkodó politikai párt a maga biztos szavazójának tekint. így azonban nem alkuszik a nép a vezérlő urakkal. Mert ezek az urak a múlt országgyűlési választások előtt is nyilatkoztak a választójogról, melyet megvalósitandónak mondottak. De később, mikor az általános választójogot meg lehetett volna valósítani, elejtették ezt a kérdést. Egyszer hát elárulták már a nép jogait s most itt az ideje, hogy a szónokló urak homlokára rásüsse a nép ennek az árulásnak a bélyegét, s feléjük kiáltsa: akkor csináltátok volna meg, amikor volt hozzávaló hatalmatok. A mostani Ígéreteitekre nem adunk semmit, mert aki a lelkére vette, hogy a nép jogait egyszer elárulja, az a lelkére veszi, hogy ezt az árulást másodszor is elkövesse. — Uj pártalakulás. Mint értesülünk, az ország több részében és pedig Nagyvárad, Nyíregyháza, Deb- reczen, Kisvárda, Nagyszőlős, Beregszász, Kaposvár, Nyitra, Zalaegerszeg városokban. Nagysomhit, Gálos- petri, Asszonyvásár, Érkeserü községekben mozgalom indult meg uj pártalakulás czéljából. Az előkészítő bizottságok határozatilag kimondották, hogy megalakítják a magyar kereskedők, iparosok és földmivesek pártját, amely czéljául tűzi ki az országban az alkotmányos rend helyreállítását és a király és nemzet között béke létrejöttét, hogy az ország közállapotai újra rendes mederbe lépjenek és hogy a -veszélyben forgó közgazdasági helyzet jobbra fejlődhessék. Czéljául tűzi ki továbbá az általános és titkos választói jogot, hogy ezzel az ország elnyomott munkásai is jogot szerezzenek. Ezen eszmék megvalósítása lesz czélja a megalakítandó pártnak, amely minden erővel oda fog törekedni, hogy a legközelebbi képviselőválasztások alkalmával erre vonatkozólag a jelöltektől biztosítékot nyerjen. Kereskedők és iparosok pártja. Nagykároly, 1906. márczius 14. Az egy évnél tovább húzódó politikai élet-halál harcznak még mindig nincsen vége. A dacz áll szemben a meggyőződéssel, a terrorizmus a törvény szentségével. Nem tágít egyik sem. Pedig valamelyik pusztul, de ez sem a meggyőződés, sem a jog nem lesz, hanem a másik. És mig a tobzódó gyűlölet, dacz és elkeseredett igazságos harcz, ijesztő borzasztóságával pusztít rendet, alkotmányt, mindent kétségbeejtő útjában, addig az országban istápolatlanul, ugaron elhanyagoltan teng az ipar, a kereskedelem és a közgazdaság. Akik a napi politika szédítő magasságából nézik az ország sorsát, azok alig vesznek tudomást erről az országot sújtó legnagyobb, nem igen pótolható veszteségről, de a közvetlenül érdekeltek, a kereskedők, az iparosok, szóval az üzletemberek már is érzik a gazdasági pangást és országszerte mozgalmat indítottak a tarthatatlan állapot orvoslására. Még pedig politikait és nagyjelentőségűt. Égy külön pártot alakítanak : kereskedők, iparosok és földmivesek pártját, amely természetesen a cziméhez méltóan a kereskedelmi, ipar és közgazdasági czélokat istápolja. Városról, városra szervezik a pártot. A héten több nagysomkuti tekintélyes . kereskedő és iparos értekezletre gyűlt össze és elhatározták, hogy itt is megalakítják a kereskedők és iparosok pártját. Az értekezleten a jelen szomorú politikai helyzetből kifolyólag a kereskedelem és ipar terén beállott pangó helyzetük megjavításáról is tanácskoztak. A kereskedők és iparosok pártja, amely valószínűleg nagyon népszerű lesz az országba, a közelgő képviselőválasztáson csakis azokat a jelölteket fogja támogatni, akik a nemzeti harczban és parlamentben az ő érdeküket is képviselni fogja. E mozgalomnak aztán az lesz a természetes következménye, hogy nem egy kereskedő, vagy iparos is bejut a parlamentbe, a mi felette kívánatos volna, mert legyünk