Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-09-27 / 39. szám
Melléklet a Szatmármegyei Közlöny 1903. évi 39-ik számához. Folytatás a főlapról. Papp Mihály és társainak, hogy azokat egyelőre ne bontsák ki és a háború kitörését ne hirdessék. A zászlók egyik oldalán a Rákóczi czimer és e fölirás volt: F. R. D. F. V. S. R. I. P. (t. i. F'ranciscus Rákóczi De Felső Vadász Sacri Romani Imperii Princeps,) a másik oldalon pedig nagy aranyos betűkkel : C u m Deo pro Pátriá ét Libertate. A koczka el volt ve(ve! Joga volt hozzá, martirvérből eredő kötelessége volt, hogy hazája igazáért fegyvert ragadjon, bár elődjei példájából jól ismerhette, hogy a magyar igazság vértanuság. Megindult a görgeteg, mely 8 évi legendás időt, a fényes kurucz korszakot irta be történelmünkbe. Esze Tamás és társai, az adott utasítás ellenére, május 21-én Tarpán és Mezőváriban, 22-kén pedig Beregszászban az országos vásáron kibontják a Rákóczi standárokat és a nép lelkesülve sorakozik azok alá. A felkelők május 24 ikén már Tísza-Ujlakot is hatalmukba ejtik, és az ottani sótár oltalmára kirendelt 16 muskatérosbói álló német őrséget lekaszabolják. Midőn tehát Rákóczit ünnepeljük : a zászlóbontó északkeleti Bereg, Máramaros, Szatmár és Ugocsa vármegye fiai nem vétenek a történelmi hűség ellen sem, ha az ünnepség egy része Tisza-Ujlak belterületén folyik le, mert ezzel Nagy Rákóczi nemzeti szabadságharcza első fegyvertényének színhelyét is ünnepeljük. A felkelés kezdete azonban balsikerrel jár, mert Báró Károlyi Sándor 1703. évi junius 7-kén Dolhánál megveri a szabadságért felkelőket. Junius lá-kén Rákóczi maga is, — 1703. évi február hó 18-án meghalt édes anyját, „nemének és századának dicsőségé“-t gyászolva, — talpig feketében magyar földre lép, és honfoglaló ősei nyomdokait követve, junius 16-án a vereczkei szoroson előre nyomul, hogy az idegen betolakodókkal szemben megkezdje a második magyar honfoglalás nagy munkáját. Julius 14-én 2800 főnyi hadával — a 3000 főből álló labancz sereggel szemben — Tisza-Becsnél kiküzdi az átkelést. Ez az első diadal és ez a tiszabecsi győzelem a megnyitója Nagy Rákóczi dicsőségteljes nemzeti szabadságharczának. Az első sikert követi a többi és julius hó 23-án csatlakozik zászlója alá az első főur Brebiri Báró Melith Pál, nemzetségének utolsó sarja, csenged nagybirtokos személyében, ki a Szatmár vármegyei Krasznaközi nemességet vitte magával. Augusztus 3-án a kulcsos városok közül elsőül Deb- reczen, augusztus 14-én pedig Nagybánya csatlakozott hozzá és ez nagy jelentőségű volt, mert Debreczen a szabadságharcz kimerithetlen erőforrása lett és maradt a háború végéig, Nagybányán pedig első pénzeit, aranyat, ezüstöt és rézlibertást veretett. Az ősz bekövetkeztével pedig már egész a Dunáig ura Rákóczi Magyarországnak. A tiszabecsi napig az egész mozgalmat paraszti lázongásnak vélelmező és visszavonult nemesség a tiszai átkelés után nap nap után tömegesen vonul a Rákóczi zászlók alá és ezzel uj irányt vesz a szabadságharcz : átváltozik nemzetivé. Elébb a mindenéből kifosztott, kétségbeesésbe hajtott jobbágyság és a bujdosók, a nemesség nélkül ragadnak fegyvert, kik vezért keresnek és találnak Rákócziban. A mozgalom első indító oka az Ínség, és az ebből eredő