Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-03-01 / 9. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY Szatmár vármegye törvényhatóságának Nagykárolyban, 1903. évi február hó . 13-án tartott rendkívüli közgyűlése jegyzőkönyvi kivonata. 44—1903. bjkvi sz. Vármegyei alispán a Szatmárvármegye törvényhatósága területén fellépett ínség tárgyában a m. kir. belügyminisztériumnak a vármegyei főispán utján közölt 135,861—1902—VII. sz. leiratát megfelelő intézkedéstétel végett beterjeszti. Véghatározat. Szatmárvármegye törvényhatósági közgyűlése a vármegye területén fellépő Ínség kérdése mikénti megoldása s az azzal előállható nyomor megakadályozása tárgyában a vármegyei főispán utján közölt belügyminiszteri leirat tudomásul vétele mellett ezen leirat értelmében az állandó választmány véleményével megegyezőleg a vármegye székhelyére úgynevezett „Központi inségügyi bizottság“ czimen működő s az alispáni előterjesztés alapján ennek elnöklete alatt a hivatalból kijelölt járási fő- szolgabirák, polgármesterek (Nagykároly, Nagybánya és Felsőbánya városok részéről) és a vármegyei két tiszti főorvosból — valamint a vármegyei bizottsági tagok közül megválasztott 14 tagból álló bizottságot megalakítja, egyidejűleg választott bizottsági tagokul Kende Zsig- mond istvándii, Domahidy István domahidai, Papolczy Béla sz.-váraljai, Cholnoky Imre szatmári, Mán Lajos nagysomkuti, Molcsányi Gábor nagybányai, N. Szabó Antal, Vetzák Ede, Csipkés András, Róth Károly, Strohmayer Ferencz, Jeney Géza, Kacsó Károly, dr. Adler Adolf nagykárolyi lakos vármegyei bizottsági tagokat megválasztottaknak kimondja. A központi inségügyi bizottság feladata leend a hivatott számú miniszteri leirat értelmében — az egyes községi inségügyi bizottságok által hozzá beterjesztett javaslatok alapján való intézkedéstétel s véleményadás az egyes ínséges községek lakóinak ellenszolgáltatás nélküli, vagy kölcsön általi államsegély engedélyezése tárgyában. Végül utasítja a közgyűlés a nagykárolyi, szatmári, csengeri, mátészalkai, fehér- gyarmati, erdődi, nagysomkuti, sz in érváraljai és nagybányai járás főszolgabiráit, nemkülönben Nagykároly, Nagybánya és Felsőbánya város polgármestereit a már többször hivatott belügyminiszteri leirat másolatban való közlése mellett, hogy a leirat értelmében az úgynevezett „községi inségügyi bizottságot“ járásuk, illetve a város területén haladéktalanul alakítsák meg, s ennek megtörténtét a vármegyei alispánnak azonnal jelentsék be. Ezen véghatározat a kihirdetés vagy közzététel napjától számított 15 nap alatt felebbezéssel megtámadható. Miről a m. kir. belügyminisztérium külön felirat, vármegyei főispán jegyzőkönyvi kivonaton tudomásvétel, Nagy László vármegyei alispán tudomás s miheztartás és közlés végett — valamennyi főszolgabíró és polgármester további eljárás végett értesittetnek. Kelt mint fent. Nagy László, alispán. Jegyzetté: Kerekes Zsigmond, vm. V. aljegyző. A fizetésrendezés. Őszinte örömmel üdvözli az egész magyar közvélemény a tisztviselők fizetés rendezéséről szóló törvényjavaslatot, mely régi szocziális bajnak az orvossága. Felemelték az állami tisztviselők fizetését az egész vonalon, még a szolgákét is. Lukács László, a száraz pénzügyek szigorú minisztere el nem múló emléket emelt magának a sok ezer és ezer családfő szivében, akik addig munkában gör- nyedezve, anyagi gondoktól terhes agygyal huzták-tolták az állam szekerét. Az a száz és