Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-25 / 52. szám
1 SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY pillanat“ csakhamar meg lett zavarva az én kellemes otthoniasságom, ünnepi hangulatom. Épp a vacsorához akartunk ülni, a mikor megérkezett a Kálmán anyja, az özvegy kálvinista papné. Először találkoztam vele és az első benyomás, a mit reám gyakorolt, éppen nem volt kellemesnek mondható. Látszott rajta, hogy valaha szép nő lehetett, de mintha valami úgy megfagyasztotta volna arczán a kellemet, nem volt rajta semmi az öregség nyugodtságából, szelídségéből, minden vonása ridegséget, sőt szívtelenséget árult el. Egy kiaszott, össze- töpörödött vén anyóka állott előttem, a ki nem ismeri, vagy elve nem ismerni az élet örömeit. Pedig ajándékot is hozott, mert a vacsora vége- felé behozatta úti bőröndjét s fiának szép pipát, unokáinak arany és ezüst órát és menyének jókora összegű készpénzt ajándékozott, oly kikötéssel azonban, hogy csak szükséges, czélszerü dolgokra adja ki. A család tagjait kellemesen lepte meg az öreg nő figyelme, csak ő nem tudott felmelegedni jótettének hatása alatt. Egyetlen vonása sem árulta el az örömet, a jótett feletti megelégedést. Hideg jég ajakkal viszonozta a hálás ajkak meleg csókját. Mintha csak bevett szokásból, kényszerből tenné. A fia, hogy kedélyességet öntsön a társalgásba csakhamar tréfás megjegyzést tett.-— Bezzeg sok pénzé van most édes anyámnak ! — Van, van fiam ! volt a fanyar válasz. — Adott az isten! De hát mi örömöm lehet benne, a mikor az én jó Lajos fiamat kellett elvesztenem, hogy örököljek utána. De hát nem zúgolódom, megnyugszom az isteni akaratban, a mely mégis csak kegyesen intézte az én életem sorsát 1 Szent őfelségének, bölcsességének köszönhetem azt, hogy az örömet bánattá és a bánatot örömmé változtatta át szegény szolgálója életében. Áldassék érte szent neve! És a szigorú vén anyóka, mikor az isteni jóságról beszélt, ennek sem juttatott melegebb, hálás szavakat, mint az embereknek. Mert csak a szavak voltak hálásak, kegyeletesek, de nem egyúttal a hang. Nem csoda azért ellenszenvem csak növekedni kezdett ezzel a rideg papnéval szemben. Eddig sem szerettem a túlzásba vitt puritánismust, de most ellenszenvem csak növekedett ellene. Vagy szívtelen, vagy álszenteskedő rideg lélek! — Bizony nem igy volt ez hajdanában — fűzte tovább fia a tréfás megjegyzést. — Ugyancsak szűkében volt hajdan édes anyám a garasnak. Ritkán juttatott nekünk belőle. — Nem jól beszélsz fiam — feddi az öreg a tréfálkozót. —Mindég volt annyi, amennyi kellett. Adott az ur! Azért hogy én szegényen, elhagyottan maradtam az én lelkem uram után, mikor elvette az ég tőlem oly fiatalon, mégis feltudtam tiszteségesen nevelni mind az öt fiát. Felneveltem a saját kezem- munkájával, szegényesen, de becsületesen. Hisz talán ember lett belőled is? — Ember, ember! folytatta a házigazda tréfás, de azért szeretetteljes incselkedését anyjával. De csak én tudom azt, hogy mennyi koplalás, nélkülözés árán. Hát emlékszik még arra édes anyára, a mikor beküldött Kassára a felsőbb gimnáziumra ? Tiz forintot adott, hogy végezzem el vele összes iskoláimat! Az öreg asszonyt fiának semmiféle kedelyessége sem hozta ki puritán bölcselkedéséből. — Igen csak tiz forintot adtam fiam, :— volt a válasz — mert