Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-27 / 43. szám
« Nagy-Károly, 1901. október 27. _ szám. XXVIL évfolyam. Szatmármegyei Közlöny TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI tTT.r,^n0m.T>m.T„T, —- - - \J és VEGYESTARTALMU HETILAP. SZATMÁR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE. V-* MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: ,'V • Aayy-Károlybán, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 8 kor. Félévr^.4 kor. Negyedévre 2 kor. Megyei községek egyházak, iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett 5 korona.-s» ügyes szám ára 20 fillér. «=Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. HIVATALOS RÉSZ. 3049. 1901. szám. Szatmár vármegye főispánja. Meghívó. Van szerencsém az állandó választmány tagjait a folyó hó 31-én délelőtt 9 órakor kezdődő “Ci 1 é s r e a vármegye székházának kis tanácstermébe tisztelettel meghívni. Nagy-Károly, 1901. október 23. Gróf Hugonnai Béla, főispán. 3044. 1901. szám. Szatmár vármegye főispánjaMeghívó. Van szerencsém a vármegye törvényhatóságának bizottsági tagjait a folyó hó 31-én délelőtt 11 órakor kezdődő rendkívüli közgyűlésre a vármegye székházának nagytermébe tisztelettel meghívni. Nagy-Károly, 1901. október 22. Gr. Hugonnai Béla, főispán. Tárgysorozat'. Az 1902. évre összeállított legtöbb adót fizető bizottsági tagok névjegyzékének bemutatása. II. A megyebizottsági tagok választása iránti intézkedés. II. Alispáni előterjesztés a Nagykároly—máté- szalka—csapi h. é. vasút engedélyezési tárgyalásának kitűzése ügyében. Fj. Nagy reformok. A közel jövő országos érdekű teendői közül három probléma magaslik ki. Első az adóreform, második a közigazgatás újjászervezése, illetve államosítása, harmadik a tisztviselők fizetésemelése. Ha az uj törvény- hozás sikerrel oldja meg csak ezt a három feladatot is, olyan müveket alkotott, melyekkel kitörülhetetlen betűkkel véste magát ez ország történetébe. Az adóreformról már sokat beszéltek nálunk, tervezet is készült róla s a tervezetet ismeri is a közönség. Az elv melynek szellemében a reform készül, a progresszivitás elve, a vagyoni állapothoz mért arányos adózás. A progreszivitás elvét hangoztatták eddig mindazon illetékes faktorok, akik az adóreformról beszéltek s nekünk nincs okunk ebben az ígéretben kételkednünk. Csakis a progresszív rendszernek van értelme, ha újat akarunk teremteni az adózás terén. Ha nem ilyen lesz az uj törvény, akkor nem is kell, mert végrehajthatlak rossz és igazságtalan lehet csak, ilyen pedig van nekünk most is. Szükséges, hogy ’’árosok és községek élénk figyelemmel kisérjék az adóreform tervezetének fejlődését, mert százeves tapasztalat bizonyítja, hogy az ország különböző vidékein különbözők az adóalapok, különbözők az adókiszámítások a szokáshoz és a helyi viszonyokhoz képest. Ezeket egy kalap alá venni nem lehet s ezért szükséges, hogy mindennemű adóalapállapotáról külön gondoskodjék a reform. Régi, százéves bajok nyernek majd orvoslást a progresszív adó behozatala által, első sorban a kisbirtokosok, a fél és negyed—szesziók tulajdonosai szabadulnak fel az adó rabszolgaság alól. Ez a körülmény maga nemzet- fentartó vivrpány. A második nagy munka, mely Magyar- országra vár a közigazgatás reformjának évtizedek óta függő kérdése. Van már egy helyes uj törvényünk, mely mintegy bevezetésül szolgál a nagy reformnak: a közigazgatás egyszerűsítéséről szóló. A törvény jó, de a tapasztalás máris azt bizonyítja, hogy félmunka. A lábadozó világból ránk szakadt vármegyei közigazgatást nem lehet toldás- foldással korrigálni, csak gyökeres uj törvénynyel. Remélni merjük, hogy most már nem maradunk a puszta Ígérettel való megelégedésnél, hanem követelni fogjuk az intéző faktoroktól, hogy egyszer már eleget tegyenek az évtizedes Ígéreteknek. Tisztában vagyunk azzal, hogy nehéz, de talán még kényesebb munka ez a reform, mert annyi érdekbe ütközik, ahány közigazgatási járása van Magyarországnak. Mindegy. Meg kell már lenni egyszer a nagy ope- rácziónak. Egyfelől az autonómia, másfelől az állam- hatalom érdekeinek Charibdisei között kell elvitorláznia azoknak, akik erőt és bátorságot éreznek magukban arra, hogy a közigazgatást a modern kor igényeinek megfelelően reformálják. De velük van és