Szatmármegyei Közlöny, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-22 / 25. szám

Nagykároly, 1902. jimius 22. 25- szám. XXVIII. évfolyam.

SZATMÁR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE.

MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. *>SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL :

hová a lap szellemi és anyagi lészét illető közlemények küldendők :

Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz.

ELŐFIZETÉSI ARAK:

Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona.

Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-5» Egyes szám ára 20 fillér. *=Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyílttér“ sora 40 fillér.

Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el.

Gymnazista leányok.

Nyitott ajtót betörni, nem nagy dicsőség. Fölösleges volna már ma annak előnyeit bizonyítgatni, hogy leányaink is végezzenek középiskolát.

A ki gondolkodni szokott, látja, hogy immár megoldva a kérdés, mely fölött eddig még beszélni, Írni, vitatkozni lehetett. Megoldotta pedig nem az egyetemi tanulmányok megnyitása, de az élet parancsoló kényszerűsége. Megoldotta legalább a középosztály leányai számára, a kik felnőnek jómódban, kényelemben ; szépek is, kedvesek is, talán még müveitek is, de ah! mily gyámoltalanok! Kizárólag arra alapítva létük, hogy hát hiszen eltartja az apjuk és utóbb majd a férjük.

De hátha hamarább vesztik el apjutcát, mint megtalálnák férjüket ? S ha szerencsétlen házasságot kötnek, vagy fiatalon özvegységre jutnak ? De a legjobb esetben is ... .

.... Ne átalljuk kimondani az igazat, a mit minden ember tud ....

Nem jutunk e már-már oda, hogy vagyontalan ember, ha vagyontalan nőt vett feleségül, nem is képes kizárólag személyes keresményéből a családfóntartás terheit elbirni.

Nem csöndes okoskodás, nem elvont bölcselkedés ez többé, de kézzelfogható valóság, de kiáltó szükség.

És a tapasztalás oktat, a szükség kényszerít.

Erre mifelénk is kezdenek már jobb családok vagyontalan leányai több hajiamat mutatni az önállóságra.

Az önfentartáson alapuló nemes önállóságra mely megvédi az élet bizonytalansága ellen;

mely könnyebbé teszi a ferjhezmenést;

mely megosztja a férj munkáját, ha az a család föntartására ném elegendő ;

mely képesíti az anyát hogy maga nevelje gyermekeit;

mely megtakarítja a drága privátát és az „instruktort“ ;

ratfjl'y munkát ad és tisztességet, kenyeret és gyönyörűséget.

De ném is az már a kérdés, tanittassuk-e leányainkat középiskolai tanulmányokra, de hogy mi módon fogjunk hozzá adott körülményeink között ?

Kívánatos, hogy a leánykák is, mint a fiuk, eleitől fogva gymnasiumbajárjanak. Csakhogy senki se adja szívesen ü—11 éves gyermekét idegenbe. A törvény megengedi az eltérő tárgyakból teendő felvételi vizsga mellett — a polgári iskola egy végzett osztályából átlépni a gymnasium legközelebbi magasabb osztályába. Azonban tartózkodjunk ez engedményt szabály gyanánt alkalmazni. Szakemberek állítása szerint az efféle felvételi vizsgákon legerősebbek a leánykák a latin nyelv és algebrából, tehát épen azon tantárgyakban a melyeket a polgári leányiskolában nem is tanulnak. Nem akar ez a polgári iskola lekicsinylése lenni, igen szép hivatást tölt az be a maga körében, talán kevesebbet se tanít a megegyező tantárgyakból, de tény az, hogy más czélból s igy más módon is adja elő úgy a reáltárgyakat mint a humanórákat sőt a magyar nyelv és irodalmat is. Ezt az eltérést azután a gymnasiumba átlépő növendéknek ki kell egyenlíteni, utána dolgozni. Ettől a fáradságtól ugyan jó volna őket megkímélni!

Legjobb persze az volna, hogy a leánykák is, mint a fiuk, év elején magántanulónak beíratva, a megfelelő szaktanároktól rendes előadást nyerve, készülhetnének elő az év végén leteendő vizsgákra. E módon bizonyos volna a jó eredmény, mert föltehető, hogy a lányok közül csak a jobb tanulókat viszik a középiskolába. Bár igy tennének a szülők fiaikkal is!

