Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1903-09-27 / 39. szám

Melléklet a Szatmármegyei Közlöny 1903. évi 39-ik számához. Folytatás a főlapról. Papp Mihály és társainak, hogy azokat egyelőre ne bontsák ki és a háború kitörését ne hirdessék. A zász­lók egyik oldalán a Rákóczi czimer és e fölirás volt: F. R. D. F. V. S. R. I. P. (t. i. F'ranciscus Rákóczi De Felső Vadász Sacri Romani Imperii Princeps,) a másik oldalon pedig nagy aranyos betűkkel : C u m Deo pro Pátriá ét Libertate. A koczka el volt ve(ve! Joga volt hozzá, martirvérből eredő kö­telessége volt, hogy hazája igazáért fegyvert ragadjon, bár elődjei példájából jól ismerhette, hogy a magyar igazság vértanuság. Megindult a görgeteg, mely 8 évi legendás időt, a fényes kurucz korszakot irta be történelmünkbe. Esze Tamás és társai, az adott utasítás ellenére, május 21-én Tarpán és Mezőváriban, 22-kén pedig Beregszászban az országos vásáron kibontják a Rákóczi standárokat és a nép lelkesülve sorakozik azok alá. A felkelők május 24 ikén már Tísza-Ujlakot is hatalmukba ejtik, és az ottani sótár oltalmára kirendelt 16 muskatérosbói álló német őrséget leka­szabolják. Midőn tehát Rákóczit ünnepeljük : a zász­lóbontó északkeleti Bereg, Máramaros, Szatmár és Ugocsa vármegye fiai nem vétenek a történelmi hűség ellen sem, ha az ünnepség egy része Tisza-Ujlak belterületén folyik le, mert ezzel Nagy Rákóczi nem­zeti szabadságharcza első fegyvertényének színhelyét is ünnepeljük. A felkelés kezdete azonban balsikerrel jár, mert Báró Károlyi Sándor 1703. évi junius 7-kén Dolhánál megveri a szabadságért felkelőket. Junius lá-kén Rákóczi maga is, — 1703. évi február hó 18-án meghalt édes anyját, „nemének és századának dicsőségé“-t gyászolva, — talpig feke­tében magyar földre lép, és honfoglaló ősei nyomdo­kait követve, junius 16-án a vereczkei szoroson előre nyomul, hogy az idegen betolakodókkal szemben meg­kezdje a második magyar honfoglalás nagy munkáját. Julius 14-én 2800 főnyi hadával — a 3000 főből álló labancz sereggel szemben — Tisza-Becsnél kiküzdi az átkelést. Ez az első diadal és ez a tiszabecsi győ­zelem a megnyitója Nagy Rákóczi dicsőségteljes nem­zeti szabadságharczának. Az első sikert követi a többi és julius hó 23-án csatlakozik zászlója alá az első főur Brebiri Báró Melith Pál, nemzetségének utolsó sarja, csenged nagybirtokos személyében, ki a Szat­már vármegyei Krasznaközi nemességet vitte magával. Augusztus 3-án a kulcsos városok közül elsőül Deb- reczen, augusztus 14-én pedig Nagybánya csatlakozott hozzá és ez nagy jelentőségű volt, mert Debreczen a szabadságharcz kimerithetlen erőforrása lett és maradt a háború végéig, Nagybányán pedig első pénzeit, aranyat, ezüstöt és rézlibertást veretett. Az ősz bekö­vetkeztével pedig már egész a Dunáig ura Rákóczi Magyarországnak. A tiszabecsi napig az egész mozgalmat paraszti lázongásnak vélelmező és visszavonult nemesség a tiszai átkelés után nap nap után tömegesen vonul a Rákóczi zászlók alá és ezzel uj irányt vesz a szabad­ságharcz : átváltozik nemzetivé. Elébb a mindenéből kifosztott, kétségbeesésbe hajtott jobbágy­ság és a bujdosók, a nemesség nélkül ragadnak fegy­vert, kik vezért keresnek és találnak Rákócziban. A mozgalom első indító oka az Ínség, és az ebből