Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-12 / 47. szám
/T- -,\A Nagykároly, 1906. augusztus 12. széiiccL. XXXII. évfolyam. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. = MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. = SZERKESZTOSEG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendendők: Nagykárolyban, Jókai-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉS! Egész évre 8 korona. Félévre 4 Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-5# Egyes szám ára 20 tillér. !^=Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza. Hirdetések és előfizetési dijak a kiadóhivatalba (Nagykároly, Jókai-utcza 2. sz.) küldendők. Olvasóinkhoz. A midőn a „Szatmármegyei Közlöny“ szerkesztését átvettük, tettük ezt azzal a bizalomteljes reménynyel, a mely minden nemes őzéiért ambiczióval küzdő s munkabíró egyént munkájában, vállalkozásában eltölt. Dolgozni és küzdeni akarunk! Küzdeni azon hazafias eszmékért, amelyeket elődeink e lap kereteiben megtagadtak. Nem keressük a motívumot — az érdeket — a mely őket a szerkesztésben irányította, mert nem akarjuk magunkat semmi oly dologgal, körülménynyel azonosítani, a melyre a legenyhébb bocsánat csakis a feledés fátyla lehet. Dolgozni akarunk azzal a törekvéssel, azzal a tárgyilagos igazsággal, a melyet olvasó közönségünk tőllünk joggal vár és követel. Tisztelettel kérjük a „Szatmármegyei Közlőn y“ olvasóit, hogy minden fellengős és hangzatos ígérgetésektől eltekintve, elégedjenek meg e rövid hitvallásunkkal, amelyet immár zászlónkra irtunk és vallunk, hogy vállalkozásunkban hazafiság, tárgyilagos igazság ésambitió fog vezérelni Olvasó közönségünk szives jóindulatát kérjük részünkre s maradtunk Hazafias üdvözlettel: a „Szatmármegyei Közlöny“ szerkesztősége nevében Kunért/ Kálmán, felelős szerkesztő. Munka szerepe az életben. (Ky.) írhatjuk, hogy Magyarország termése kevés kivétellel learatva, a forgalom számára készen, mint érték rendelkezésünkre áll. A munka gyümölcse tehát már a mienk s igy elmélkedhetünk magáról a munkáról, a mely ezen termés, ezen gazdasági gyarapodás létesítéséhez hozzá járult. Igen aktuális théma. A gazda learatta termését, izzadt homlokát megtörülve, leül az árnyékot nyújtó fa tövéhez és pihen, elmélkedik, számitgat. A hivatalnok összegyűjtve a hátralékban levő aktákat, nagysietve feldolgozza az elinté- zendőket és csomagol, hogy élvezhesse az évi munkára kijáró pihenőt. A képviselő, a miniszter is megtette kötelességét, az ország dolgait rendbe hozván, pihenni elmélkedni tér, hogy az uj nagyszabású munkához annál nagyobb hévvel foghasson. Tehát a munka tömege után állunk. „Munka!“ . . . Milyen keserű szó lett ez egy idő óta! Csupa panasz a munka ellen; elkeseredett küzdelem minden felől ellene. Pedig azt mondjuk, hogy időnk m:?.den pillanatát a munkának szenteljük; dicsőítjük, jutalmazzuk a szorgalmas munkás embert. Es talán éppen ez a baj, hogy érdemmé tettük azt, ami kötelesség, földi hivatás, létérdek. Valójában a munka az utóbbi időben elveszítette azt a zománczát, a mely a lélekben boldogságot, öszhangot teremtett. Az utóbbi időben küzdelem indult meg a munka ellen és a semmittevés, ,a kényelem, a szórakozás érdekében; tehát a munka nem élvezet többé, a munka nem üdít, nem szórakoztat többé. Igaz, hogy sokat dolgozik az emberiség; igaz, hogy egyre szükül az a tér, melyet a gondatlan élet paradicsomának neveznek és egyre nagyobb azok száma, akik ezen paradicsomból a küzdelem száraz kenyerére kiszorit- tatnak. De viszont kevesebb azok száma is, akik a munkát, a munkanemesitő tartalmáért szeretik, gyakorolják. Egyre nagyobb tehát azoknak a száma a kik büntetést látnak abban, hogy életsorsuk a munka vonalába állította őket. Pedig a munka nem büntetés, a munka mindig szép, mindig lelkesítő, mindig magasztos és mindig a kiváltságosoknak, az erőseknek, a fajilag értékesebbeknek az osztály része. A munkában folytatódik az a teremtő erő, a mely az elő lényeket a folytonos tökélyesbülés utjain vezetis a melynek köszönhetjük az emberi nem haladását az ősállapotból mai