Nem mintha a gymnasium csak rendkívüli tehetségek számára volna berendezve. Korántsem! Tananyagát úgy szíják be, tantervét úgy csinálják meg az arra hivatott nagv- fejüek, hogy minden normális értelemmel biró gyermek megbirhassa azt kellő szorgalom mellett. De ha a gyermeknek esetleg nem jutott osztályrészül a szellemi képesség e szükséges foka, azért igen hasznos emberré lehet oly pályán mely más irányú tehetségének inkább megfelel. Kár az ilyet nagy kínnal, ismételt ismétlésekkel és javító vizsgákkal átvonszolni keserves nyolcz éven s végül oda állítani maturálni a nagyonis immaturus ifjút.

Nem ! a leányok körében ne alkosson szellemi proletariátust ferde felfogás vagy szülei hiúság: mert mondják, hogy ez is feltehető.

De a leánykák közül tanuljanak csak azok középiskolát, a kik maguk óhajtanak tanulni; ez a legbiztosabb módja távol tartani a hívatlanokat s egyúttal kedvező eredményt biztosítani a szorgalmas törekvőnek.

Igaz, hogy a tanulás érintett legjobb módját a szaktanárok előadásának hallgatását — kissé megnehezíti a költségek kérdése. Mert az bizony elég drága dolog. Legyünk őszinték! Ki az a szülő — itt miköztünk a ki annyi anyagi áldozatra hajlandó és képes ?

Ám ez a nehézség is enyhül, ha létrejön a szép terv, melyet emlegetni hallunk. E szerint cursus nyitnék meg a magántanuló gymnazista leánykák számára. A főgymnasium épületének egy terme lenne átengedve a czélra hogy ott összejőve együtt hallgassák a szaktanárok által nekik tartandó előadásokat. E módon a költségek megoszolván, kevesebb esnék egyre—egyre.

Jelentkezik-e az ilyen tanfolyam megnyitásához szükséges számú résztvevő, még ma nem bizonyos. De van valami a mi föltétlenül bizonyos : elmúlt a kor, melyben öreg Balázs

T A R C Z A.

Az örökség1.

Hosszú és szép szerelmes levelét befejezvén Gábor Antal, kezébe vette a levelet és elolvasta.

Anna !

Ez az utolsó levelem Önhöz, ha nem kapok erre se választ, lemondok életem boldogságáról, jövőmről. mindenemről, mert akkor lefogok mondani Annáról, Azzal még nem vagyok tisztában, el fogom e birni viselni a lemondás gyötrelmeit, de történjék bármi is, férfiasán akarok cselekedni. Elég volt az epekedésből, amelyért kinevetett, a panaszokból a melyekért kigunyolt! Vagy, vagy ! Ha azt írja, hogy szeret, e föld legboldogabb emberévé tesz és tudom, érzem, meg vagyok róla győződve, hogy boldoggá fogom tenni Önt is. Ha azt Írja, hogy nem szeret, akkor ez a levél volt az utolsó könyörgése egy halálra gyöt- rött becsületes szerelmes szívnek. Utaink széjjel fognak válni, mint két rohanó üstökösé, melyek találkoztak egyszer. Látja most valami végtelen fájdalom nyilallott a szivembe: arra gondoltam, 1 hogy mi lesz velem akkor, ha le fogok mondani! Oh, most úgy érzem, hogy ezt nem fogom túlélni! Jöjjön el akkor a síromra legalább. Eljön ? . .

Tovább nem bírta olvasni a levelet, mert szeme megtelt könyekkel. Hullott, hullott a szerelmes férfiú forró könnye a levélre, foltokat hagyván rajta. Az a leány talán nem is fogja tudni, hogy miért foltos az a levél. S ha tudni is fogja, mit törődik vele ? . . .

Gábor Antal elküldte a levelet s másnap megkapta a választ rá :

Uram!

