Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-10 / 28. szám
A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. HIEG JELEN MINDEN VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz. Idegenforgalom. Az a törekvés, hogy Magyarországot ismertté tegyük a külföld előtt s hogy minél több idegen keresse fel hazánkat, egészen elismerésre méltó. Ha elgondoljuk, hogy Olaszország, Schweiz, Tirol, Páris lakosságának tekintélyes hányada él meg abból a pénzből, amelyet a külföldiek költenek, tudatára jutunk annak a közgazdasági nagy érdeknek, amely az idegen- forgalom növekedéséhez fűződik. A mi szegény népességünk ugyancsak rá van szorulva erre a rendkívüli jövedelmi forrásra s áldás lenne Magyarországra nézve, ha nagy idegenforgalmunk lenne. Pártolunk is minden olyan törekvést, mely az idegenforgalom növekedésére irányul, mert ebben eminens közérdeket látunk. Azonban felette mulatságosaknak tartjuk azokat a módokat, amelyeket azon czélból eszelnek ki, hogy az idegeneket Magyarországba s elsősorban Budapestre csőditsék. Még mindnyájan emlékezünk a Dunaünnepélyre. Nemcsak a magyarországi, de még a külföldi sajtó is felült annak az irtóztató reklámnak, amelyet a Dunaünnepélynek csináltak ügyes emberek, akiknek a sajtóval összeköttetésük van. Felült ennek a reklámnak az egész ország, de még Bécs, Prága s a messzebb külföld is és sok százezer ember nézte végig a Duna- ünnepélyt. S lön nagy kiábrándulás, sőt megbotránkozás, A Dunnaünnepélyre szóló Ígéreteket nemcsak, hogy nem váltották be, hanem egy közönséges nagyszabású tűzijátékot produkáltak, amilyet akárhányat látott már mindenki, aki nagyvárosi ünnepélyeken részt vett. Ehhez csőditették a hazát és a külföldet! Ezzel ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évié 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. | Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona. jEgyes szám ára 20 fillér. akarták növelni az idegenforgalmat. Éppen az ellenkezőt értek el vele, mert bosszúsan ment el Budapestről a külföldi azon tudatban, hogy felültettek s a drága pénzt naszontalanul dobatták ki vele. A vidéki magyar is ezzel a meggyőződéssel ment haza. Neki ugyan hirdethetnek ezentúl szenzácziós látványosságokat Budapesten. Ő fel nem ül többé. Üzletileg talán eredményes volt a Dunaünnepély, a magán- vállalkozóknak. De az idegenforgalomnak csak ártott, mert a külföldiek azzal a hírrel mentek haza, hogy Magyarországon becsapták őket. Most meg bikaviadalokat rendeztek ugyancsak az idegenforgalom emelése szempontjából. Szintén óriási reklám és vérmes remények. S kiderült, hogy a bikaviadal korántsem az a látványosság, amely a külföldit vonzza, de még a belföldit sem valami túlságosan. Ez sem volt egyébb, mint magánvállalkozási spekuláczió, amely lehet, hogy jövedelmez, — de az idegenforgalom emeléséhez semmivel sem járul hozzá. így utazunk mi kalandos vállalkozásokban, ahelyett, hogy reális szolid bázist véve alapul, azt kultiválnánk, amivel tényleg fel tudnók kelteni a külföld érdeklődését, mert szépet, jót és élvezeteset tudnánk neki nyújtani. Ez az egyetlen szolid bázis, a gyönyörű Magyarország, a Balaton, a Tátra, az erdélyi havasok, gyógyhatású fürdőink. Ahelyett, hogy mindenképpen arra törekednénk, hogy Európa legre- mekebb tájait s fürdőinket írásban és képben, reklámban és plakatirozásban megismertetnék a küllőiddel, ilyen apró sikerekkel csorbítjuk komolyságunkat és szavahihetőségünket. Komé- diázunk, légvárakat építünk, beugrasztjuk maHirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. gunkat is, másokat is és a végén kudarczot vallunk. Ami Magyarországon idegenforgalmat bir teremteni, az csak a szép vidék s a gyógyhatású fürdők. Látványosságokkal mi nem tudjuk ide vonzani