Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-04 / 59. szám
' V . % Nagykároly, 1906. november 4. SO. sssáumcL ^,, / XXXII évfolyam. POLITIKAI ÉS TÁR SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL. hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendendők: Nagykárolyban, Jókai-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-««t Egyes szám ára 20 fillér. *■=Hirdetések jutányos áron közöltetnek. .Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza. Hirdetések és előfizetési dijait a kiadóhivatalba (Nagykároly, Jókal-oteii 2. sz.) küldendőit. A majtényi gyászlepel. Harangok zúgása, zsolozsmák zsongása, tárogató bánatos bugása, rikoltó riadója még itt hangzik a levegőben. Vibrálnak, röpködnek, szállnak a hangok, .szikla visszaveri, erdő visszazugja és az édes- bus hangok belopóznak az igaz magyar szivekbe, hogy éleszszék, táplálják azt a tüzet, a mely minden honfi kebelben dicsőült Fejedelmünk halhatatlan emléke iránt gyűlt. Temettünk, — igaz. De a világ nem látott még ilyen temetest! A szent koporsóra boruló nemzetnek nem a fájdalomtol volt átszellemülve az arcza, nem a bánat keserű könnyeit hullatta a legdicsőbb hamvakat eltakaró rögökre, hanem egy fájdalmában is édes, egy bánatos voltában is megnyugtató, rég óhajtott viszontlátás örömei tették elfogulttá. S mig a gazdag ragyogó drága köveit, a szegény szemeinek csillogó könnyeit hozta el méltó keretül a nagy Bujdosó temetéséhez, széles Magyarországnak egyetlen, helye egy pieziny kis pontja voll csak sötét, bánatos gyászos. A majtényi síkon, a hol „letörött a zászló“, a hol beborult a vitéz kuruczoknak fényes csillaga, a hova nehéz sóhajokat küld 200 esztendeje a busuló magyar, a hol a szatmári békének örök, bús emlékjele áll, egy sötét, fekete leplet lenget a szomorúan fujdogáló őszi szél. Azon a napon, a melyen a megdicsőült hamvak az ország határát elérték, hogyan, mikép? nem tudni — oda került éjnek idején, néma csendben, feltűnés nélkül az emlékkőre egy fekete takaró és azóta ott van, szomorúan odasimulva, eltakarva az egész oszlopot. T Á R C Z A. Kórós gyerekei. Irta: Vértesy Gyula. — A Szatmármegyei Közlöny eredeti tárczája. — Hajdanában, mikor még a szőlőhegyeken, ott a Mátra lankás dűlőiben illatoztak viaszsárga gohérok és muskutályok, a lilaszin izabellák, meg a fekete kadarkak, akkor még az öreg Kórós bátya is igazi csősz volt. Jó komencziót kapott, mert az istenáldott hegyek csak úgy öntötték a felséges nedűt; hozzá úgy suttyomban lesi puskás is volt és jó sok nyulat meg foglyot ellőtt a vadász urak elől és ebből is pénzelt valamicskét, szüretkor pedig mindenünnen kijárt neki egy kis ajándék, azonfelül, hogy úgy élhetett, mint valami kis király, nap-nap után duslakodvári a legfinomabb báránytokányokban, tésztás kásákban és túrós csuszákban, nemkülömben a legjobbb borokban, jó szokás lévén, hogy mikor újat szednek, légit kell inni. Szóval a vén kiszolgált káplárnak olyan jó dolga volt, a minő saját beismerése szerint még akkor se volt, a mikor a királyt szolgálta. Hanem egyszerre csak vége szakadt az ö jó módjának is. Akkor, mikor jóformán koldusbotra jutatta a mi egész vidékünket az a nyomorult féreg, mely elől nem volt menekvés. Hiába harczoltunk ellene, ő volt a győztes; alig egy-két év alatt dudva verte fel a régi szőlők helyét. A filoxéra lett az ur véges-végig a Mátra alján. — Nem csak a hegyeket ölte meg, tekintetes uram, ez a féreg de az embereket is. Az öreg tekintetes urat is ez vitte a sírba, Nem is csoda ! Urak voltunk, oszt’ egyszerre csak koldusok lettünk. Hej, nem is érdemes már ily világban élni, amelyikben szőlő se terem I Aki tette, tudta miért tette. Tanukat, ünneplő társakat nem hívott magával, saját szive indította, magának cselekedte. A kepzelet sokszor bizarr és ép ezért sokszor érdekes. Elmondjuk mit tart á fáma a lepel történetéről. A szatmári béke megkötésénei, a feltételek megállapításánál szerepelt egy nagytekintélyű, akkor döntő sulylyal biró four, aki többedmagával közrejátszott, hogy a béke Rákóczi tiltakozása daczára, sőt annak ellenére megköttessék. A főur akkortájt megkapta jutalmát. A hatalomtól csengő aranyakban, a gyászba borult nemzettől elfojtott, tompa átkokban. Az átok nem fogott. S jó is, hogy nem fogott. A nemzete érdekeit eljátszott főur nagy családot, fényes nevet hagyott hátra. E fényes- nevet viselik sokan, ma is és ma büszkén, mert a család senióra egyike volt a nem reg lefolyt nemzeti küzdelem gyönyörű drámájában a leghatalmasabb, a legnemesebb harczosoknak. Azt tartja a fáma, hogy a fényes névnek egy gyönge, egy lelkes honleány, visszaemlékezve rég porladó őseinek nagy hibájára, áthatva a magyar nemzetet most lekötve tartó nagy lelkesedéstől, a nagy Fejedelem iránti rajongó imádattól, gyászlepellel vonta be azt a követ, amely úgy áll itt a széles majtényi rónán, mint egy felkiáltó jel, egyesek árulásáért, a nemzet igaz ügyének elbukásáért. A kéz gyönge volt, de a szív, mely ilyen gondolatot érlel, ilyen tettet hajt végre, erős. Nagyon el volt akkoriban keseredve a vén paraszt. Emlékszem, hogy egyszer elkisért a volt szőlőhegyekre, ahol azóta kukoricza termett, meg árpa, ha termett; de jobbára gaz és dudva s tele jött a szeme könnyel a pusztulás láttára s mig az ingujjával törölgette a szemét, azt mormogta magában: — Rossz vagy én Istenem, rossz vagy ! Hogy teheted ezt 1 Minek legyen ember jó, minek legyen becsületes, ha te ilyen rossz vagy azokhoz, akik sohasem bántottak ! Akkoriban nem sok ügyet vetettem az öreg beszédére, csak most jutott az eszembe, most hogy a napokban három esztendei távoliét után újra hazake- iültem a pátriámba és láttam újra az öreg Kóróst, a kiből azóta másféle csősz lett, mint a minő volt annak előtte. Csak most jutott az eszembe ez a mondása, mely akkor csúszott ki a'száján, mikor perbe szállt a a teremtővel: — Mikor legyen az ember jó, ha még az égieg se jók ? Csodálatos változáson ment át az öreg! Úgy neki volt ruházkodva, hogy alig ismertem rá. Vászoning helyett kék mándli volt rajta, nagy pitykékkel és a régi bocskor helyett csizma; mintha csak nem is aféle zsellérsorban levő ember lenne, hanem legalább is fertálytelkes gazda. Nem is igen kellett kérdezősködni a felől, hogy. változott ilyen jóra a sorsa, hamarosan előállt vele! — A szőlőket mikor kirágta a féreg, akkor azt hittem, hogy az én életem gyökerét is elrágta. Koldu- sabbnak éreztem magam a koldusnál. Ebben az állapotban ért utói a szerencse. Mintha csak a megváltóm lett volna az a kis kölyök, akit a leányom hozott haza a városból. Hej, pedig első haragomban kis hija, hogy meg nem fojtottam mind a kettőt ! Kár lett vona! A gyerek szerencsét hozott nekem ! Mert a porontytyal együtt dajkaságba kaptunk egy másikat is. Valami gazdag asszonyságé lehetett, Tetszik tudni, A bus őszi szél lengeti a majtényi fátyolt, a nemzet eltemette várva-várt édes atyját s hogy nem kell többé Rodostó felé sóhajtoznia, lelke indulata lecsillapodik és megbocsátja a nagyapák vétkét a sírva vezeklő unokáknak. Rákóczi ünnepélyek városunkban. A nagy