kétszáz forint, mellyel a segédszemélyzet fizetését emelték szocziális szempontból jóval több, mint az'a 300—800 forint, mellyel a magasabb rangú állami tisztviselők javadalmazását öregbítik, mert ezzel megszűnik a kishivatalnoki családokban a nyomor, hús kerülhet naponta az asztalra s a gyermekeknek nem kell rongyos ruhában, lyukas czipőben járni. Nagyjában jó és üdvös ez a javaslat, de néhány hátránya előtt nem hunyhatunk szemet. Tárgyilagos kritikát igyekszünk most gyakorolni s nagy lenne az örömünk, ha odafónn meghallgatnák a mi véleményünket, és megjegyzéseinket, melyek az érdekelt körök kívánságainak hü tolmácsolói. A javaslat ugyanis az egy kvalifikáczióval biró tisztviselőket szolgálati éveik szerint egy kategóriába sorozza. A négy középiskolát végzett, az érettségeivel biró vagy egyetemi diplomát nyert tisztviselők egyforma fizetést húznak. Elméletben talán helyesnek látszik ez az egyöntetűség, de már a prakszisban nem igazságos helyzeteket teremt. A bírónak például annyi a fizetése mint a tanárnak vagy mérnöknek. Holott tudvalevő dolog, hogy a tanár is, a mérnök is külön munkát végez magánosok számára, amelynek jövedelme a legtöbb esetben vagy felülmúlja vagy megközelíti az alapjövedelmet. Ellenben a bírónak hivatásából kifolyólag nincsen mellékjövedelme, mert ezt öt évig terjedhető fegyházzal bünteti a törvény. A bírói hivatás: fundamentuma a jogrendnek. Legutóbb volt egy eset, midőn egy fővárosi bírót megvesztegethetőséggel vádoltak. Óriási volt a megdöbbenés és méltán. Mert Isten után a bíróban kell legjobban bíznia a polgárnak s ha ez a bizalom megrendül, megrendül az állam rendje is. Azt mondják, hogy azt a bírót a nyomorúságos fizetése, az adóságai kergették a bűn útjára. Mellékjövedelmekre kellett szert tennie, mert másképpen nem tudott megélni. A bírói állást, különösen aljárásbirákét, járásbirákét, s a törvényszéki birákét csak jó fizetéssel lehet függetleníteni — a javaslat erről nem gondoskodik. Az is tudvalevő dolog, hogy minden magyar bírónak roppant sok a hivatalos dolga, jóval több mint például a tanároké. Fizetés dolgában tehát egy kategóriába sorozni őket nem méltányos dolog. Ugyanez a hibája megvan a javaslatnak más vonatkozásokban is. A felelősségterhesebb, a nehezebb, a reprezentacziónábilisabb tisztviselő ugyanolyan javadalmazást kap, mint az, kinek kevesebb a dolga, felelőssége és kiadása, de ugyanannyi évig rótta az egyelem padjait mint amaz. Ezen hátrányon csakis szigorú és finom distinkczióval lehet segíteni. S ezt a distinkcziót meg is kell csinálni, mert ha elmulasztják ezt, a javaslatnak bizony nem lesz meg a várt kedvező hatása. Keveseljük az állami tanítók fizetését és előmenetelét is. Nem értjük, mért kapjon a praeparandiát végzett tanító kevesebb fizetést, mint a négy középiskolát végzett Írnok, s mért kelljen mégegyszer olyan sokáig várakoznia az előmenetelre ? A lakbérük is borzasztóan kicsiny. — Elvárjuk, hogy a nemzet igazi napszámosairól megfelelőbb gondoskodás történjék. S elvárunk az uj törvényben egy minden kétséget kizáró egyenes és szigorú paragrafust, mely a protekcziót eltörli a föld színéről s az érdemek s a szolgálati éveknek teljes érvényesülését biztosítja. Ez lesz a javaslat koronája ! Elégtétel a vármegyének. Emlékeznek még olvasóink arra az eseményre, hogy az első miniszteri vizsgálatra a vérmegyénél, egy dörgedelmes leirat érkezett, a melyben a belügyminiszter az észrevételek