Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-25 / 52. szám
Melléklet a Szatmármegyei Közlöny 1904. évi 52-ik számához. Esküvő esolnakon. (1688-ban). Irta : Berey József. Két vőfély felkendőzött vállal, pántlikás botokkal tisztességtudóan kopogtatott be Bosoki Pál udvarbiró- hoz, az ecsedi vár egyik nagy tölgy ajtaján s a köszöntés után elmondták a szokott meghívót, még pedig az első prózában eképpen : „Tisztelt nagy jó uram és asszonyom ! Ez alkalommal jelentünk meg, vagyis tiszteltük meg érdemes házokat, hogy minek utána Istenünk rendeléséből a párosodás köztünk áll, egy következő alkalomra tiszteli Beregszászi Mihály és Ötvös József (a vőlegény és menyasszony szülői) keddnek estéjére a többi érdemes és becsületes vendégei közzé szívesen elvárja. Mi is a mi tisztünk és kötelességünk szerint a legtisztább szívvel jelentünk meg, vagyis tiszteltük meg érdemes házokat“. Utána a másik versben : Áldást békességet kívánunk e házra, Ennek alsó-felső minden lakosára; Engedelmet kérünk mindnyájoktól abba, Hogy bátorságosan beléptünk e házba. A mi vőlegényünk öröme napjára, Általunk tiszteli, mára vacsorára Egy pár tál ételre, egy pár pohár borra; Ezeket szánta el vendégi számára. Máskor ily alkalommal kinézett a vőfélyeknek egy-egy kupa bor, most még a jó szó sem. Durván szólt hozzájok : „Hát aztán ki kopulálja össze az uj párt? A két vőfély meghátrálva felelte félénken : hát tiszteletes prédikátor urunk! No hát abból nem lesz semmi, válaszolt az udvar- biró. — Jobb lesz, ha tovább nem is hívogattok. Szomorkodva mentek vissza a városba, egyenesen a tiszteletes úrhoz. Bizony fiaim, nagy baj van, fogadta őket a lelki atya, bajosan lesz a lakodalomból valami. Én szívesen összeadnám őket, de a szepesi kamara rendeletét épen ma adta kezembe Bosoki udvarbiró s el vagyok tiltva mindenféle papi teendőktől s már a reversalist is aláírtam, csakhogy itt maradhassak közöttetek. Várjon az uj pár türelemmel, mig a nagykegyelmü Ur Isten megszabadít bennünket e babiloni fogságból. Erre a gyászos hírre lett nagy szomorúság a lakodalmas háznál, hol már a sok összehordott tyuk, kakas stb. kezdett sülni-főni a tűznél s a hordó csapra volt ütve. Ily nevezetes helyről nem maradhatott el az oskola mester sem. Rég szálló ige, hogy a kántorok erős vonzalommal viseltetnek a csapra ütött hordók tartalma iránt. Könnyen megállapítható, hogy a lakodalom elnapolásába elsőben is az uj pár, aztán az oskolamester nem egyeztek bele. A szerelmes pár tétlenül állott, de a furfangos rektor azonnal dologhoz látott. Ne féljetek atyámfiai! Majd kimódolunk valamit, — biztatá őket — csak hadd süljön tovább kakas, pulyka; lesz még itt ma lakodalom ! — Ámbár önmagában nem sokat bízott a síkéiben. Ment az öreg paphoz. Ott siralom váita. Eltört a kenyér botja, nem szabad fungálni, a papi hivatalt folytatni. Itt van Rozmány János munkácsi udvarbiró körlevele a szepesi kamara szigorú rendeletével, hogy „ezen levelem vételétül fogva exercitiomjátul (papi teendők) supersedeáljon (visszavonuljon) és tartsa dolgát, hanem ezen includalt reversalist subscribálván, helyben maradhat ugyan, de nem az plébánián; különben cselekedvén, ha mi non putarem történik, magának tulajdonítsa. Datum in arcé Munkács 27. Mártii Anni 1688. (Vármegyei levéltárban meg van.) Bosoki uram várhatott volna még vele, de mindjárt küldte Kováts Istvántul a reversalissal. Hol a reversalis — kérdé az oskolamester s mi van benne ? Bosoki udvarbirónál, mondá a prédikátor; nem is emlékezem már szóról-szóra, mit Írtam alá, de nagyon erős. Foszladozó reménynyel sietett a mester Bosoki- hoz a várba. Szabad bemenetele volt, mert naponkint ő vezette a tudományok mezejébe Bosoki vásott csemetéit. Az apró csemeték, látva a mestert, eltűntek hirtelen a láthatárról. Az udvarbiró vidám hangulattal volt a plébános társaságában. Ha ketten összejöttek, együtt volt az egész ecsedi róm. kath. anyaszentegyház. Megörültek a harmadik