fejedelem hazai földbe való temetése alkalmából rendezett ünnepségekből városunk is kivette a maga szerény részét. Nemzeti lobogók diszitették a köz- és magán épületeket s az egyházak, tanintézetek és testületek által rendezett ünnepélyeken részt vett a város lelkes és hazafias közönsége. Az ünnepségek lefolyása a következő volt: Vasárnap múlt hó 28-án tartotta meg a Rákóczi ünnepélyét a róm. kath. legényegyesület. Az ünnepély szónoka Horváth Jenő szép szavakban emlékezett meg a Rákóczi szabadságharczról s lélekemelő szavakban méltatta a nap jelentőségét. Hágen Mariska, Szepessy István a Rákóczi lobogóját, Fetser Jolánka Horváth Jenőnek ez alkalomra irt költeményét a „Rákóczi temetését“; Kuuk Jenő Harsányi Kálmán „Rákóczi haza jön“ czimü szép költeményét; Kovács Sándor Vargha Gyula „Rákóczi temetése“ czimü költeményét szavalta el magyar szivvel, lelkesedéssel, mindnyájuk szavalatán meglátszott a készültség, melyet bőven jutalmazott a megjelent közönség zajos szép tetszés nyilvánitása. Hétfőn ünnepélyes gyász istentisztelet lett tartva a róm. kath. templomban. Ez ünnepélyes istentiszteleten az összes hivatalok tisztikara s az iskolák ifjúsága jelen volt. A főoltárnál a misét Dr. Tietz Antal házfőnök celebrálta. A gyászmise után a közönség a városi torna- csarnokba vonult; az ifjúság által rendezett ünnepély meghallgatására. Az ünnepi szónok Barna Leander tanár volt, ki gyönyörű beszédben méltatta Rákóczi és társai érdemeit. Szavaltak Sikolya István és Bornemisza Sándor, az ifjúság ének- és zenedarabokat adott elő. A zárdában és a róm. kath. fiúiskolában is tartottak ünnepséget. Előbbi helyen Dr. Tietz Antal, utóbbi helyen Kruppa Mihály tartottak lelkes beszédet. Az ág. hit. ev. elemi népiskolában Nagy Sándor lelkes beszédet tartott. Tóth Károly, Ferenczy Vilma, olyan gyerek, a kiről nem volt szabad sokat beszélni. Mert a nagyúri kisasszonyok meg asszonyok is sokat botlanak ám. Talán többet, mint a mifélénk ! A kis* gyerekért sokat fizettek. Mindnyájan megélhettünk belőle. Mikor azután két esztendős lett, elvitték. De a leányom kapott ám más gyereket is. Nem mind volt ilyen drága gyerek. Cselédleányok meg varrókisasszonyok is kerültek bajba és a leányom, Isten tudja hogy, hogy nem, de mindjárt kiszimatolta a bajukat. Annyi gyerekünk lett egyszerre, mint a raj! Volt olyanis, akit az anyja kéthetes korában már elválasztott és hozzánk adott. Úgy táplálta a leányom czuczli- val. Mégis felpenderedett az istenadta ! És nem halnak a gyerekek ? — Hát kirül az Isten elvégezte, az bizony elpatkol, de annak nem oka senkisem. Beszélgetés közben a házához értünk. Behívott: — Instálom, tessék beljebb kerülni, hagy mutatom elő a gyerekeimet. Mint eső után a békák, úgy nyüzsögtek mindenfelé a kis jószágok. Voltak vagy tizen ! Valamennyi egyformán piszkos és egyformán sápadt. Mintha csak apró halottakat láttam volna. Végtelen szomorú kép volt 1 Egy csomó halálra váló élet! Egy halom bimbó, amely sose fog nyilni ! — Betegek ezek a gyerekek, Kórós ? — Ezek, instálom ? Úgy esznek, mint a kis ma- laczok 1 Egy-egy nagy karéj kenyeret majszol el mindegyikük minden evéskor. — Hát ezeknek kenyeret adnak ? — Tejbe eláztatva ! A puszta tejen már túlvannak. Mind elmúlt ez egy esztendős ! — El ám, — vágott közbe az öreg leánya, aki ezalatt bejött a szobába. A nagy, tagbaszakadt leány sovány, korán elhervadt arczárói csupa gonosz indulat ritt le. Apró villogó szemei mintha vércsekarmok lettek volna, úgy tapadtak rá a földön fentrengő kis gyerekek arczaira.