nem volt több. Azt is keservesen ku- porgattam össze. De hisz a bátyáid sem kaptak többet. Igen, én egyenlő mértékkel mértem az anyai szere- tetet, gondosságot. De adtam jó tanácsot, ezreket érőt. Úgy emlékszem rá, gyermekeim, mintha nem 35 évvel ezelőtt, de csak tegnap történt volna. És az összetöpörödött vén asszony egészen belemélyedt emlékeibe. — Igen ! Mikor feltették a szomszéd gubás szekerére, a ki a vásárra ment be Kassára és szives volt bevinni téged, áldja meg az isten a jó embert még haló porában is, mondom, mikor feltették a szekérre a kis batyudat, a melyben ott volt a második ruhád, a gondosan elkészített fehérneműd, meg egy kis elemózsia, visszahívtalak a házba s elláttalak utravaló, életrevaló jó tanácsokkal. Jól tudom, hogy ezeket mondtam : Fiam be mégy a városba, hogy elvégez- hesd iskoláidat. Vasszorgalammal fogsz tanulni, érted, de e mellett fen is kell tartanod magadat, mert én nem adhatok több segítséget. (Pedig később adtam, mert nem kértél). Én bízom benned. Azért csak azt tanácsolom, hogy mindég légy becsületes, tiszteség es. Ha tiszteséges lesz, akkor megkeresed kenyeredet, haladsz és nem lész soha sem rongyos. És ezzel megcsókoltalak és útnak eresztettétek. Éreztem, hogy anyai szivem elszorul az érzéstől, de nem árültam el gyengeségét egyetlen szóval, egyetlen könnyel sem. Hisz bele tanultam már ebbe a nehezen beletanulható szerepbe akkor, a mikor bátyáidat épp úgy bocsátottam el utjokra, mint téged. Mert gyengeséggel, érzékenységgel, majom szeretettel nem lehet fiúgyermeket nevelni, arra tanítani, hogy a saját lábán álljon meg az élet küzdelmes viharaiban. Ugye igy volt fiam ? — Igen igy volt jó anyám — válaszolt a házi gazda, a kit a múlt emlékei kissé elérzékenyitéttek — és most hadd folytassam én a magárahagyott fiú történetét. Nem tagadom, nagyon a szivemre- vettem a te ridegségedet. Azért abban a nagy városban, mikor megérkeztem, nagyon elhagyottnak, árvának éreztem magam. — Ezt akartam fiam! veté közbe a matronna. — És nagyon okosan akartad igy, édes öregem, mert ez volt az én boldogulásom talismánja. Mert az el- hagyottságot, elkeseredést később az önállóság érzete váltotta fel. Utána láttam dolgomnak s csakhamar egy gazdag család magához vett, hogy a család fiával együtt tanuljak. Volt már mindenem a saját emberségemből, a mint azt már annyiszor elbeszéltem neked lelkem jó anyám. De megismétlem most, hogy hallja i a sógor is, mit mivelhet a becsületes szegénység! És itt a házi gazda felém fordult mosolyogva. — De nem árt ha mentői többször megismétlem, mert az édesnek — és itt anyjára nézett gyöngédséggel — jól esik hallani az ő nevelési rendszerének sikerét. Ennyiből áll az ő hiúsága! — Nem hiúság az fiam — mondott ellen az anya — de büszkeség, hogy ilyen fiaim vannak ! — De bár jól folytak dolgaim — folytató visszaemlékezését Kálmán — akkori gyermek eszemmel nehezteltem az édesre, elhidegültem tőle azért, hogy milyen jéghidegséggel tudott kidobni a világba. Élhatároztam, hogy nem irok annak a szívtelen anyának. — És csakugyan, rósz csont, majdnem félévig hiába vártam hirt a kis fiamról. De azért ugy-e nem tudott megtörni a te figyelmetlenséged, szívtelenséged — folytató elbeszélését az öreg nő. — Nem tudakolóztam utánad, bár majd meg ölt a nyugtalanság, hogy mi lett az én jó