társnak, ki sohasem vetette meg a teli serleget. De most csalódtak, mert az oskolamester nem a kupa után nyúlt, hanem kiváncsi volt a pap rever- salisára. Az már rendben van, mutatták neki; alá van Írva. Elolvasta figyelmesen, á mint meg volt Írva latin nyelven: Én alantirott adom tudtára mindeneknek s kötelezem magamat, hogy a szepesi kamara rendeletéből kifolyólag, melyet Robmány János munkácsi udvarbiró közvetített, sem nyilván, sem titkon, akár helyben, akár másutt a munkácsi uradalomhoz tartozó birtokokon vallásos szertartást véghez nem viszek s ha másként cselekszem, ne csak elfogatassam és életemtől fosztassam meg, hanem minden ingó és ingatlan vagyonom a királyi fiskus részére, a kamara által szabadon foglaltassák le. (Latinul a vármegye levéltárában 1688.) A mester arcza hirtelen felvidult s egy kupa bort felhörpintvén, búcsút vett, A plébános megjegyezte a távozóra, hogy az a gonosz csont valami roszban töri a fejét; jó lesz utána nézni. A rektor ment először is a paphoz, hol nehezen ment a kapacitáció, de végre mégis győzött s aztán megindította a lakodalmi menetet, a mi már könnyebben ment. De nem a templomba mentek, hanem az egész népség csolnakokra ült s a tavaszi vizáradáson eljutottak a Krasznáig. Ott a viz felett összeadta az uj párt a tiszteletes annak rendi s módja szerint, csol- nakról osztva az á’dást s mire a pecsenye kisült, haza tértek az esküvőről lakodalmozni. Szólt a zene, nagyokat ivott a rektor, midőn a mulatozók közzé belép hivatalos tekintélylyel Bosoki uram a plébánussal, kérdőre vonni tiszteletes uramat, hogy a reversális ellenére hogyan merte összeesketni az uj párt ? Bátran előállott a rektor s replikázott: Tiszteletes ur teljes joggal eskette meg az uj párt, mert 1-ször is a reversálisban csak azt fogadta fel, hogy a munkácsi uradalomhoz tartozó birtokokon nem gyakorol papi teendőket, már pedig 2-szor a Kraszna folyó nem tartozik a munkácsi uradalomhoz, 3-szor az esketés a Kraszna vizén történt, 4-szer még a vizen és csolnakokon állott mindenki, a melyek éppenséggel nem tartoznak a munkácsi uradalomhoz, 5-ször az itteni evés, ivás, tánczolás nem vallásos szertartás, a melyben legyen része udvarbiró uramnak is. Egyik vőfély mindjárt ott termett a boros kupával, másik nyomban odalépegetett a szép menyasszonynyal, ki kecsesen egyengette andalgóra csinos termetét és . . . udvarbiró uram mosolyra fakadva, megforgatta egy kicsit a tüzes szemű menyasszonyt, mig a plébános fenyegetőzve ott hagyta a lakodalmat. * * * A szepesi kamara rendeletének ilyetén kijátszása nem maradt annyiban. Mi történt tiszteletes urammal ? Bosoki Pál udvarbiró mint témettetett el pap nélkül s nyügvó csontjai miképen jutottak egyházi szertartással 200 esztendő múlva az ecsedi ref. templomba, a nélkül, hogy sírjából átszállittatott volna? Ezt majd máskor regélem el. Karácsonyi mese Az asztmás, öreg, roskadozva járó Sok vihart látott kopaszfejü báró A szivarjából füstfelhőt eresztvén, Barátnőjével, a ki szinte vén már És párnás székek zörgő kerekén jár, Kettesben ült egy karácsonyi estén. Az utczákon künn fergeteg viharzott, Vörösre marta szél és hó az arczot S benn felsóhajtott csöndesen a báró : „Ég-e a tűz a régi kandalóban ? Vagy föl kellene lángját szitni jobban ? Mert itt a tél is... érzem újra már, oh!“ „Ah, itt a tél! — sóhajtott vissza rá a Vén, ránczos arcza, zörgő csontu dáma ; — E zord hidegség mintha megfagyasztna. Mi maradt ránk a régi szép világból, A sok-sok forró, lázas álmodásból?“ S felelt a báró: „Semmi, csak az asztma...“ Megborzongtak. És újra szólt az asszony: „Öreg barátom, kaczajt ne fakasszon Az ajkamon ily dőre, bus beszéddel! E komor kedvét ej, többé ne lássam, Hiszen ön ma is olyan katonásan, Olyan vidáman, ifjú módra lépdel !* „Oh, ne mondja ezt.. . Életem meguntam. — Szólt a báró. — A kalendáriumban Már azt se látom, van-e, nincs-e ünnep. Öreg barátném hiába vigasztal, Olyan vagyok már mint az ócska asztal, Mit erre-arra dobnak mindenünnet. ..