eloszlatását rendelte el azon megjegyzés mellett, hogy a hiányok és szabálytalanságok eloszlatásáról kiküldötteivel fog meggyőződést szerezni. Ennek a miniszteri vizsgálatnak és leiratnak következménye az volt, hogy veszett rósz hire kerekedett a mi közigazgatásun knak s a napi lapok is ilyan hangon foglalkoztak a szatmárvár- megyei dolgokkal. A múlt evben Kaffka László miniszteri-tanácsos a második vizsgálatot is megtartotta a vármegyeházán s erre a vizsgálatra vonatkozó miniszteri rendelet most érkezett le. A rendelet elégtételt szolgáltat a meghurczolt vármegyének s ezért ennek bevezető részét minden bővebb kommentár nélkül közöljük.A miniszteri leirat igy szól: Szatmár vármegye közönségének. A vármegye önkormányzata hatáskörében követett közigazgatási eljárásnak belső ügyvitelének és pénzkezelésének az 1886 XXI. t. ez. 4. §-a alapján történt megvizsgálása következtében a vármegye közönségéhez intézett 130046—99. sz. rendeletemben foglalt utasítások végrehajtása és a felsorolt hiányok pótlásáról saját kiküldött közegeim állal meggyőződést szerzendő Kaffka László miniszteri tanácsost újabb beható vizsgálat megejtésével bíztam meg. Kiküldött közegem jelentéséből tudomást vettem, hogy a vármegye közigazgatási szervezetének működéséből az ismételten kifogásolt szabálytalanságok és visszásságok nagy részben ki- küszöböltettetnek s általában az előbbeni állaFolytatás a mellékleten. T A C Z A. Kamill uríl. Ki kaptuk a húsvéti bizonyítványt. Nagyon szerencsétlenül ütött ki a harmad, mert két tárgyból elbuktam. Természetesen a „latin“ volt az egyik. Ez még nem okozott valami nagy aggodalmat, ameny- nyiben egy régi értesítő nyomdokán arról értesültem, hogy az öregem is volt már ily szerencsés körülmények közt. Ezt tehát már a családi tradíció követelménye hozza magával, — a mely bizonyosan az én fiamon is befog következni. De nagyobb volt ám a baj a másik tantárgygyal a „német-“tel. E miatt biztosra vehettem azt, hogy otthoni tartózkodásom nem a legszerencsésebb és szeretetteljesebb körülmények közt fog lefolyni. S ez természetes is; mert még apróbb emberke koromban teljesen korrektül beszéltem ezt a nyelvet. Mit volt mit tenni, elhatároztam tehát, hogy valami módon kifogom békiteni a famíliámat; főképen a papát; mert tudvalevőleg az ő véleménye volt az irányadó minden tekintetben. Ha tehát az öreget megnyertem az ügynek, akkor minden meg van nyerve. S az a gazdag bácsmegyei nagynéném, akit keresztvizöntés óta nem láttam, a többi rokonokkal együtt mit se fog tudni az én viselt dolgaimról. így nem lesz elrontva az ünnep sem s a vendégek révén el lesz simítva minden. De hát mit kellene tenni! Mihez fogjak ? Nagy aggodalmaim közepette hirtelen egy jó gondolatom támadt; —- venni fogok az öregemnek egy cseh pipát. Az öreg t. i. szenvedélyes pipás ember volt akkoriban s ha pipáról esett szó, mindjárt elérzé- kenyedett az örömtől. Gondos pipatoriuma az egész vidéken ismeretes és csodált vala. Különös szaktekintély volt ezen a téren, — egy felfedezésével korszakos hatást eredményezett a pipás emberek körében. Ezt is elmondom : ő találta fel a pipatisz- titás legegyszerűbb és legközvetlenebb módját. Ugyanis szilvóriummal öbligette a pipáit, amitől annyira megtisztultak és megfényesedtek a tajtékok, mintha vado- natujjonan kerültek volna elő a boltból. E tisztítási rendszer, bár széles körben nyert elterjedést, drága voltánál fogva házunkban nem nagy népszerűségnek