Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-09-27 / 39. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY kész adta elő diszmagyarban saját szerzeményű költeményét, a mely a következő volt: Rákóczi visszatér. Tárogató harsog . . . harczi kürt rivalgva Zug az erdők fáján s visszazeng a bérez . . . Föl, föl ó magyar nép 1. .. készülj a szent harczra Ám ha lelked helyén, most mutasd mit érsz! . .. . . . Hallod a hegyekről, mit susog a szél . . . „Rákóczi hadával újra visszatér !“ Kárpátok ormáról, mintha vihar támad, Úgy robog a síkra a kurucz sereg . . . És növekszik egyre, mint rohanó árnak Gáttörő hulláma, merre megered ! . . . Látod a szent zászlót! ... ez van Írva rá: „Szabadságért11 — föl hát, — a zászló alá! Hajh, mert a szabadság rutul letiporva; Rajta zsarnokidnak vad lidércze ül .. . Régi „jussod“ immár ott hever a porba, Es te csak vergődöl tehetetlenül . . . Tetszhalott vagy . . . már-már szemfedő takar!.. . Nagy Rákóczi szólít-. „kelj fel ó magyar!“ Bérenczek, labauczok fosztogatnak, dúlnak, Tűzhelyed sincs, hová lehajtsd fejed! . . . Rabszolgája lettél idegen kényurnak, Ki, mint ölebével, úgy játszik veled! . . . És te békén tűröd a súlyos igát ? . . . Hát csak pulya bábnak szült volua hazád ? . . . Oh nem ! . . . habjai a kanyargó Tiszának, Még ma is regélik a fényes csatát. Vérkeresztségét a Rákóczi hadának, Hol először harczi küzdelembe szállt, S a kurucz dicsőség honnan felragyog; Atövezve fénye, két nagy századot! . . . Két század emlékét ünnepeljük itten ! . . . Két század emlékén lelkesül szivünk . . . S összeforrva hazaszeretetben s hitben, Lomha tespedésből újra ébredünk ! . . . A szabadság lelke újra átölel, Régi dicsőségünk tündérfényivel! . . . Régi dicsőség ! . . . hajh, mért hogy könybe lábad Két szemem ? — a fénytől, mint ki napba néz ?... Ah, nem! . . . gyászemléket költ fel e két század ; S a dicsőség napja újra ködbe vész . . . . . Itt Rodostó képe tűnik föl elém! . . . Rákóczi hamva, messze föld ölén ! . . . S mennyi gyászos emlék!... mennyi véres árnyék!... . . . Bujdosó csapatja . . . börtön ... és bakó! Régi szenvedésink vissza - visszájái mák; Vértanúink száma ki sem mondható ! : . Az egyik bajunk még elfeledve sincs S ránk fűződik immár az újabb bilincs! . . . Ah, de mért keserg most lantomon az ének ? . . . Föl! . . . vidám danával ünnepelni ma ! . . . Régi dicsőségünk im újra fölébred, Hiába zudul ránk a sors vihara ! . . . ... Ki megállt a vészben ezredéven át: Leküzdi a balsors bármely viharát! . . . ... Édes magyar népem! — emeld föl a fejed!... Zsarnok ellen addig mindhiába Hz, A mig a szabadság lánglelke van veled: S ki-kigyul szivedben, mint szent égi lüz! . . . Bármi vész is jön rád, bízzál és remélj! . - . Rákóczi sírjából újra visszatér1 . . . A hazafias szép költemény elszavalása után nem akart szűnni a taps és éljenzes. A programm 5-ik száma „Rákóczi kesergője“ volt, a melyet tárogatón Magos Gábor máramarosszigeti ügyvédjelölt adott elő. A csodás hangszer, a mely a magyar ember szive és lelke legtitkosabb húrjait is rezgesbe tudja hozni és felidézni előtte a daliás idők édes, íájó érzését, óriási hatást tett, úgy, hogy a tárogató művészi kezelője kénytelen volt megtoldani a programmot még a „Hej Rákóczi, Bercsényi“ kezdetű dallal. Majd az emlékművet leleplező beszéd következett, a melyet Nagy Sándor vm. tb. főjegyző tartott. A beszéd igen tartalmas volt s igazolta azt, hogy e korszakot tüzetesen tanulmányozta szónok, a ki az emlékmű eszméjének megpenditője is volt. Nem csoda azért, ha az ünneplő közönség lelkesen fogadta, a midőn megkezdte leleplező beszédét, mely a következő volt: „Hogy dal se búgjon, sirogatva, rólad: Halomra hordták, összetörték Es megégették a tárogatókat . . .