létért való küzdelem, továbbá a nyomorgatás szülte elkeseredés. A mozgalom megindultakor az inkább szociális jellegű, mert a jobbágyság az urakat is ellenségeinek tartva, inkább osztálygyülöletből táplálkozik. A tiszabecsi nap azonban átváltoztatja a küzdelem jellegét és a tömeg kényszerének befolyása alatt átalakul az teljesen nemzetivé, és pedig annyira, hogy a Rákóczi hadseregében 15 mágnás tábornok szolgált és 1705-ben 75 ezer ember harczolt Rákóczi zászlói alatt. E naptól kezdve a megindult szabadságharcz eszménye a független Magyarország, melynek tápláló ereje a német elleni féktelen gyülöl- ségből fakad, és a bécsi udvar nemzetirtó törekvése ellen a megtámadott jogok védelme és az élő törvények megtartása iránti küzdelem irányítja tovább végig az egész szabadságharczot. Rákóczi erős lélekkel, de óvatos körültekintéssel fogott nagy küldetéséhez s Emlékirataiban maga azt Írja a tiszabecsi siker után : „De hol az a nehézség, melyet a bátorság könnyűvé ne tenne, ha erős akarat járul hozzá ?“ S ez az erős, meg nem alkuvó akarat vezeti őt egész harczában, maga aként jellemezvén küldetését, hogy „Az istefti gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hivó szózat legyek. És meghaliá e szózatot az ország minden népe.“ Istennel kezdi a harczot, de nem mint lázadó, hanem mint olyan, a ki érzi, hogy ez dicsőséges nevéből eredő joga és kötelessége, és erre küldetése van. Rákóczi még ma is csak lázadó jobbágy az udvar és a hadsereg előtt. Pedig hát mily hosszú idő folyik le, mennyi tenger vérbe kerül, mig az 1705. évi szeptember hó 12-étől október hó 2-ig tartott Szé- csényi országgyűlésen „a haza szabadságáért összeszövetkezett magyar rendek vezérlő fejedelme“ czimet elfogadja, mig továbbá Ónodhoz jut, a mikor is a sajókörömi mezőn tartott, onodinak nevezett országgyűlésen 1707. junius 13-án elhangzik : „Eb ura fakó !“ Már az 1704 évi julius 6-iki gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választja ugyan, de csakis az 1707. évi ápril 5-iki marosvásárhelyi országgyűlésen, — mely őt „a haza apja“ czimmel ruházta fel, — tette le a fejedelmi esküt, melyről aként elmélkedik „Emlékira- tai“-ban; „Nincs ábrándszerübb valami, mint azt hinni, hogy eskük és törvények által megköthetni őket (t. i. a fejedelmeket,) ha tulajdon lelkiismeretük meg nem köti. “ Mily magas látkörben világítja meg ez a pár sor is a Rákóczi gondolatvilágát ! E gondolkodás is mily óriási mértékben növeli meg azt a kolosszust, a kinek neve Rákóczi! Az 1708. évi aug. 3-iki trencséni ütközettel kezdődik Rákóczi dicsőségének hanyatlása és erről a csatavesztésről ő maga azt mondja, hogy „gyalázatosabb, nyomorultabb és következményeiben gyászosabb csatavesztés ennél sohasem volt.“ 1708-ban pedig beütvén a pestis is, az 1709—1710 évek küzdelme már csak kínos végvotiaglás. Ezt maga is belátja s 1711. évi február 12-én Salánkra hiván egybe szenátorait és erdélyi kormánytanácsossait, ott az erdélyi fejedelemségről annak a kijelentésével lemondott, hogy semmi sincs olyan a világon, a mit nemzetéért megtenni vonakodnék. A lemondást azonban nem fogadták el, s ő elbúcsúzván híveitől, Lengyelországba indult, hogy Péter orosz czár segélyét megnyerje a nemzeti küzdelem folytatásához. A lemenő nap