őszinték, de a kereskedelemhez, vagy iparhoz csak egy intelligens kereskedő, vagy iparos érthet és nem bármelyik — dr. ur. Gróf pedig egy se! A közjog az más. Meg a lóverseny is. A párt czéljául tűzi ki az általános választói jogot is, hogy ez által minden arra való ember jogot szerezzen magának e hazában. Szóval ezen uj pártnak létjogosultsága van, mert az a magyar kereskedelem, az ipar és az általános választói jog érdekében alakul meg. Ezeket pedig nem csak kell, de kötelessége követelni mindenkinek e hazában ! Általános választójog és külön vámterület. (Folyt, és vége.) Irtózik a néptől a mai képviselőház egészében és minden részében. Irtózik attól a néptől, a melynek hatása valahányszor bejuthatott akár az egyházba, — a reformáczió idején; akár az irodalomba, tudományba, költészetbe, magyar művészetbe, mint a múlt században; akár a politikában, mint 1848 — 1849-ben : mindig nagyszabású újjászületést, uj erőt, uj szint, uj lendületet, uj formákat adott a közfelfogásnak, költészetnek, tudománynak, nyelvnek, kifejezésnek és politikának! Az ország nagy többsége azonban nem hajolhat meg e népiszony előtt. A nép millióinak érdeke, a magyar nemzet, a magyar állam jövője egyaránt paran- csolólag követeli, hogy az általános választójoggal regenerált parlamentben az uj országgyűlésnek minden egyébb kérdést leszorító uralkodó problémája legyen az állam keretében összefoglalt népmilliók anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítése. Az ország népét egyetemében kell a gazdasági fejlődés útjára vezérelni. A gazdasági fejlődés útját pedig nem a hazafiság nyitja meg, hanem az alkotó és termelő gazdasági munka. „A mindenné tett patriotizmus szétrombolja a művelődést. A patriotizmus egymagában épen nem elég arra, hogy egy nemzetet nagygyá tegyen, akár arra, hogy az egyént boldoggá tegye. Annyira nem foglalatja minden erénynek, hogy voltaképen ott kezdődik a normalis lét. a hol megszűnik erény lenni. S a patriotizmus mellett még lehet az egyén vagy nemzet igen barbár, igen nyomorult és csupa hazafiságból meg lehet ölni a nemzetet“ irta Baráth Ferencz 1871-ben. S a magyar politika mégis mindig a hazafiság paroxismusában és kesergő semmittevésében édeleg és nem tud leszállani a reális alkotó munka prózai műhelyeibe. Ki kell azért cserélni a politika irányitó vezetőjét, ki kell cserélni külsejében s fel kell újítani értelmében, átalakítani lelkében a megvénhedt, elmaradt parlamentet. Reális politikát, pozitív és produktiv munkát csak reális életfelfogásu és dologhoz szokott, munkájából élő nemzedék csinálhat. A politikai élet döntő tényezőjévé kell tennünk épen azért azokat, a kik mindig dolgoztak : azok helyett, akik mindig csak másokkal dolgoztatnák! Ez pedig csak a munkájából élő nép. Ez a szegény, de értelmes nép, az ország lakosságának öt-hatod része majd csinálni fog azután igazi „nemzeti“ politikát. Ez majd megtalálja a módját annak a politikának, a mely a nép millióit vagyoni jóléthez juttatja, kulturális és politikai felemelésben részesíti, a nemzetnek meghozza a gazdasági egységet, társadalmi egységet és kulturális fejlettséget. Ez a nép már a külföld példájából, a kor irányzatából jól tudja, hogy ennek a politikának eszköze az intenzív mező- gazdaság, kerti gazdaság és nagyvárosokban tömörülő modern gyáripar; és, hogy életet, jólétet, kultúrát csak a milliónyi néptömegek intenzív munkálkodása ad. Mindezektől pedig elzárja a népet a mai parlament urainak, az agrárius arisztokrácziának és érdektársainak önző uralma és az Ausztriának biztosított közös vámterület. A két ellensége a népnek egy táborban van. Legyőzni mindkettőt csak a