eredő létért való küzdelem, továbbá a nyomorgatás szülte elkeseredés. A mozgalom megindultakor az inkább szociális jellegű, mert a jobbágyság az urakat is ellenségeinek tartva, inkább osztálygyülöletből táp­lálkozik. A tiszabecsi nap azonban átváltoztatja a küzdelem jellegét és a tömeg kényszerének befolyása alatt átalakul az teljesen nemzetivé, és pedig annyira, hogy a Rákóczi hadseregében 15 mágnás tábornok szol­gált és 1705-ben 75 ezer ember harczolt Rákóczi zászlói alatt. E naptól kezdve a megindult szabadság­harcz eszménye a független Magyarország, melynek tápláló ereje a német elleni féktelen gyülöl- ségből fakad, és a bécsi udvar nemzetirtó törekvése ellen a megtámadott jogok védelme és az élő törvé­nyek megtartása iránti küzdelem irányítja tovább végig az egész szabadságharczot. Rákóczi erős lélekkel, de óvatos körültekintéssel fogott nagy küldetéséhez s Emlékirataiban maga azt Írja a tiszabecsi siker után : „De hol az a nehézség, melyet a bátorság könnyűvé ne tenne, ha erős akarat járul hozzá ?“ S ez az erős, meg nem alkuvó akarat vezeti őt egész harczában, maga aként jellemezvén kül­detését, hogy „Az istefti gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hivó szózat legyek. És meghaliá e szózatot az ország minden népe.“ Istennel kezdi a harczot, de nem mint lázadó, hanem mint olyan, a ki érzi, hogy ez dicsőséges nevéből eredő joga és kötelessége, és erre küldetése van. Rákóczi még ma is csak lázadó jobbágy az udvar és a hadsereg előtt. Pedig hát mily hosszú idő folyik le, mennyi tenger vérbe kerül, mig az 1705. évi szeptember hó 12-étől október hó 2-ig tartott Szé- csényi országgyűlésen „a haza szabadságáért össze­szövetkezett magyar rendek vezérlő fejedelme“ czimet elfogadja, mig továbbá Ónodhoz jut, a mikor is a sajókörömi mezőn tartott, onodinak nevezett ország­gyűlésen 1707. junius 13-án elhangzik : „Eb ura fakó !“ Már az 1704 évi julius 6-iki gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választja ugyan, de csakis az 1707. évi ápril 5-iki marosvásárhelyi országgyűlésen, — mely őt „a haza apja“ czimmel ruházta fel, — tette le a fejedelmi esküt, melyről aként elmélkedik „Emlékira- tai“-ban; „Nincs ábrándszerübb valami, mint azt hinni, hogy eskük és törvények által megköthetni őket (t. i. a fejedelmeket,) ha tulajdon lelkiismeretük meg nem köti. “ Mily magas látkörben világítja meg ez a pár sor is a Rákóczi gondolatvilágát ! E gondol­kodás is mily óriási mértékben növeli meg azt a kolosszust, a kinek neve Rákóczi! Az 1708. évi aug. 3-iki trencséni ütközettel kez­dődik Rákóczi dicsőségének hanyatlása és erről a csatavesztésről ő maga azt mondja, hogy „gyalázato­sabb, nyomorultabb és következményeiben gyászosabb csatavesztés ennél sohasem volt.“ 1708-ban pedig beütvén a pestis is, az 1709—1710 évek küzdelme már csak kínos végvotiaglás. Ezt maga is belátja s 1711. évi február 12-én Salánkra hiván egybe szená­torait és erdélyi kormánytanácsossait, ott az erdélyi fejedelemségről annak a kijelentésével lemondott, hogy semmi sincs olyan a világon, a mit nemzetéért meg­tenni vonakodnék. A lemondást azonban nem fogad­ták el, s ő elbúcsúzván híveitől, Lengyelországba indult, hogy Péter orosz czár segélyét megnyerje a nemzeti küzdelem folytatásához. A lemenő nap