“ • így énekel a költő II. Rákóczi Ferenczről irt „Vitézi ének“-ében. És jól tudta a német, hogy mit cselekszik. Hallottátok a tárogató szavát ? Hogy zokog, hogy sikolt, hogy lelkesít! Hogy száll alá a mélységbe, a nadirig zokogása, hogy onnan hirtelen felreppenve a magasba, a zenithig emelkedjék sikoltása ! Hogy beszél belőle egy nemzet négy évszázados szenvedése ! Hogy tépi össze a szivek húrjait, hogy támad hangjára a földindulás ! Azt hitték, hogy ha elégetik a tárogatókat: elégetik vele Nagy Rákóczi emlékét is ! Temetőbe vitték, hogy a kismajtényi páston aláhanyatlott kurucz lobogókra ne legyen többé feltámadás! És egyelőre jól számított a hatalom. Kétszáz évig aludt sírjában Nagy Rákóczi, de im most visszatért! Lángszelleme feltört a sir homályából és eget kér, hogy felszálljon a zenithre, — a hol örökké fénylő csillaggá válva: — ott virrasszon imádott hazája földje felett, mint a hazaszeretet tündöklő napja. Ki volt nekünk Rákóczi ? „Hazánk szentje, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk, . . . Kinek emlékére Lángolunk és sirva fakadunk,“ nemzeti Messiásunk voltál, vagy és maradsz időtlen időkig. „Múlandó minden ... de Te élsz örökké . . . A te nevedhez nem férhet halál . . . Dicsőséged nem foszlik üres köddé, Ki villámszóró fergeteg valál ! Te élsz és élni fogsz, mig e vén tekének Egyformán kerengő élete tart . . . És akkor is csak az ölhet meg téged, Ki megöli az utolsó magyart! Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Nagy ünnepre gyűltünk ma itt össze: a hazaszeretet ünnepére. Nagy Rákóczi Apotheozisára. Mert mi Rákócziban a nemzeti Messiást, egy nagy nemzeti gondolatot, a hazaszeretet megtestesült szent vértanúját tiszteljük, annak a magasztos hazaszeretetnek a fogalmát ünnepeljük, a mely ő benne hitté izmosuk, a mely az ő hősi jellemének eszményképe volt. Mert van-e csodásabb honszerelem, mint a Rákóczié ? Nála nem üres szó az, a mit az „Örök Igazsághoz“ ajánlott „Emlékiratai“-ban mond, mikor azt írja : „Egyedül a szabadság szeretete és a vágy : hazámat az idegen járom alul felmenteni, volt czélja minden tetteimnek.“ S hogy ez tényleg igy van, igazolja, hogy a bécsi udvarnak vagyona visszaadása iránti ajánlatát, — nemzeti szabadságok nélkül, — és a két Ízben is felajánlott lengyel koronát visszautasította. Midőn az egész ország ünnepel: „Midőn egy ország egy napot szentelve, Dicsénekével éltet egy nevet, E n é v nem ember, föld tűnő lakója : E név csak eszme, gondolat lehet.“ Ez eszme, e gondolat a mi nemzeti Messiásunkban testesült meg, mert ő nem emberi többé, hanem egy éltető eszme, a hazaszeretet melegítő, éltető, fent tartó szent fogalma, ki láng leikével Messiásává válik nemzetének : felébreszti abban a nemzeti öntudatot. De a biblia prófétájaként ő is csak Mózessé marad nemzetének, ki megmutatja népének az Ígéret földjét, de maga leszakad arról7 hogy soha * lássa többé annak aranykalászos rónáit, erdőkoszoruzia, kincsrejtő hegyeit. Megváltó ő, ki „Istennel a hazáért és a szabadságért 1“ huzza ki azt a bűvös kardot, melyet Brezsántól Rodostóig, Tiszaujlaktól Munkácsig, s itt a kurucz földön Tisza-Becstől, a diadal első napjától, a majtényi pástig, a Golgotháig csak ez a gondolat vezet. És ebben a nagy gondolat megvalósításában eszménynyé vált legendás alaknak az élete egy oly nagy tragoedia, melyhez foghatót nem mutat fel a világtörténelem. Fejedelmi vérből, fejedelmi ágyban születik és idegen államban, idegen uralkodó kegyelemkenyerén hal meg. Tragoediája a n é-vn e k dicsősége. Egy oly névvel jő a világra, mely névhez hozzá fűződik a nemzeti jogok védelmének kötelessége. Mint 12 éves gyermeket egy letiport nemzeti szabadságharcz bukásával leszakítják az anyai kebelről, hogy többé soha se érezze annak a melegét; megfosztják