örvendett, mivel a szilvóriumos üvegek egy-egy tisztítás után mind kiürültek. De az öreg nem sajnálta azt a pipáitól sem, hiszen ezek voltak a legjobb barátjai. Ezeknek tüzetes mérlegelése után rohantam a boltba, hogy a nevezett cseh pipára szert tehessek. Találtam is bő választékot; ki is választottam belőlük egy fekete jószágot, a mely gótikus iv alakjában hajolt a szára felé. Lefizettem az árát s boldogan vettem magamhoz azon reményben, hogy csehül álló helyzetemben némikép segítségemre lesz ez a cseh pipa. Elszántan ültem fel a kis viczinálisra, a mely már türelmetlenül prüszkölve várta utasait. De az utasok lassan szállingóztak. Egy jó félórai várakozás után végre megindult a viczinális. Szomorúan telepedtem le a kupéba; harmad magammal voltam csak — én és egy vén kisszony a kutyájával. A néniké alig hogy elfoglalta az ülést, barátságosan szólt hozzám — Nem találja fiatal barátom, hogy meleg van itt, miközben letolta a kocsi ablakát olyan IV. Henrik-korabeli precieusz mozdulatot téve. Nem találtam szükségesnek a bemutatkozást, se ő nem tudta meg az én nevemet, viszont én sem voltam kiváncsi az övére. De a kutya be lett mutatva, ha jól emlékszem „Kamill urfinak“ hívták. Bőrig le volt nyírva róla a szőr, csak a nyaka körül húzódott végig egy fehér selymes kravátli. Kamill urfi mig a helyzettel megbarátkozott, türelmesen viselkedett. Nem haragudott azért se, hogy megveregettem a puezér testét, még látszólag jól esett neki; — de később mindinkább konfidens kezdett lenni. Az ut rendkívül unalmas volt, mit tehettem volna egyebet, mint hogy elpanaszoltam szomorú sorsomat. És hogy megélénkítsem végül a dolgot, elmeséltem azt is, hogy a bizonyítvány helyett egy cseh pipát viszek az öregemnek s evvel fogom meglepni az ünnepen. Szent Isten, mi történt veiem ; a helyett, hogy meglettem volna vigasztalva, temérdek szemrehányást kellett elviselnem, — akárcsak az öregem igazságos szózata tört volna elő azokon az ajkakon. A szidalmakban becsületemet láttam megsértve, — elégtételt kellett hát szereznem bármi módon is. A boszu heve elragadott, nem tudtam többé uralkodni indulataimon, fogtam magam és a kedves kis „Kamill urfit“,a ki már egészen bekente a nadrágomat, kidobtam a k öcsi ablakán a szabadba. Mi természetesebb, hogy Kamill urfi repülésekor nagy sikoltás támadt. A nénike kereste a vészféket, hogy megállíthassa a vonatot, majd az ablakhoz rohant, hogy utolszor láthassa Kamill urfit. Szerencsére vészfék nem volt alkalmazva a viczinálison, de a mig a nénike a vészféket kereste, egyebet talált meg, magam se tudom, hogy a kezébe került az én cseh pipám, a mely már a következő pillanatban Kamill urfi után kirepült a kupéból. Mindketten megvalánk törve, én az egyik szögletben búslakodtam pipám veszte felett, a tisztes nő a kupé másik ülésére dőlve zokogott. A zokogásba egy-egy mély sóhaj vegyült: Kamill . . . . . . . Kamill ............... — Mélyen le voltam hangolva, minden reményem dugába dőlt. Bizonyítvány s pipa hiányában elvoltam készülve a legborzasztóbb fogadtatásra. Már remegve számláltam a perczeket a melyek mind közelebb sodornak a végveszedelem örvényébe. Őrült tervek fogamzottak meg agyamban, — de megvalósításukhoz semmi eszköz nem állott rendelkezésemre. Az egyik pillanatban már öngyilkosságra is gondoltam, a másik pillanatba mélységes megnyugvással tűrtem mostoha sorsomat. Tragédiám nemsokára végczélja felé közeledett, — elértük a badacsoni