visszatért oda, honnan dicsőséges útjára kiindult! Honfoglaló ősei hazaszerző utján a — vereczkei szoroson át, a hol ő maga is bejött hon­foglaló munkájára, — távozott el hazájából, február 20-án Alsó-Vereczkén kibocsátott pátensében Károlyi Sándorra bízván a dolgok folytatását és hívei veze­tését. Február hó 21-kén hagyta el örökre hazáját, hogy soha ne lássa többé annak imádott földjét, s még haló porában se térhessen vissza belé. Bár leverte sorsnak átka ! Nem verhette rabigába ! Inkább lengyel földre szakad, S lesz hazátlan, ámde szabad 1 — Szegény kurucz ; — elment, elhalt . . . Hamvairól szól csak a dal: Szent a becsület. A Rákóczi által 1711. évi ápril hó 27-re Husztra összehívott országgyűlés már nem volt megtartható, Károlyi Sándor pedig ugyané napra Szatmárra hívta össze a szövetkezett rendeket oly szándékkal, hogy ha a fejedelem bejön, a rendekkel Husztra mehessen, ha pedig künn marad, Szatmártt döntse el a kiegyezés ügyét, mert ápril 27-én a többször meghosszabbított fegyverszünet lejárt és Pálffy nem akart uj halasz­tást adni. Ápril hó 27-én „gyűltek be a statusok, magyar- országiak és erdélyi exulansok Szatmártt a templum- ban, a ki az előtt prófuntház volt, most pedig a reformátusok járnak belé..“ A rendek elfogadták az előterjesztett egyezségi pontokat. A szerződés Pálffy által is elfogadtatván : igy jött létre a történelmünkben korszakalkotó szatmári béke. Május 1-én követte ezt a kismajtényi páston a tragoedia utolsó jelenete : a fegyverletétel. Junius ho 23-án pedig Munkács is feladta magát. A kurucz világnak vége volt ! Rákóczit pedig a végzet Rodostóba vitte, hol 1735. évi április hó 8-án, Nagypéntek napján hunyta be örök álomra szemeit. Épen mint a keresztyén hit világ Messiása ! Csakhogy az harmadnapra feltámadott; mig Rákóczival szemben 200 évnek kellett elviharzani, mig hálátlan nemzete ébredni kezd, hogy lerója kegye­letét nagy err^ke iránt. Kétszáz év köde választ el bennünket Rákóczitól és korától, de e kétszáz év alatt a Rákóczi nagysága csak növekedett és nemcsak mi, de idegen nemzetek történetírói is a legnagyobb kegyelettel szólnak róla, elismerve, hogy a szabadság és vallásegyenjoguság e szűz tiszta hőssé lélekben és erkölcsben nem csak hazánk, hanem a világ történelmének is elsőrangú nagysága. És az a nagy történelmi alak annyi önzetlenségért, mely példátlanul áll a világtöiténelemben, ki a királyi koronáért nem adja oda a népe szeretetében nyert koronát, mert azt tartotta, hogy a népe szeretetében nyert trónt nem törheti össze az idő : a kétszer is kínált lengyel korona helyett elnyerte a Megváltó tövis koronáját is, s megkellett érnie azt, hogy őt, kit Erdély országgyűlése „a haza apja“ czimmel tisztelt meg : az 1715: XL. t. ez. hazájából kiközösítette, hazaárulönak nyilvánította. A Golgotha keresztjéhez még csak ez kellett, hogy teljesen beteljék a keserű pohár ! És ő, a ki mindent Istennel kezdett, Isten nevében folytatott, ki hitében hitbuzgó katholikus volt, az előtte pogány török földjén és védelme alatt keresett megnyugvást a végzet rettentő csapásai ellen ! A tragoedia képzelt hcssei a színpadon meghalnak, de ő, — ki mindenét az anya szeretetét, hitvesse szerelmét, gyermekei boldogságát, családja jövőjét, meseszerü nagy vagyonát hozta