visszatért oda, honnan dicsőséges útjára kiindult! Honfoglaló ősei hazaszerző utján a — vereczkei szoroson át, a hol ő maga is bejött honfoglaló munkájára, — távozott el hazájából, február 20-án Alsó-Vereczkén kibocsátott pátensében Károlyi Sándorra bízván a dolgok folytatását és hívei vezetését. Február hó 21-kén hagyta el örökre hazáját, hogy soha ne lássa többé annak imádott földjét, s még haló porában se térhessen vissza belé. Bár leverte sorsnak átka ! Nem verhette rabigába ! Inkább lengyel földre szakad, S lesz hazátlan, ámde szabad 1 — Szegény kurucz ; — elment, elhalt . . . Hamvairól szól csak a dal: Szent a becsület. A Rákóczi által 1711. évi ápril hó 27-re Husztra összehívott országgyűlés már nem volt megtartható, Károlyi Sándor pedig ugyané napra Szatmárra hívta össze a szövetkezett rendeket oly szándékkal, hogy ha a fejedelem bejön, a rendekkel Husztra mehessen, ha pedig künn marad, Szatmártt döntse el a kiegyezés ügyét, mert ápril 27-én a többször meghosszabbított fegyverszünet lejárt és Pálffy nem akart uj halasztást adni. Ápril hó 27-én „gyűltek be a statusok, magyar- országiak és erdélyi exulansok Szatmártt a templum- ban, a ki az előtt prófuntház volt, most pedig a reformátusok járnak belé..“ A rendek elfogadták az előterjesztett egyezségi pontokat. A szerződés Pálffy által is elfogadtatván : igy jött létre a történelmünkben korszakalkotó szatmári béke. Május 1-én követte ezt a kismajtényi páston a tragoedia utolsó jelenete : a fegyverletétel. Junius ho 23-án pedig Munkács is feladta magát. A kurucz világnak vége volt ! Rákóczit pedig a végzet Rodostóba vitte, hol 1735. évi április hó 8-án, Nagypéntek napján hunyta be örök álomra szemeit. Épen mint a keresztyén hit világ Messiása ! Csakhogy az harmadnapra feltámadott; mig Rákóczival szemben 200 évnek kellett elviharzani, mig hálátlan nemzete ébredni kezd, hogy lerója kegyeletét nagy err^ke iránt. Kétszáz év köde választ el bennünket Rákóczitól és korától, de e kétszáz év alatt a Rákóczi nagysága csak növekedett és nemcsak mi, de idegen nemzetek történetírói is a legnagyobb kegyelettel szólnak róla, elismerve, hogy a szabadság és vallásegyenjoguság e szűz tiszta hőssé lélekben és erkölcsben nem csak hazánk, hanem a világ történelmének is elsőrangú nagysága. És az a nagy történelmi alak annyi önzetlenségért, mely példátlanul áll a világtöiténelemben, ki a királyi koronáért nem adja oda a népe szeretetében nyert koronát, mert azt tartotta, hogy a népe szeretetében nyert trónt nem törheti össze az idő : a kétszer is kínált lengyel korona helyett elnyerte a Megváltó tövis koronáját is, s megkellett érnie azt, hogy őt, kit Erdély országgyűlése „a haza apja“ czimmel tisztelt meg : az 1715: XL. t. ez. hazájából kiközösítette, hazaárulönak nyilvánította. A Golgotha keresztjéhez még csak ez kellett, hogy teljesen beteljék a keserű pohár ! És ő, a ki mindent Istennel kezdett, Isten nevében folytatott, ki hitében hitbuzgó katholikus volt, az előtte pogány török földjén és védelme alatt keresett megnyugvást a végzet rettentő csapásai ellen ! A tragoedia képzelt hcssei a színpadon meghalnak, de ő, — ki mindenét az anya szeretetét, hitvesse szerelmét, gyermekei boldogságát, családja jövőjét, meseszerü nagy