uram legkisebb árvájából? Ha ő nem ir, én nem alázom meg magamat! Pedig mentől'jobban haladt előre az idő, annál nyughatatlanabb lettem, de nem árultam el senki előtt egy szóval sem. Már egész éjeleken át nem tudtam aludni. És ha elnyomott az álom, álmomban megjelentél előttem rongyosan, kiéhezve, koldulva. Kezdtem lemondani rólad. Végre a jószomszéd, a gubásmester hozta az első hirt felőled. Azt újságolta, hogy látta az urfit a városban, az ut- czán. Ez egyszer éreztem azt, hogy nagyot dobbant anyai szivem. Vájjon ebben az egyben csalódtam volna ? De semmi gyengeség! Azért egész közönyösen csak annyit kérdeztem a jó embertől, egy szóval sem többet: Nem volt rongyos ? És mikor a szomszéd nemmel felelt, azt mondta, hogy csinos, tiszta, urias ruha volt rajta, megkönnyebbült szivem. Ez nekem elég volt. Hála neked uram, árvák atyja, anyai szigorom embert csinált ebből a fiúból is. Kálmán könnyes szemekkel nézett öreg anyjára s befejezte elbeszélését a következőleg. — Igen édes egyetlen jóságos anyám, a te bölcs szigorúságodnak köszönhetem azt, hogy felnevekedtem, diplomás, boldog, vagyonos ember lett belőlem. Pedig milyen nehéz volt megtartani a szülői parancsot: légy mindég tisztességes! Hisz ebben az intelemben benne volt az önuralomra szóló parancs is 1 Oh be sokat mogkellett vonni magamtól az alatt, mig társaim szüleik védszárnya alatt gondtalanul éltek a bohókás jelennek. Már mikor az akádémián első jogász, bálbizottsági elnök voltam, még akkor is úgy viseltem magamat, mintha akkor is rajtam legeltette volna az éri jó anyám szigorú tekintetét. Végig tánczoltam az egész éjszakát és szerencsére senkinek sem tűnt fel az, hogy ez alatt nem vacsoráltam. Ha bevetődtem az étterembe, társaim vígan pezsgőztek és unszoltak, hogy én is velők tartsak, a bálelnökhöz úgy illik. Mi tűrés-tagadás, megkivántam. — Már kinyúlt a karom a csábítóan karcsú pohár után. — Vissza rántottam. — Nem iszom, vágtam oda nekik . daczosan, ne kényszeresetek rá, mert rendszerint főfájást kapok tőle. Pedig akkor nem ismertem még az izét sem. Magamban pedig azt gondoltam: Talán az első pohár pezsgő volna a lejtő, a mely az adóságcsinálásba vinne ! így lett belőlem a szegénység által parancsolt szigorúságod folytán valami. Most is őszülő fejjel hálásan köszönöm ezt neked drága szülő anyám! És Kálmán meghatottan csókolta meg anyja ránczos kezét. De anyja arczán most sem rándult meg egyetlen izom sem, pedig már valamennyiünk szemében könny csillogott. Ennek az asszonynak úgy látszik az élet szigorúsága megkeményitette, megfagyasztotta a szivét. Úgy kell lenni, mert fiának hálálkodására csak annyit felelt: — Nincs mit köszönnöd fiam ! Mindketten csak kötelességünket teljesítettük, a kötelesség teljesítése pedig az élet nyugalma. De elég legyen az érzelgés- ből — fejezte be szavait — én már elteszem másnapra, a szent ünnepre, öreg csontjaimat. Jó éjt! Az isten áldjon meg benneteket! Mikor a hálószobába vonult az Öreg asszony, elfogtak a gondolatok. Különös ellentétes érzéseket keltett bennem ez a karácsony est. Ebben az anyában, hol volt a gyöngéd női, anyai szív ? Hogy tudott annyira uralkodni benne az ész, az akaraterő, a szivén ? Kétségtelenül okos, ' de visszataszítóan rideg anya. Becsülni kezdtem, mint nagy, erős lelket, de a szeretet estélyén visszatetszést