áldozatul a haza oltárára, a ki az általa kétszer eltaszitott királyi korona helyett nemzetétől csak tövis koronát kapott, — a tragikus bukás után még 24 évig hordja élő halottként a Golgotha keresztjét, s hordjat még ma is, mert nemzete törvénykönyvét ma is ot égeti az őt hazájából kiközösítő szégyenteljes törvény- czikk, hamvai ma is idegen földben nyugosznak. A martirium minő kálváriája az ő munkás élete, és ezért cserébe nyeri a megbecstelenítő törvényt! Ha azonban a két souverain : a nemzet törvény- hozása és a királyi szív fátyol takaró sugara nem tudja életre kelteni a 200 éves tragoedia legendás alak­ját : megmozdult a nemzet, mely elérkezettnek látta az időt, hogy sirjából visszahozza őt. Ennek a csodás, rajongó hazaszeretetnek akartunk mi emléket emelni; emléket, a mely hirdesse az ő nagyságát időtlen időkig ; emléket, a mely intőjelül szol­gáljon a késő unokák unokáinak is arra nézve, hogy „a hazáért mindent áldozni kell, de a hazát feláldozni semmiért nem szabad.“ Az az ünnepi harangzúgás, mely Nagy Rákóczi emlékének szól, hatotta át a mi sziveinket is, midőn megkonditottuk a harangot: hálaadó emlékünnepre hiva fel benneteket, adakozásra kérve fel a kurucz népeket, hogy a korszaknyitó tiszabecsi győzelem szinterén állítsunk emléket Nagy Rákóczinak. És nem hiábani szóltunk a kurucz szivekhez; mert rövid 3 hónap határidőn belül im itt áll a fényes emlékmű ! Hulljon le hát arról a takaró lepel, hogy: „Álljon e kő, mig csak anyag állhat, Szelleme éljen, mig magyar él.“ * * * Nézzétek e követ, melynek betűi lángszellemekké válnak ! Véssétek jól sziveitekbe a hideg betűk zengő, beszélő értelmét ! Lelkesen beszélik azok a Rákóczi hármas jelszavát. ,,I s t e n n e 1 a hazáért és a szabads ágért!“ Hirdetik azok a Rákóczi család ma­gasztos jelmondatát: „Ha Isten velünk, ki ellenünk!1, Az emléket diszito kurucz tropheumok büszkén me­sélik kurucz ősapáitok legendás fénykorát, hirdetve, hogy nem halt meg, a ki nemzetének élt. A 200 éves sir nyílni kezd. Kezdődik a feltáma­dás. Hadd szóljon hát a harangzúgás, és hirdesse azt, hogy Rákóczi lelke visszatért közénk ! Igen Nagy Rákóczi! Lelked már itt van közöt­tünk. Maradjon is itt örökre; mert kurucz szellemre ma is szükségünk van, és az idők forgatagában csak ez tarthat meg bennünket. A te múltad záloga a mi szebb jövendőnknek ! De nekünk nemcsak a lelked kell, mi visszakérjük szent hamvaidat is, mert ez a föld árva, mig tested benne nem pihen. Áz a föld — melynek lakossai a haza apja névvel tisztelték meg őt, — visszavárja azt a legnagyobb fiát, ki mindenét áldozta ezért a földért, s mégis eltudta hagyni azt, Hogy élő tiltakozás maradjon a nemzet jogait elnyomókkal szem­ben. Visszavárja, hogy melegebb legyen tőle maga és jobban hevítse fiai szivét. Ti a kuruezok ivadékainak e fényes ünnepségen megjelent ünneplői pedig kurucz apáitok e sirfelnyitó magasztos ünnepén tegyetek egy szent fogadást, hogy nem nyugosztok addig, mig a Rákóczi teste is vissza nem tér közénk, hogy szent hamvaihoz elzarándokol­hatva, legyen a szent sir bucsujáró Mekkátok, a hol erőt merítsetek ahoz a nagy küzdelemhez, a minek a végczélja : a haza szabadsága, a haza függetlensége. Ne legyen más vágyatok, de még az álmotok se legyen más! Legyen ez emlékkő a multat a jövendőtől elvá­lasztó határkő ! „Istennel a hazáért és a szabadságért!