parlamentben lehet az általános választójoggal. Mert az agrárius arisztokráczia biztosította Ausztriának 40 éven át a vám közösséget; az kiált most is halálos veszedelmet, élén gróf Tisza Istvánnal s szór átkot a gazdasági különválás : azaz hathatós ipar-teremtés híveire; az agrárius arisztokráczia akarja továbbra is kiszorítani a politikai jogokból a népet. Egészen világos azért, ha meg lesz az általános választójog: a nép gazdasági érdekei domináló kérdéssé válnak a parlamentben. A nép érdeke pedig megkívánja a hathatós iparteremtést is, azaz a munka alkalmak szaporítását, a munkabérek emelését: azért meg fogja csinálni a nép parlamentje a mindezt megakadályozó, az osztrák ipar versenyének gátot vető külön vámterületet is. Az alkotó munka, az emelkedő gazdasági jólét és magasabb kultúra következtében ismét kapcsolatba jut majd a magyar nemzet a nyugati műveltséggel. És az emelkedésnek, gyarapodásnak, művelődésnek, nagy dolgok végrehajtásának kínálkozó ezer meg ezer alkalmát kihasználja és világhelyzete által reá rótt nagy politikai és kulturális feladatait elvégzi majd ez a ma szerencsétlen ország : az izmokat aczélozó, erő- gyarapitó, nemzet-épitő, ország-egyesitő produktiv gazdasági és kulturális munkája teljesítése által. 1906. márczius 15. Végtelen rónákon, zöld hegyeken által, Tavasz angyala száll, sebes szárnycsapással. A merre elrepül: virágok virulnak, Kopár fák ágai levélbe borulnak. Mámoritó, édes illat árad széjjel, Megtelik a tájék vig madár-zenével. Ragyog a napsugár. Minden újra éled: Diadal ünnepet ünnepel az Élet. Magyarország felett könyhullatva száll át, Nem deríti jötte a föld sivárságát, Bánat borong rajta, mint egy sötét átok. Kőszikla tetején varjú csapat krákog, Szenvedők, nyomorgók, éhezők panasza Zokogó sirámban tör fel a magasba. — Király és a nemzet közti boldog békét, Szentségtelen kezek durván széjjeltépték. Sasok ivadéki: csiriplő verebek. Szentek örökébe pogányok jöttének. Az Önzést dicséri ajkukról az ének... Hatalmas templomát az égi Békének, A mit félistenek emeltek magasra: Gyarló törpék hada bontja, bontogatja. S márványköveihez a szétdult oltárnak, Magukat imádni, tömjénezni járnak. TÁ R C Z A. Az elemi iskolában. Irta: Marton István. Nyolczvanan jártunk egy osztályba s csak akkor fértünk el a szűk padokban s akkor is fölöttébb szorosan, ha nyolcz-tiz gyerek beteg volt közülünk, s nem jöttek iskolába. Voltak azonban hónapok, mikor dühöngött közöttünk az egészség s ekkor tanítónk, az öreg Stupitzky bácsi, akiben egy hadvezér veszett el, úgy segített a dolgon, hogy néhány kövérebb gyereket, akiknek irkájában könnyű volt poczát találnia, ki- térdeltetett a lóczára. Ócska, régi épület volt az iskolánk. Valaha egy kurucz generális lakott benne, de még akkor palotaszámba ment. Ez testálta iskolának a városra. Azóta se csináltak rajta semmit, mindössze kétszer bemeszei- tették. Először, mikor Ferencz császárt várták, másodszor, mikor Ferencz József látogatta meg a várost. Ennek az volt az oka, mert a város és az egyházi hatóság állandóan afölött veszekedtek, hogy kié az iskola. Ős idők óta mindig a plébános volt az igazgatója, de a tanítókat a város fizette. Az egyház jogot érzett az iskolához s nem akart lemondani róla. A város ezt úgy boszulta meg, hogy az iskolán nem csináltatott semmit. A tanítókat is egy múlt századbeli határozat révén csak „elv“-ből fizette. E harcznak mi ittuk meg a levét, mert az osztályunk rozoga ablakain állandóan duruzsolt a szél. Az öreg Stupitzky — akiben, mondom, egy hadvezér veszett el, — ezen úgy segített, hogy az ablakok közelébe eső padokba a szegényebb és a rosszabb gyermekeket