“ — Ünnep ... ünnep ... Az asszony elmerengett És bus sóhaja fölverte a csendet: „Hiszen ma ünnep volna tán barátom 1 Nem látja, hogy az ablakon keresztül Ezernyi mécsnek bolygó lángja rczdül ?“ És szólt a báró megremegve. „Látom...“ * Összenéztek. A vén hölgy felmosolygott És arczán, bárha röstelte a dolgot, A könyek miatt összefolyt a festék .. . A bárónak a szivar sürü füstje Szemébe ment. „Ah! — mérgesen elűzte,— Mily unalmasak most a téli esték !•“ És újra csend lett. Aztán perczek múlva A nő megszólalt halkan, elfogulva: „Emlékszik-e ? Egy szép karácsony-estén ... Én gyermek voltam s ön oly fiatal még, — Oh, volnék újra ! Boldogan meghalnék 1 Emlékszik-e?“ „Oh, hogyne emlékezném! Ön akkor még csak kurta kis ruhába Járt, asszonyom, a színi tanodába És kisérgették nagyhaju leventék. Emlékezem... az utczát félve járta, Mint a madár, ha nincs kinőve szárnya. . . Oh, bájos volt a kis színi növendék!“ „És aztán ... aztán . ..“ „Aztán semmi, semmi... Tán jobb volna most, asszonyom, pihenni; Vigyázzon, mert még kihűl a theája!“ „Ugyan uracskám, erre most kigondol ? Bennem a múltnak száz emléke tombol, Mig önnek oly rossz a memóriája!“ S a vén dáma, hogy társa jól megértse, Ránézett merőn, kapzsin, mint a vércse És hosszu-hosszu történetbe kezdvén, Elmondta sorra, egyre szaporábban, Hogyan mulattak régen, hajdanában .. . Ő és a férfi sok karácsonyestén. „Emlékszik-e ? Oh, mily nagyon szerettem ! Émlékszik-e ? Hogy ünnepeltünk ketten ! Emlékszik-e még mindezekre Goutrán! Emlékszik-e a pezsgős dáridókra? Emlékszik-e a százezernyi csókra ? Emlékszik-e? vagy nem is hallgatott rám?“ „Emlékezem .. .“ S a férfi elmerengve Bámult az éjszakai csendbe, Savó szemét az ablakra meresztvén; „ Emlékezem ... Ön nagy művésznő volt már, Émlékezem ... a lába volt az oltár, Hol leborultam szent Karácsony-estén...“ „Ah, igy volt, igy, igy... Folytassa barátom ! Oh, akkor ön még legény volt a gáton ! Emlékszik-e?“ S a vén hölgy leste, leste, Hogy vájjon társa emlékin keresztül A múlt időknek fénye visszarezdüi S eszébe jut a sok karácsony-este. De lám a férfi eltűnődve némán Merengett el a múltak omladékán, S mig hült teáját felkavarta szófián, Fáradtan szállt a múltból vissza lelke S már nem is mondta, szinte csak lehelte : „Itt van a tél... és boldog soh’se voltam!“ „Soha... soha...“ És mintha ki a télbe, A siket éjnek, árnyaknak beszélne, Suttogva mondta: „Óh, ha újra kezdném! Ha csupán egyszer volnék fiatal még, Oh, istenem, de boldogan meghallnék, Csak gyermek volnék egy karácsony-estén!“ „Mi az? xMi az? Ön epéskedvü máma!“ Riadt fel most a zörgő csontu dáma, De aztán ő is hosszan felsóhajtott És újra csend lett... Majd igy szólt a férfi: „Hideg szél jár itt, asszonyom nem érzi? Tán nyitva hagytak künn valami ajtót.. Vakot s József. A szívtelen asszony. (Karácsonyi történet.) Irta : Baudisz Jenő. Dolgaim egy pár évvel ezelőtt arra kényszeritettek, hogy idegen helyen töltsem el a karácsonyi ünnepeket. De azért a karácsony estét mégis családi fészekben voltam eltöltendő, unokatestvérem, Ilonkának házánál. Egészen otthonosan kezdtem ott magamat érezni, mert a rokon család, rokon volt lelkületben is hozzánk. A kölcsönös szeretet és egyetértés csendes, szelíd boldogságot varázsolt a kis körre, a mely a derék család minden egyes tagjának betölteni volt képes vágyai és érzelmei világát, úgy hogy nem szorultak a külvilágra,egymásnak és egymásért éltek megelégedetten. De nem is lehetett ez másként. Mert a családapának, Kálmán sógornak, okos életelvek vezették minden lépését, a családanya, az én cousinom pedig csak övéinek élt s a két fiú egészen képmása volt szülőinek. Olyan kellemesen éreztem azért a boldog család körében magamat, hogy egészen kárpótolva voltam azért, hogy nem tölthetem enyéim körében ez egyszer a szent estét. De nem hiába énekelte meg már a költő azt, hogy „a boldogság valódi magva, nem több, egy röpke