“ viseli e kő Nagy Rákóczi jelmondatát. És mikor e szavakat olvassuk : egy sajgó vágy dagasztja keblünket s abból egy hő ima száll az ég felé: Változzék át e kő a nemzet jövendőjében azzá a meleg óhajtássá, melyben ez emlékmű jelmondata is megtestesülhessen: .,Istenért! Hazáért! Királyért!“ És akkor nem féljük a második milleniümot! Az első millenium a honala- pitásban, a nemzet megtartásában ormolt. Ha pedig az uralkodó család megért minket: úgy a második milleniümot a nemzeti megerősödés nagy munkájában élhetjük le. És mig az első millenium sok dicsőséggel de sok vérrel múlt el a történelem lapjain : addig a második millenium meghozza a boldogság áldásait. Fogadjátok föl: úgy segítsen minket Az örök Isten, hogy hívek leszünk Szabad hazánkhoz ! Ellenségeinket Legyőzi kardunk, munkánk és eszünk! A ki velünk tart, átöleljük hévvel! Magyar legyen: nem nézünk soha mást. Az összetartás roppant erejével Mi befejezzük a honfoglal ást! lm itt áll már az emlék a legendás, daltermő kurucz földön, a hol a Beszkid—Kárpátok alá özönlő éltető le­vegőjétől, — midőn az aranykalásztól hullámzó, belát- hatlan magyar alföld torkában szétárasztja termékenvitő leheletét, — melegebb lesz a vér és sebesebb a szív verése, hogy tovább is táplálja bennetek azt a nemzet­megtartó kurucz szellemet, mely e föld levegőjében született. Te az emlékről égből szálló, hazára vezető Turul madár ! védő szárnyaid oltalma alá helyezzük magunkat, hogy azzal a csőrödben tartott kurucz karddal védjél továbbra is bennünket abban a magyarok Istenébe vetett bizalmunkkal, melyet e kő hirdet: „Ha Isten ve­lünk, ki ellenünk!“ Ti pedig határválasztóBeszkidek ide kéklő fenséges ormai, te királyi folyó, magyar Tiszánk zugó habjai, te nagy Kölcseynk csekei szent sírja felől su­sogó szellő hirdessétek nekünk továbbra is azt a nagy eszmét, azt a Rákócziban megistenült nemzeti gondo­latot : „A haza minden el ő 11!“ Tanítsatok to­vábbra is e föld csodás szeretetére, a melyből erőt merítve, százszor letiporva is uj Anteusként mindig uj életre keltünk, hogy mindig nagyobbá váljunk ahoz a röghöz való szeretetben, melynek a költő oly ihletet- ten ad kifejezést e szavakban : „A nagy világon e kivül Nincsen számodra hely. Áldjon, vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell! Te, a külföldre kivándorló magyar, ki csüggedt szívvel keresed más világrészben a boldogító uj hazát, emléket állítottunk neked is! Egy intő jelkőt, mely megállítson vándor utadon, s ne feledd el, hogy Nagy Rákóczinál nem szenvedett meg senki jobban e földért, mert ő ^mindenét feláldozta érte, s önkéntes száműzetésében is ezé volt minden gondolata, hogy megtartsa ezt nekünk. Kurucz ivadékok! Ide állítottuk nektek az emléket, hogy legyen ez a Veszták forrása ; láng a mi éleszt, tűz, a mi hevít: a hazaszeretet lobogó szent tüze ! Ide járjatok erőt és lelkesedést meríteni! És most, midőn itt áll a ti lelkesedéstekből emelt kurucz halmon a ti lelkesedő szivetek bizonyi- tékaképen Nagy Rákóczinkat dicsőítő emlékművünk : hadd szálljon fel az Egek urához a legszebb tem­plomi ének : „Isten! áldd meg a magyart! Megbünhödte már e nép, A multat, s jövendőt!“

Next

/
Thumbnails
Contents