Legyen vége a tréfának. Igazán nem értem, hogy mint vehette komolyan azt az érzést, amely

Önt esetleg hozzám fűzi. Önnek 800 forint évi fizetése van. Hát cselédnek menjek önhöz, mosogatni, főzni, súrolni ? Ha valóban szeret, kívánhatja tőlem, hogy az ön kedvéért a nyomorúság rabigájában töltsem el egész életemet ? No lássa ! Legyen okos és tegye meg azt, mit igér, mondjon le és keressen inkább magához való asszonyt. Bizonyos, hogy találni is fog. Isten vele, Ilona. ,

Bárd Ilona is sirt, mikor ezt a levelet megírta. De a gőgős, nagyralátó szép leány a batiszt kendőjébe hullatta könnyeit, ne tudja soha senki, hogy ő szerette és elsiratta Gábor Antalt!

Bárd Ilonában erősebb volt a nagyravágyás és a szegénységtől való félelem a szerelemnél. Eleinte mikor Gábor udvarolni kezdett neki, ellentállás nélkül engedte át magát a gyönyörűséges, boldogító álomnak, mely a szerelmes fiatalok szivére száll. S egy napon Gábor megkérdezte tőle, akar-e a felesége lenni.

— Mennyi fizetése van ?

— 800 forint.

S a lány ebben a pillanatban mélységes gyűlöletet érzett e férfi iránt. Ilyen koldus és szeretni meri ? Miért nem gazdag ? Mért ilyen koldus ?

S azóta rideg és barátságtalan volt Gábor iránt, aki majd megőrült fájdalmában, mig az utolsó levelet meg tudta írni.

S ütjük most széjjel vált, mint az üstökösöké, melyek egyszer találkoztak.

Néhány hét múlva a szakítás után Gábor Antalt öngyilkos hangulatából egy szenzáczió riasztotta fel. Örökölt. Valami nagybácsija halt meg Erdélyben, akit gyermekkora óta nem látott. Ez a rideg agglegény a halálos óráján arra gondolt, hogy van neki valahol a világban egy szegény, fiatal rokona, aki küzködik a mindennapi kenyérért s reá hagyta a vagyonát, valami kétszázezer forintot.

Gábor Antal felocsúdott fájdalmas letargiájából, elutazott Erdélybe s hazahozta a nagy pénzt. A városkában már akkor hire futott a Gábor nagy szerencséjének s igy természetes, hogy a kollegák testületileg jelentek meg fogadására a vasúti állomáson. Az egyik, Szélinger Mátyás, a rangidősebb irodafőnök üdvözlő beszédet is mondott, melyben kiemelte Gábor Antal érdemeit, dicsérte jó szivét és elragadtatással nyilatkozott arról a pontosságról, melylyel az iktatót vezeti.

Nagy diadallal vitték be a városba. Végig az utczán leányfejek kandikáltak ki az ablakon:

— Ni, itt jön Gábor, a kétszázezres!

Mindenha csinos, jóravaló fiatal ember volt Gábor Antal, a leányok is szívesen foglalkoztak vele, de hogy jő idő, mikor végig a nagy utczán minden ablak kinyílik az ő tiszteletére, arról soha nem álmodott.

A kocsik a nagyvendéglőben állapodtak meg, ahol díszes bankett volt a kitűnő és pontos kolléga tiszteletére. Az asztalfőn persze Gábor ült, jobbján a járásbirósági hivatal rettegett szigorú főnöke, a nagyságos kir. táblai biró ur ült, balján a város polgár- mestere, aki hetedhétországon hires ötletes felköszöntőiről és italhuzó képességéről. A felköszöntők sorát most is ő kezdte. Rigmusokban beszélt mondván: Gábor Antal derék ember Ki a lutrin soha nem nyer De nem is kell neki lutri Másképpen tud boldogulni:

Vág a sorson egy nagy eret S örököl kétszázezerét.

Csaknem annyi felköszöntőt mondtak, ahány pezsgő üveg kiürült s a vidám társaság csak a reggeli órákban oszlott szét, miután Gábor természetesen kifizette a borsos számlát a vendéglősnek. Vidáman, fütyörészve ballagott hazafelé, a pezsgő mámorában elfeledte a szive fájdalmát. Mert a nagy pénz nem