hitvesétől, hogy aztán csak egyszer, — legendás sza- badságharcza fényes diadalainak tetőpontján, — láthassa viszont ; anyja, mostoha apja száműzetésben idegen világrészben hunyják le örök álomra szemeiket; nagyapja, nagybátyja a vérpadon vérzenek el, másik nagybátyja a börtönben őrül meg, édes apja pedig az akkori időben mesés váltság árán 400 ezer forinttal váltja meg a vérpadtól életét; gyermekeitől még az ő dicsőséges nevét is elveszik, s ezek egyikét sohsem is látja, mig a másikat csak mint meglett embert ölelheti apai szivére. És miért ? Mert oly nagyon szerette hazáját, hogy szivét csak egy nagy kötelesség teljesítésének érzése : a haza szabadságának kivívása töltötte el. Ezért élt, ezért halt. Sötét a kor, melyben született ; a legsötétebb kora a magyarnak! Hogy mily sötét e kor, megdöbbentően jellemzi Szirmay Istvánnak, Thököly Imre fejedelem bécsi követének, későbbi nádori itélőmes- ternek végrendelete, mely szerint végrendeletében meghagyta, hogy leszármazó fiutódainak egyikét mindig Jóbnak, másikát mindig Tamásnak kereszteljék, hogy mindig jusson eszükbe a németektől^ való szenvedés s mindig kétkedjenek a németben. Élénken jellemzik e kort a fentmaradt kurucz költészet gyöngyei, melyek mind a szenvedésről, mind a német elleni gyűlöletről tanúskodnak. Három századon keresztül a védbástyája a magyar a Nyugati kultúrának a Kelet ellen, a keresz- tyénségnek az Izlam ellen. Ebben és oligarchái pártoskodásában fecsérlődik el ereje, pusztul el a saját nagysága, semmisül meg történelmi hivatása. Küzd a saját vére ellen, hogy megtarthassa államiságát. De küzdelme nem csupán államiságáért folyik, hanem a nagyobb küzdelmet a bécsi udvar azon áramlata ellen kell megküzdenie, hogy megvédhesse a nemzeti eszmét, megtarthassa hitét és nyelvét. Mohácstól Budavár visszavételéig ebben a kettős küzdelemben morzsolódik össze. A mohácsi vész után a két souverain : a nemzet és uralkodóháza egy szerencsétlen házassági frigyre lépnek, melyet a besúgók, a korona gonosz tanácsadói tesznek minduntalan boldogtalanná és örökös perpatvar folyik a házastársak közt. E frigyben a gyöngébb fél: az e r 5 képviselője, a nemzet, mert házába a hatalom: a koiona idegen elemeket, gonosz házibarátokat hoz segítségül. Egy darabig a jogaiban csalódott nemzet szintén házi barátot, védelmet talál ugyan a kebléről leszakadt gyermekben, az Erdélyi nagyfejedelemségben, de e barátkozásban bekövetkezik az a sajátságos állapot, hogy a mig az apa a török rémet űzi, addig az önálló háztartásra szakadt fiú a török barátságban keresi és leli meg nemzetfenttartó segedelmét. Ámde idővel a kapzsi hitves az elszakadt gyermeket is magához édesgeti, s Erdély önállóságának elvesztével és a török hódoltság megszűntével megkezdődik a szabadvásár. Letűnt a félhold, hogy csillagok ne jöjjenek utána és holló szárnyait kezdte suhogtatni a zordon enyészet a nemzet felett. A bécsi udvar tanácsossal teljesen elérkezettnek hitték az időt, hogy Magyarországot megsemmisítsék. Úgy bántak vele mint egy meghódított tartománynyal. A vértörvényszékek megkezdték iszonyatos munkájokat és a nemzet legjobbjai vérpadon, gályákon, börtönben pusztultak el. A kétszeresen felemelt adók behajtása a legszörnyübb zaklatással és zsarolással járt. A só árakat felemelték. Behozták a fogyasztási adókat, a dohány egyeoárusá- got. A visszakatholizálás, a protestánsok üldözése teljes erővel folyt; a földesurnak az a joga, hogy jobbágyait saját vallására kényszerithette : — a „jus reformandi“ — vallásüldöző elve hitében támadta meg a népet. Minden esztendő uj meg uj csapást hozott. Megkezdték a várak lerombolását, s ezt a nép által kiállított kényszer közmunkával végeztették. A véradót is óriási mérvben felemelték s a spanyol örökösödési háború czéljaira nyolez huszár és négy gyalogezredet állítottak fel, melyhez megkezdődött az embervadászat, a katonafogdosás. És ez különösen nagy erővel folyt Beregben, Szatmárban és Ugocsában, a melyeknek népe egyáltalán nem akart kötélnek állani s a Bagossy Pál parancsnoksága alatt felállított ezred legénysége sehogy sem akart kitelni. A kurucz költészet megkapó egyszerűséggel festi e korról, hogy a jobbágy ,Vérrel szántja földjét, vérrel boronálja“, továbbá hogy : „Már minálunk verbuválnak kötéllel, Élviszik a szegény legényt erővel.