szült bennem annak a kötelességnek élő némber érthetetlen számitó: ridegsége. Hát nem volt, nincs ennek az anyai szívnek semmiféle gyengéje? Önkénytelenül ezt a kérdést intéztem Kálmánhoz. Ő mosolyogva válaszolt, hogy van. Ha Olga leányát felemlítik, azonnal keserves sírásra fakad. Olga tragédiája pedig a következő; Feltűnő szép leány volt, de rátartós. Azért vén leány maradt és idővel mint divatárus nő kereste kenyerét és üzlete szép vagyont hajtott. Ezt talán megérezte egy eladósodott hivatalnok s elbolonditotta a még mindég szép leány fejét, megkérte a kezét. Ők a testvérek mhd ellenezték e házasságot, csak anyjuk egyezett bele. Nem értették a szigorú életelvek rabjának ezt a gyengeségét. És mikor olyan boldog lehetett volna férje oldalán, másfél év múlva meghalt sorvadásban. Anyjuk mélyen megrendült egyetlen leánya elvesztőn. Mikor aztán a testvérek a férjtől visszaakarták követelni a hozományt, az anya, a kinek szava most is parancs volt fiai előtt, könnyek közt ezzel vetett véget a kívánságnak: — Ugyan hagyjátok el! Szegény Olgának ez volt egyelten öröme, gyengeségei Megérdemli azt a. i pár ezer forintot! Ebből megértettem a rideg anya szivvilágát. Leányában saját sivár életének mását gyászolta, fájlalta. Meghajlok a puritanismus előtt, de azért ideális lelkem, érző szivem csak sajnálni tudja, aki annak rabja. Sajnálattal tekintek reá, mint szivvilág ának öngyilkosára. Túlzásba vitt maftiromságnak tartom. Az is lehet, hogy ha máskor hallom ezt a kis történetet, nem a szeretet ünnepén, teljes rokonszen- vemet is megtudta volna nyerni az a szívtelen asszony. De igy különösnek találtam, nem illet bele a szeretet ünnepének keretébe. Csodáltam, de fáztam is tőle. Egy 15 éves honvéd emlékei az 1848—49-iki szabadságharezból* A perlászl sáncz bevétele. Az első csata. Torontál megyében Écskán tanyáztunk. Előző nap este ki lett adva a parancsolat, hogy következő reggel hajnalhasadta előtt, czakumpakkos rukkolás lesz; a tarisznyába csak egy evésre való kenyér pakoltassék, a bádog kulacs, mely minden honvéd oldalán ott fityegett, meglegyen töltve vízzel, vagy borral, a melynek iczczéje három váltó krajczár volt. Már eléggé jól értettünk a katonáskodáshoz, oly egyenes sorban állottunk, mint a lénia, sőt Récsey Ignácz bajtársam is megtanulta már, hogy a puskavesszőt ellőni tilos dolog. Mert Debreczenben egy disztüzelés alkalmával ugy_ ellőtte a puskavesszőjét, hogy a mint ő mondá, az Érmindszenten esett le, a család ősi kúriájának udvarára. A gyalogoláshoz is úgy értettünk már, akár csak a világjáró ablakos tót, a ki soha el nem fárad. Jön az őrnagy ur Szemere Pál és vezényel. Vigyázz! Igazodj! Lábhoz! Imára ! Pihenj! Nárczisz Bandi bajtársam és volt nagykárolyi iskolatársam, hozzám hajolva azt kérdezi: Ugyan mi fog ma történni czimbora ? Bizonyosan lényeges ok szolgált arra, hogy imádkozzunk, a mi első eset, hogy ezt tesszük, a miből azt következtetem, hogy ma nagyon melegünk lesz. Nézd csak milyen tiszta az ég bolt, erősen fog reánk sütni a nap, biztosra veszem, hogy csurom vízzé izzadunk és nagyon hihető, hogy ez az izzadtság piros lesz, mint a vér. Hanem azt ajánlom Bandi pajtás, hogy ha módunkban lesz vigyázzunk egymásra, s ha esetleg veszély fenyeget, segítsünk egymáson. Ezzel kezet szorítottunk, a mivel meg