azt a külföldit, aki odahaza a nyugati nagy városokban sokkal különbeket látott, mint a mit mi tudunk neki nyújtani. Ilyen vadregényes pihenésre és gyönyörködtetésre alkalmas táj, mint a milyen Magyarországon van, nincs sehol Európában az Alpesek vidékén kívül és ha ezt megtudjuk értetni a külfölddel, akkor meg is oldottuk az idegen- forgalom emelésének és állandósításának kérdését. Nagy, mindenhova eljutó, világra szóló reklámra van szükség — ez azonban még nem elég. Be kell rendeznünk a modern kivánalmaknak megfelelően fürdő és nyaralóhelyeinket és végét kell vetni annak a gyalázatos visszaélésnek, hogy a legtöbb magyarországi nyaraló s fürdő helyen olyan drágaság van, akár Oszten- de’oen és Ischlben. Nekünk jóval olcsóbbaknak és szerényebb igényüeknek kell lennünk, mint a világhírű fürdőhelyeknek, mert bennünket az utazó külföld csak most kezd felfedezni! Ez az egyetlen módja van nálunk az idegenforgalom fejlesztésének. Más mód nincsen s száz esztendőn belül nem is lesz. Közigazgatási bizottsági ülés. ' Vármegyénk közigazgatási bizottsága f. hó 8-án tartotta julius havi ülését. Jelen voltak : Kristóffy József főispán elnök, Nagy László alispán, Böszörményi Sándor, Szuhányi T A R C Z A. Egy tehetséges asszony. Irta: Pékár Gyula. Párisi naplómból jegyzem ki a következőket : * . . . Ma reggel levél Mme d'Etioletól. Ez a fáradhatatlan szalontartó dáma csakugyan beváltja ígéretét, amit a tél elején tett: minden héten valami hírességet, vagy legalább is érdekes újdonságot mutat be irodalmi szalonjában. Nem más nyitotta meg a sort, mint maga Anatole France hitehagyott szerzetesi arczá- val és szúró, szinte ördöngős szemeivel, utána jöttek egymásután : egy madagaszkari diplomata, egy valóságos halálra Ítélt nihilista, egy hires nápolyi médium, egy Indiából érkezett buddhista koldus-herczeg, egy ausztráliai festő s Toru Terao, japáni professzor . . .Mme d’Etiolenak egyáltalában már néhány kitűnő fogás sikerült, ami szalonját illeti, kérlelhetetlenül erélyes ő. Tavaly úgyszólván haldokolva hozatta el magához a dicső, öreg Ambroise Thomast, — ezidén már egyszer kölcsönkérte a „Mercure“-től a nehezen kapható és romantikusan csinos Pierre Louys-t és az idény végére megígérte nekünk — d’Annunziot! D’Annunzio lesz szalonjának ezidei főszenzáczioja, — nem tudom, hogy fogja elhozatni, de annyit már eddig is kivisz merész ígéretével, hogy sikeresen harczol a többi „szerdai“ szalonok ellen, s nem ereszti ki híveit a kezei közül . . . Nos, diadallal it ja, hogy szerdája ma ünnep lesz, egy „Valéry-itnnep.“ Valéry ? Bevallom, pillanatra nem voltam a helyzet magaslatán. Ez a Páris csakugyan a világ közepe : az egész emberiség gondolatcsatornái ide torkollanak össze, s mindennap annyi igazán érdekes; uj egyéniség tűnik fel, hogy lehetetlen valamennyit számon tartani. Néha megijedek tőle, milyen szédítő gyorsasággal élnek és felednek itt az emberek. Egyik nagy benyomás örökké a másikat kergeti, és soha nincs idő arra, hogy e benyomások gyökeret verjenek és meggyőződésekké nőhessenek fel. Eredmény: az emlékező tehetség csodálatos gyöngülése. Páris csak tegnapra, legfeljebb tegnapelőttre emlékszik . . . Nagyszerű iskola a feltűnni vágyóknak, p, o. a mi hiú gavallérjainknak, kikről, ha Pesten nagy garral nyilvánosan elköltenek pár tízezer forintot, a hálás város hónapokig beszél. Itt teljességgel lehetetlen feltűnni. A tízmilliós mahara- dsára, ki idejött mulatni, csak egy napig figyelt Páris, addig, mig az első millióját felváltotta. Az egyedüli mód, hogy Páris háromnapnál tovább figyeljen az emberre, az, ha anarkistakép revolvert emel a köztársaság elnökére. Valéry ? Egyszerre aztán a homlokomra ütöttem s magam is lelkes kíváncsisággal kiáltottam fel: Bravo Mme