“ Kollonits kimondta a végzetes kijelentést: „Magyarországot elébb szegénynyé, aztán katholikussá, végül németté tenni!“ És a hatalom mindent elkövetett ennek megvalósítására. A török csak a keresztyén harangokat némitotta el: a német a gondolatot is elakarta némitani. A török meghagyta nyelvünket, vallásunkat; mert megvetette azt; a német ki akarta ragadni lelkűnkből a hitet, mert gyűlölte azt; ki akarta szánkból tépni a nyelvet, mi végből a szellemi élet elfojtására behozta a czenzurát; mert az összbirodalmat akarta megvalósítani. A török csak a füst után kért adót: a németnek a láng, a gondolat is kellett, el akarta azt is némitani, hogy elnemzetlenitő törekvéseinek többé semmi se állhassa az útját. Készen volt már a halotti szemfedő a nemzetre. És e vészben, viharban egy volt csak ébren : a kálvinista kakas. Börtön el nem nyomhatta, vérpad meg nem félemlithette, gálya le nem lánczolhatta; ott virrasztóit a haldokló nemzet nehéz álmai felett, várva a hajnal ébredését. A Tiszahát sürü erdeiben, a Bodrogköz kiöntéseinek zugó nádasaiban ott tanyáztak a „bujdosók“, és 1697-ben Szalontay János, Tyukody Ferencz és Kabay Márton vezérlete alatt felkelést is szerveztek a Tokaj Hegyalján, de ezt a Harangodi pusztán vérbe fojtotta a hatalom. Ekkor az elkeserített, agyon sanyargatott nép szeme a vértanuk ivadéka, 11. Rákóczi Ferencz felé irányult. A hatalom annak a tudatában, hogy a vértanuk sírjából uj élet uj csirája fakad ; félt az oroszlánok ivadékától s a Munkács kapitulácziójakor anyja kebeléről leszakított II. Rákóczi Ferenczet a fekete lelkű Kollonits által neveltette fel, ki ezt az ő setét lelkének szellemében teljesítette is : ámde a vértanuk ivadékában nem tudta ez sem elfojtani a martirvért. Sejtette is ezt a hatalom, a mely Rákóczit született lázadónak tekintve, állandóan ott settenkedett körülte a sötét gyanú, a minek végre is sikerült Rákóczit tőrbe csalni és 1701. évi April 18-kán Nagysáros nevű várában elfogták, és Bécsújhelyben ugyanazon börtönbe zárták, melyből nagyapja és nagybátyja a vérpadra léptek. Börtönéből Lehmann várkapitány segélyével 1701. évi november 7-én szerencsésen kitörvén, a már előbb kibujdosott gróf Bercsényi Miklóshoz lengyel földre menekült és itt találta az Ítélet is, mely őt 1703. évi ápril hó 30-ikán fej és jószágvesztésre ítélte. Ez alatt bent a hazában az elkeseredés fokozottan nőtt és kereste a nyílt kitörésre való alkalmat. Rákócziban van minden reményük s legelőször Szalontay János keresi fel őt, majd pedig a bujdosók vezére Tarpai Esze Tamás és Kiss Albert küldöttjeként az agg dolhai gör. kath. lelkész Papp Mihály és Bige László jelennek meg nála, előadva, hogy otthon Messiásként várják és csak a harczi kiáltó szót lesik. E felhivásar Rákóczi Bercsényi hűséges és értelmes lovásza utján, — Gróf Károlyi Sándor szerint pedig saját apródja Berzeviczy Ádám utján, — meggyőződvén a küldöttek állításának valódiságáról, 1703. évi május 12-én a maga és Bercsényi nevében, mindkettőjük aláírása és pecsétje alatt, a lengyelországi Brezsánban kelt pátenset küldött nemzetéhez, melyet és 10—12 piros tafota selyemből készített, aranyozott zászlót oly utasítással adtak át Folytatása a mellékleten,