vagyonát hozta áldozatul a haza oltárára, a ki az általa kétszer eltaszitott királyi korona helyett nemzetétől csak tövis koronát kapott, — a tragikus bukás után még 24 évig hordja élő halottként a Golgotha keresztjét, s hordjat még ma is, mert nemzete törvénykönyvét ma is ot égeti az őt hazájából kiközösítő szégyenteljes törvény- czikk, hamvai ma is idegen földben nyugosznak. A martirium minő kálváriája az ő munkás élete, és ezért cserébe nyeri a megbecstelenítő törvényt! Ha azonban a két souverain : a nemzet törvény- hozása és a királyi szív fátyol takaró sugara nem tudja életre kelteni a 200 éves tragoedia legendás alakját : megmozdult a nemzet, mely elérkezettnek látta az időt, hogy sirjából visszahozza őt. Ennek a csodás, rajongó hazaszeretetnek akartunk mi emléket emelni; emléket, a mely hirdesse az ő nagyságát időtlen időkig ; emléket, a mely intőjelül szolgáljon a késő unokák unokáinak is arra nézve, hogy „a hazáért mindent áldozni kell, de a hazát feláldozni semmiért nem szabad.“ Az az ünnepi harangzúgás, mely Nagy Rákóczi emlékének szól, hatotta át a mi sziveinket is, midőn megkonditottuk a harangot: hálaadó emlékünnepre hiva fel benneteket, adakozásra kérve fel a kurucz népeket, hogy a korszaknyitó tiszabecsi győzelem szinterén állítsunk emléket Nagy Rákóczinak. És nem hiábani szóltunk a kurucz szivekhez; mert rövid 3 hónap határidőn belül im itt áll a fényes emlékmű ! Hulljon le hát arról a takaró lepel, hogy: „Álljon e kő, mig csak anyag állhat, Szelleme éljen, mig magyar él.“ * * * Nézzétek e követ, melynek betűi lángszellemekké válnak ! Véssétek jól sziveitekbe a hideg betűk zengő, beszélő értelmét ! Lelkesen beszélik azok a Rákóczi hármas jelszavát. ,,I s t e n n e 1 a hazáért és a szabads ágért!“ Hirdetik azok a Rákóczi család magasztos jelmondatát: „Ha Isten velünk, ki ellenünk!1, Az emléket diszito kurucz tropheumok büszkén mesélik kurucz ősapáitok legendás fénykorát, hirdetve, hogy nem halt meg, a ki nemzetének élt. A 200 éves sir nyílni kezd. Kezdődik a feltámadás. Hadd szóljon hát a harangzúgás, és hirdesse azt, hogy Rákóczi lelke visszatért közénk ! Igen Nagy Rákóczi! Lelked már itt van közöttünk. Maradjon is itt örökre; mert kurucz szellemre ma is szükségünk van, és az idők forgatagában csak ez tarthat meg bennünket. A te múltad záloga a mi szebb jövendőnknek ! De nekünk nemcsak a lelked kell, mi visszakérjük szent hamvaidat is, mert ez a föld árva, mig tested benne nem pihen. Áz a föld — melynek lakossai a haza apja névvel tisztelték meg őt, — visszavárja azt a legnagyobb fiát, ki mindenét áldozta ezért a földért, s mégis eltudta hagyni azt, Hogy élő tiltakozás maradjon a nemzet jogait elnyomókkal szemben. Visszavárja, hogy melegebb legyen tőle maga és jobban hevítse fiai szivét. Ti a kuruezok ivadékainak e fényes ünnepségen megjelent ünneplői pedig kurucz apáitok e sirfelnyitó magasztos ünnepén tegyetek egy szent fogadást, hogy nem nyugosztok addig, mig a Rákóczi teste is vissza nem tér közénk, hogy szent hamvaihoz elzarándokolhatva, legyen a szent sir bucsujáró Mekkátok, a hol erőt merítsetek ahoz a nagy küzdelemhez, a minek a végczélja : a haza szabadsága, a haza függetlensége. Ne legyen más vágyatok, de még az álmotok se legyen más! Legyen ez emlékkő a multat a jövendőtől elválasztó határkő ! „Istennel a hazáért és a szabadságért!