bizalommal nézi munkálkodásukat az egész ország közönsége s ebből merítsenek invencziót és erőt. A harmadik feladat az állami tisztviselők s ennek kapcsán a törvényhatósági és községi tisztviselők fizetési viszonyainak rendezése. Az az egyhangú „panem et circenses“, az ország minden egyes városából, ahol állami T Á R C Z A. Halottak napján. (E. T. emlékkönyvébe.) Szegény diáklegényt temettek, Húsz éves volt, tán annyi sem még Itt hagyta árván csöndes anyját, Ki maga volt a hit, a szentség. A tél, a vad nyomor megölte, Hol annyi sok a fény, a pompa, Azt mondják éhezett beh sokszor, Abban a bűnös Babylonba! Az a fényes, pár, ritka fillér Tandíjra és könyvekre ment el . . . És rászakadt a nyomorúság Szivet tépő nehéz keservvel. És eltemették . . . haza mentek . . A sok leány, és a sok asszony, Csak ép megárvult édesanyja Vonaglott a friss, néma halmon 1 Szegény fiam, vájjon milyen lesz Szegénykének az égbe’ dolga, Ki altogatja el mesével, Ahogy az éj szárnyát kibontja. Ki süt neki fehér kalácsot, Ki veti ágyát jó puhára, Lesz-e neki én szent Teremtőm Ott fenn is jó meleg ruhája? Hát a vizsgákon a tanárok Szelíd szóval kedvébe járnak? Tanult nappal, tanult sok éjjel, Nem volt híján a tudománynak. Hátha akad egy csalfa lány fenn, A ki szivét megbabonáza, S az a nagyon szelíd, szerelmes Szenvedni fog a menyországba! És ha beteg lesz, ápolásra Siet-e hozzá majd az angyal ? Törékeny volt a lelke mindég, Olyan szelíd, jó mint a hajnal! Ha ott lehetnék közelébe, De gondoznám, kedvébe járnék, Nem szállna márvány homlokára, Se felhő, semmi-semmi árnyék ! Oh ! nem lesz boldog soha ott fenn, Akármi égi jóval éljen, Hiányzik majd az anyja csókja, Hiányzik az én ölelésem. Fliesz Henrik. Eltévedt szív. Ha pedig valaki elolvasná ezt a különös történetet s azt találná mondani, hogy ilyesmi nem történhetik az életben, az vegye tudomásul, hogy ez igaz történet. Lehetséges ugyan, hogy bolond vala e történet hőse. Ámde megesett már, hogy a csörgősipkás bolond lehajtotta a fejét, mosolyra torzult arczán végig hullott a köny és akkor is azt mondták rá: ni a bolond 1 Ilyen az élet, a melynek színpadán a nagy tömeg sohasem érti a cselekményt. Valahonnan messziről került ide egy faluból a nagyvárosba a kisutczába. Nem volt senkije és nem volt semmije csak egy kicsi hivatala. Csöndesen magányosan élt kicsi szobájában a húsz éves gyerek, olyan csöndesen, hogy szinte szomorúan. Sokszor láttam őt ablakában ülni, amint órákig némán hallgatta az udvaron álló platánok lombjainak suttogását. Észrevettem hogy amint szeme elkalandozik fönn a magasban szellő hajtotta ezüstös bárány felhők játékán, a gondolatai messze szállnak, odajárnak valahova a hova ő is epedően vágyik. Egyszer aztán megismerkedtem vele. Kereszti Sándor hivatalnok vagyok, de nem leszek már soká, azt tette utána. Miért, kérdeztem kíváncsian. Nincs kedvem felelte. Valóban igaza volt szobájában láttam, hogy bizony nem olyasmivel foglalkozik mi a könyvelés és számfejtés tudományának gyarapítására szolgál. Költemények, regények, de legfőkép színdarabok köteteinek tömege hevert az asztalon. A platánokon kívül ezek voltak az ő társasága. A lakásán és hivatalán kivül csak egyetlenegy helyre járt s ez a színház volt. Főleg az egyik operett színházba járt nagyon gyakran. Az erre való pénzt pedig a szájától spórolta el szegény fiú. Gyakran együtt voltunk, de annál többet nem tudtam meg róla soha, de egész lénye magatartása elárulta, hogy valami van a szivében, valami vágy, a mely nagyon boldoggá vagy nagyon boldogtalanná tudná tenni. Egyszer együtt voltunk a színházban, ha jól tudom Lilit adták. Kereszti az egész előadás alatt álmadozva ült a helyén. S mikor a függöny utoljára lehullott észrevettem miként fojt el egy sóhajtást. Kivételesen nagyot sétáltunk előadás után, egy kerülővel ismét a színházhoz jutottunk, melynek kapui zárva, ablakai sötétek voltak. Kereszti megállt. Nézd ez épületet szólt. Feketén, némán mered előttünk, mi szép színes volt, most hideg hangtalan, sötét, s ez igy helyes, mert lásd ez épület egy hatalmas koporsó. Tömérdek édes álom, boldogságról szőtt ábránd, epedő vágj’ temetője. Most temetői csendesség, gyászos kietlen feketeség honol ott belül. A ragyogó lángok kialudtak, a dalok elhangzottak, üres minden.