lett kötve a vérszerződés; megerősítvén azt áldomásban egy verdund pálinkával, vagyis rekiával, a mint azt a ráczok nevezték. A század két markotányosnéja, Dankáné, meg Tóth Jánosné mind a kettő Nagykárolyból való a gléda háta megett töltögették a kis verdungos üvegekbe a pálinkát. Czókmójaikat egy háti kosárban a hátukon cze- pelték. Bal karjukra egy karos vessző kosár fűződött, felporcziózott szalonnával, bal kezén tartotta a kis verdungos üveget parányi bádog tölcsérrel, jobb kezében egy tekintélyes nagyságú bütyköst fogott, rekiával megtöltve. Ézekből az ártatlan szerszámokból, állott a markotányosnék fegyverzete. Ez a két jóságos asszony hűségesen kisérte az urát a golyók zápora közzé is, hogy ha baja talál történni az urának, segítségére lehessen. Valóságos jótétemény volt mindnyájunkra nézve e két jó asszony. Fárasztó meneteléseink közben ha meg éheztünk, volt kitől vennünk egy darab szalonnát és egy verdung pálinkát. Ők mosták ki fehér ruháinkat és ha valamelyikünk olyan könnyű sebet kapott, a mivel kórházba bemenni szégyen volt, Dankáné a jóságos Sári néni meleg vízzel kimosogatta a sebeket, tépést tett reá és puha rongygyal bekötözte. Már az ős időkben régen megvitatott dolog volt az, hogy gyöngéd női kéz segedelme nélkül, nem igen élhet el a férfi, de az még igazabb, hogy háborús időben legbecsesebb az. — Dankáné, Sári néni lelkem, — mondám neki— forduljon már mi felénk is,-s töltsön két verdung pálinkát, áldomást iszunk, — de meg azért is — hogy erőt meríthessünk a mai napra, — úgy gondolom, hogy nagy szükségünk lesz arra! A rekiával megtöltött verdungos üveget oda koczintottam a Bandiéhoz, s ezzel meg lett pecsételve szerződésünk. *E sorokat ismerős kézből, rég; öreg betűkkel írva vettük, Szerző, aki 15 éves korában mái honvéd volt' leakarja irni a X-ik honvéd- zászlóalj történetét és kiadni készül. Ebből közöljük a fentebbi részletet, Mint szerényen megyjégyzi .előszavában, nem történetet akar irni, mert azt megírták már nálánál hivátpttabbak, a kiknek szélesebb látókört adott a sors a-dicső harczmezején, mint neki • azért csak tartózza a szabadságharcz utszélén feledett akkori epizódokat. Leírása nem is válami érdekfeszítő, de azért mégis becses, mert a szabadsághösök „kis emberei“ közül kevesen Írták meg éléményeiket. Ezenkívül bennünket az öieg elbeszélő meséje közelebbről is érdekel, mivel mint a nagykárolyi , gymnázium 4-.ik osztályában járó gyermekember lépett be a hősök soraba, hogy a szabadsagharcz alatt a 15-ik évében levő hadfi felvigye egész az őrmesterségig. (Gyermeknek kiadna nagyobb rangot fi De ide is került vissza a dicső harcz lezajlása utáu, hogy a braniczkói hős Erdős Imre tanítványa legyen, a ki szintén, ott folytatta, a hol elhagyta a hős idők kezdetén, az egyik hős, hogy tanítson, a másik, hogy tovább tanuljon. De sok nelyi vonatkozás is Van az elbeszélésben, a mely mesterkéletlen egyszerűséggel adja elő a nagyidnk „kis embereinek“ megfigyelését, a . közvetlen közelükben történteket. Tálán szerző sem vindikál írásának irodalmi becset s azért nem kritikával, de kedves érdeklődéssel' vesszük azt, mint annak a legendas kornak egy epizódját, _a melynek bármilyetr jeléntektelen története érdemes a megörökítésre. A mit a 15 eves gyeimék-ember átélt, azt a 71 éves agg meséli ej ! (Szerk.)