“ viseli e kő Nagy Rákóczi jelmondatát. És mikor e szavakat olvassuk : egy sajgó vágy dagasztja keblünket s abból egy hő ima száll az ég felé: Változzék át e kő a nemzet jövendőjében azzá a meleg óhajtássá, melyben ez emlékmű jelmondata is megtestesülhessen: .,Istenért! Hazáért! Királyért!“ És akkor nem féljük a második milleniümot! Az első millenium a honala- pitásban, a nemzet megtartásában ormolt. Ha pedig az uralkodó család megért minket: úgy a második milleniümot a nemzeti megerősödés nagy munkájában élhetjük le. És mig az első millenium sok dicsőséggel de sok vérrel múlt el a történelem lapjain : addig a második millenium meghozza a boldogság áldásait. Fogadjátok föl: úgy segítsen minket Az örök Isten, hogy hívek leszünk Szabad hazánkhoz ! Ellenségeinket Legyőzi kardunk, munkánk és eszünk! A ki velünk tart, átöleljük hévvel! Magyar legyen: nem nézünk soha mást. Az összetartás roppant erejével Mi befejezzük a honfoglal ást! lm itt áll már az emlék a legendás, daltermő kurucz földön, a hol a Beszkid—Kárpátok alá özönlő éltető levegőjétől, — midőn az aranykalásztól hullámzó, belát- hatlan magyar alföld torkában szétárasztja termékenvitő leheletét, — melegebb lesz a vér és sebesebb a szív verése, hogy tovább is táplálja bennetek azt a nemzetmegtartó kurucz szellemet, mely e föld levegőjében született. Te az emlékről égből szálló, hazára vezető Turul madár ! védő szárnyaid oltalma alá helyezzük magunkat, hogy azzal a csőrödben tartott kurucz karddal védjél továbbra is bennünket abban a magyarok Istenébe vetett bizalmunkkal, melyet e kő hirdet: „Ha Isten velünk, ki ellenünk!“ Ti pedig határválasztóBeszkidek ide kéklő fenséges ormai, te királyi folyó, magyar Tiszánk zugó habjai, te nagy Kölcseynk csekei szent sírja felől susogó szellő hirdessétek nekünk továbbra is azt a nagy eszmét, azt a Rákócziban megistenült nemzeti gondolatot : „A haza minden el ő 11!“ Tanítsatok továbbra is e föld csodás szeretetére, a melyből erőt merítve, százszor letiporva is uj Anteusként mindig uj életre keltünk, hogy mindig nagyobbá váljunk ahoz a röghöz való szeretetben, melynek a költő oly ihletet- ten ad kifejezést e szavakban : „A nagy világon e kivül Nincsen számodra hely. Áldjon, vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell! Te, a külföldre kivándorló magyar, ki csüggedt szívvel keresed más világrészben a boldogító uj hazát, emléket állítottunk neked is! Egy intő jelkőt, mely megállítson vándor utadon, s ne feledd el, hogy Nagy Rákóczinál nem szenvedett meg senki jobban e földért, mert ő ^mindenét feláldozta érte, s önkéntes száműzetésében is ezé volt minden gondolata, hogy megtartsa ezt nekünk. Kurucz ivadékok! Ide állítottuk nektek az emléket, hogy legyen ez a Veszták forrása ; láng a mi éleszt, tűz, a mi hevít: a hazaszeretet lobogó szent tüze ! Ide járjatok erőt és lelkesedést meríteni! És most, midőn itt áll a ti lelkesedéstekből emelt kurucz halmon a ti lelkesedő szivetek bizonyi- tékaképen Nagy Rákóczinkat dicsőítő emlékművünk : hadd szálljon fel az Egek urához a legszebb templomi ének : „Isten! áldd meg a magyart! Megbünhödte már e nép, A multat, s jövendőt!“