d’Etiole! Ez már derék, végre hát megláthatjuk ezt a rejtélyes, geniális asszonyt! Ki is ez a Jehanne Valéry voltaképp ? Hamar előkerestem a „Figaró“ egy minapi számát. Nem is egy, hanem négy kritikus irt egy czikkben egyszerre ennek az asszonynak a Georges Petit kistermében rendezett kiállításáról. — Négy kritikus: egy festészeti, egy szobrászati, egy zenei és egy irodalmi kritikus. Nyilván megírhatta volna egy ember is ezt az ismertetést, de hát a lap ép tüntetni akart, s azért vett négy elsőrangú Ítészt, hogy annál jobban dicsőítse azt a nőt, ki a „speczialismus“ e szűkkeblű korában ekkora csodába menő „univerzális“ tehetséget árul el. Tényleg alig látott a világ még ilyen sajátságos kiállítást Madame Jehanne Valéry festő, szobrász, zeneszerző és iro volt egyszerre, nemcsak hatalmas festménytárlatot és szoborkiállítást mutatott be, hanem a délután bizonyos óráiban egy elsőrangú hangversenyénekesnő meg egy ifjú zongoravirtuóz előadják zeneszerzeményeit,— esténkint pedig az „Odéon“ egy művésze elszavalja verseit. Regényeit ott árulták a kiállításon, s mindenki tudta, hogy a „Comedie“ is felfedezvén őt, végre elfogadta előadásra egy régebben beadott Proverbe-jét... A világ elbámult. És a Figaro nagyon kiemelte, hogy itt nem valami kapkodó dilettánsról van szó, aki mindenbe belekezd és semmiben sem viszi semmire, hanem egy kész nagy művészről, aki négy művészetbe fogott bele és mind a négyben „érthetetlen“ magasra vitte. És nem utánzott Madame Valéry senkit, ki volt az zárva,hogy „udvarias művészek segíthettek“ volna neki: festményei, szobrai, muzsikája, irodalma mind hasonlítottak egymáshoz, mind testvérek voltak ennek az asszonynak az uj és teljesen egyéni ihletében . . . Festményeiről szólva Iriarte csodálattal említette uj színei s hangulatai naiv erejét és kompozicziójának nőies merészségét, szobrai előtt maga Falguiére mester levette a kalapot és kiirta, hogy felfogásában, „friss eredetiségében“ egész uj irányt lát, mely hivatva volna, az antik szobrászatot a modernnel kibékíteni. Zenedarabjait méltatva Bruneau bevallotta, hogy kár Madame Valérynek hangversenyzenében elforgácsolni tehetségét: drámai tehetségével írjon nagy operákat . . . Ami irói tevékenységét illeti, a közönség nagy csodálkozására nem más, mint maga Bourget vállalta magára regényeinek és költeményeinek az ismertetését. Minden udvariaskodást félretéve, lelkesen hasonlította őt Cha- teaubriandhoz, dicsérte meglepően eredeti invenczióját s azt a nőiesen merész meseszövést, „amelyben az asszonyok nyilván felette állanak már a férfiaknak“ . .. Aztán szokott lélektani módszerével nemcsak összegezte itésztársai véleményét, hanem ennek „a női rejtélynek“ a mélyére igyekezett hatolni . . . „Úgyszólván egybenhangzóak mind a négyünk ítélete, „irá“, — mind a négyen látjuk a tehetséget, látunk olyan kezdetet, ami más férfinál tisztességes végsikernek is beillenék, s álmélkodva kérdjük : miért állt meg az egyes művészetekben mindig a legszebb reményekre jogosító ponton ? Egyáltalában miért foglalkozott ennyi műfajjal ? Hisz ha bármelyikre, de — egy ágra tömö- ritené tehetségét, — mi lehetne belőle 1 Iriarte azt akarja, legyen festő, Falguiére azt, legyen szobrász, Bruneau indulatosan követeli őt a zenének, én pedig a magam részéről meg vagyok győződve, hogy ha nem szenteli magát kizárólag az irói pályának, korunk egyik legérdekesebb talentumát veszíti el benne ... De hisz Mme Valéry ennyi művészet mellett még sokkal nagyobb lélektani probléma. Mi a titka ennek a szfinxnek, aki nyilván játszva teremt remekműveket s aztán női hűtlenséggel játszva hagyja ott a művészeteket, — aki egészben véve megszégyeníti e beteg kor férfivilágát s „univerzális“ tud lenni a művészetekben, mint egykor