ültette, mig az úri gyerekeket a kályha körül telepítette le. Jól emlékszem, hogy köhögés mindig az ablak felül hallatszott. Ilyenkor az öreg, akinek ez a két ablak a mellékjövedelme volt, e szavakkal bocsátott haza bennünket: — Kedves gyermekek ! Holnap mindegyitek hozzon tiz-tiz krajczárt. Jönnek az őszi hidegek. Az ablakokat meg fogjuk csináltatni. El is jöttek az őszi hidegek, sőt a téliek is és mi majd minden héten hoztuk az „ablakpénzt“, de a szél az ablakon csak tovább fütyült. Azt hiszem, az öreg Stupitzky is. Égy Feriáncz nevű szeplős képű, örökké meztelen, kigombolt nyakú gyerek ült az egyik ablak közvetlen közelében. Szegény asztalosnak a fia volt és sohasem hozott ablakpénzt. Kint laktak valahol a város szélén és ha az ablakpénz esedékes volt, mindig hazazavarták érte, miután előbb még el is nadrágolták. Az apja nyolcz gyermekre dolgozó jámbor, bevándorolt cseh ember volt, aki, valahányszor a fiú hazament, szintén megrakta, úgy okoskodván, hogy nem küldték volna haza az iskolából, ha rossz fát nem tett volna a tűzre. A szegény gyerek végre is se haza, se az iskolába nem mert jönni. Egy hétig elcsavargott igy, mig egyszer az apja elfogta valahol a Dunaparton - és kézenfogva elhozta az iskolába. A másik kezében egy nagy czollstokot szorongatott s miután a tanító ur még nem volt benn az osztályban, az öreg Feriáncz odaállt az ablakok elé és méregette a léczeiket jobbra, balra, keresztül, kasul. Ekkor toppant be az öreg Stupitzky is. — Az isten szerelmére ! — kiáltott az asztalosra, - mit csinál Feriáncz bácsi! ? — Megnézem az ablakokat. Megcsinálom ingyen. Holnap ünnep, nem lesz előadás. Meg rá is érnék, kérem alásan. — Jaj, dehogy tegye, dehogy tegye ! — ravasz- kodott az öreg Stupitzky. — Elébe vágunk a hatóság intézkedéseinek. Fegyelmit kaphatok! Abban is maradt az ablakcsinálás s még talán ma is fütyöl rajta a szél. Nem ez volt azonban az iskola egyetlen mellékjövedelme. Ide tartozott még az úgynevezett „tintapénz“ is, mely minden két hétben tiz krajczárt tett ki és még azokban az osztályokban is hozták a gyerekek, ahol csakis palatáblára Írtak. Ennyi tintapénzből az egész várost feketére lehetett volna festeni. A legnagyobb büntetéseket vonta maga után, ha valakinek a tintája kidőlt a padba csavart tartókból, vagy ha idő előtt kiszáradt. Ez az átok különösen a kályha mellett ülő gyerekeket sújtotta, akik úgy segítettek rajta, hogy a tintát ügyes köpésekkel mindig a kellő színvonalon tartották. E környékbeli irkákban termett is a legtöbb paca és egyéb mázolmány. Volt azonban egy rendkívüli eset is a tintával, tudniillik a Feriánczé egyszer befagyott. Természetesen megnadrá- golták érte. Az úgynevezett „korektapénz“ is a jövedelmi források egyik neme volt. Erre minden negyedévben két hatost kellett hozni. Ezért minden gyerek kapott egy korektát. Ez egy olyan lap volt, melyen három három olyan sor volt, mint a négyvonalos irkákban. Gyönyörű szépen kellett rá írni s jaj volt annak aki elrontotta, bár mi gyerekek tudtuk, hogy a boltban krajezárért hármai adtak belőle. Aki egyet elrontott, azt megverték s ezek után nem csoda, hogyha reszketett a keze s a pacák csak úgy dűltek a toliból. Ekkor megint kikapott, a harmadikat tehát több, mint bizonyos, hogy elrontotta. Olyan munka volt ez, mint a lavina. Borzasztóan kellett vigyázni. Rendszerint ilyen mondatokkal irtuk tele a három sort: „Isten áldd meg a magyart“, vagy „Ki mint vet, úgy arat“, vagy „Hazádnak rendületlenül“ stb. Megtörtént, hogy akárhány gyönyörűen leírta az „Isten áldd meg a magyart“, de már a „Hazádnak rendü- ' letlenül“-nél akkora poczát ejtett, a korektára, hogy