kultúránkig. Azt mondják : A munka küzdelem a létért, azért a létért, a melynek czéljáról, végeredményéről sejtelmünk sincs, melyre csak a hit tul- világi mécse vet derengő világosságot, a melyre azonban a pozitió tudás az el nem vitatható, a meg nem dönthető tudás semmiféle igazságot sem állíthatott fel. Ha tehát mind az a mit a munka árán közkincsül halmozott fel az emberiség, mind ez a létért folytatott küzdelmünkben jött létre; úgy a végczél még sem lehet oly sivár, még sem lehet a végenyészet maga, végső eredményben mégis csak felépül az a piramis, melynek tetején elmondhatja a küzdő emberiség, hogy a munka árán felküzdötte magát a tudás tökéletességének magaslatára. A munka tehát kötelesség, az emberi nem általános kötelessége, a mely alól senki sincs kivonva, s minél értékesebb, tökéletesebb, fejlettebb az a faj mely az emberi nem általános küzdelmében elől jár, annál intenzivebb, erőr A k> o z a. Aligálló csárda. Sivó homok-tenger mély völgy-katlanában Áll az Aligálló árván egymagában. Azaz régen állott, most már inkább fekszik, Lábai nem bírják.. . bizony elöregszik. Hosszan elnyúlt testét egy kissé feltartja Könyökre támasztott korhadó két karja, Melyek alá mankót a szánalom adott, Hogy tovább kinlódjék ... hordván a bánatot. Fejét, melyet régen oly magasan hordott, Busan lekonyitja, restelvén a dolgot, Hogy azon a nád-haj régen mily sima volt, Most meg milyen kuszáit s rajt’ itt-ott kopasz folt. Sőt e helyek mintha tanúi volnának A zord idő erős, hatalmas karjának, Melyekkel léket vág az ember-mű testén Mutatva ki erősbb ... kaczagva elestén ... * * * * Hej! nem igy volt régen a mikor daczolt még, Felette hiába sötétült el az ég, Hasztalan villámlott, dörgött ijesztően, Akkor volt igazán széles jókedvében, Kurjantással felelt az ég zengésére, Tombolt a menny daczos, omló könyeire S ha kinn régen elállt a zuhogó zápor, Benne csak kezdődött a nagy, szilaj mámor, Patakzott a jó bor, húzták a czigányok Pengett a sarkantyú, menyecskék, leányok Czifrázták a tánczot istenigazába, Még az öregnek is néha a bokája Összeütődött a nagy asztal alatt Elvéve szájáról az üres poharat... .. . Enyje! kedves öcsém hát te hogyan járod? — Szólott fontoskodva — hisz kettő a párod! Vagy úgy ... hát én látnék kettőt egy helyébe ?.. No hát az se nagy baj... mér’ volna .. menykőbe, Hisz én öreg vagyok, nem csoda ha szemem Néha semmit se lát, néha kétszeresen. Hát csak járjad öcsém szaporán járjátok, Ha nem alkonyodnék a nap is reátok Közibétek állnék s majd megmutatnám én, De igy alkonyaikor csetlik-botlik a vén . .. * Hej! igy volt ez régen, igy volt hajdanában Napkeltét is látták sokszor a csárdában, Az egész éjét is. átvirraszták ébren Muzsikaszó mellett, pohárral a kézben ... * * * Mostanába belé vizet inni járnak A járó-kelők is és a nótázásnak Hire-pora sincsen ... csendes és szomorú Körülte pusztaság — fölötte sötét bu ... De ha mégis akad, ki rászánja magát, Bu- temetés végett nyomja meg ajtaját E kripta-csárdának, az is fel- felmordul, Elmegy a kedve is a savanyu bortul Nem hogy jönne tőle, — de ha erőlteti S a poharak gőze fejébe száll neki S néha rávetemíil — ritka kurjantása Úgy hallatszik mintha segélykiáltása Vón vizbefulónak, a mely elhal aztán Hortyogássá válva a csárda asztalán ... Más a csapiáros is hej! az sem a régi, A bort Árgus-szemmel ürmértékkel méri. Kétszer is megnézi a töltött üveget Nem haladja-é meg a megjelölt helyet Benne a bor s aztán viszi a vendég elébe, Kérvén drága árát azonnal cserébe . .. * * * Hej! vén Aligálló öreg már a csontod, Lüktető véred is lassacskán megromlott, Az is gyéren ver már, megszün’ nemsokára, Elterülsz végképen a földnek porába, Csődöt mondasz ennek a czudar világnak, Kutágasod tűzöd sírodra fejfának .. . Huszthy Zoltán fényképésznek Oy. Kovács József. Iiossulh-utírza 5-ik számú saját házánál |0ET kizárólag e czélra épitett gyönyörű, szép műterme öltözőszobával s az állandóan nyitott remekszép képcsarnokkal, teljesen elkészült s úgy a helyi, mint a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll. Szatmármeaveilzlöny.
