Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1901-09-08 / 36. szám
Nagy-Károly, 1901. szeptember 8. ______ 30. szám. XXVII. évfolyam. SZ ATMÁR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE. hs* MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Aagy-Károlybán, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Megyei községek egyházak, iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett ö korona.-sí* Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el.___________ HI VATALOS RÉSZ. 23936—1901. Hirdetmény. A Kereskedelmügyi miniszter ur Ő Nagyméltósága folyó hó 14-én 51914 szám alatt kelt leiratával Nagy-Károly rend : tanácsú város részére a Hunyady és Attilla utczáknak a 32351 —900 szám alatt kiadott „Engedély okiratban“ részletesen körülirt kövezet vámtárgyak sorába leendő felvételére az engedélyt meg adta. Nagy-Károly, 1901. augusztus 23. Nagy László, alispán. 24652—901. Hirdetmény. A vármegye közönségének folyó évi augusztus hó 9-én tartott rendes közgyűléséből 741 szám alatt hozott határozatát a 15 napi felebbezési határidőre figyelmeztetéssel teszem közhírré.' Nagy-Károly, 1901. szeptember 3. ^ Alispán helyett: Ilosvay Aladár, vm. főjegyző. Szatmárvármegye közönségének Nagykárolyban 1901. évi augusztus hó 9-én tartott rendes bizottsági közgyűlésének jegyzőkönyvi kivonata. 741—901. bjkvsz. Olvastatott a nagyméltóságu m. kir. belügyminiszter urnák folyó évi 46667. szám alatt kelt leirata, melylyel értesíti a megye közönségét, hogy a közgyűlési terembe elhelyezett czimer 400 korona árának kifizetését megszavazó 323—901. Bjkv. sz. a. kelt határozatát jóvá nem hagyhatja, mert a vármegyei közmivelődési pótadó kezeléséről és felhasználásáról szólló érvényben levő vármegyei szabályrendelet szerint a szóban lévő pót- adó kizárólag csakis az abban tüzetesen körülirt czélokra használható fel. Az állandó választmány véleményével egyezőleg amennyiben a vármegye közönségének alap, melyből a beszerzett czimer-disz ára felvehető lenne, rendelkezésére nem áll, a megszavazott 400 korona a folyó évi házi költség előirányzat X rovata alól határoztatik kifizettetni, vármegyei alispán pedig utasittatik, hogy ezen határozatot közhirré tétel után az esetleg beérkezhető felebbezésekkel együtt a nagyméltóságu m. kir. belügyminiszter úrhoz jóváhagyás végett terjessze fel, s a kormányhatósági jóváhagyás kinyerése után a házi pénztárból utalja ki. Miről vármegyei alispán az összes beterjesztett iratok kapcsán további eljárás végett jegyzőkönyvi kivonaton értesittetik. Kelt mint fent. Kiadta Ilosvay Aladár, vm. főjegyző, alispán helyett Ilosvay Aladár, vm. főjegyző. Az iskolai nevelés. Budapest, 1901. szeptember 3. Magyarország iskoláiban újra kezdetét vette az elmefejlesztés és léieknevelés komoly munkája. A tanár urak két hónapi pihenés után beültek kathedráikba, ahonnan a tudás igéi hangzanak el. Az a hely, ahonnan a professor urak az ifjú nemzedék szivébe plántálják a tudományok iránti nemes hevületet, szent. Olyan az, mint a templom oltárköve, amelyen meghajlik a hivő térde. Tisztelet a kathedrának! Onnan nyertük mi is, az apáink is a tudást, az eszméket s onnan a gyermekeink is. Szent és jelentős hely tehát. Szeretnők körülbástyázni jerikói fallal, amelyen csak a hódolat kürtszava vegyen erőt, de megtörjék rajta minden gáncs. Ha rajon lehet ez ! A tanár urakon mukk. Most, hogy kezdődik az iskolai év, készséggel mondunk el egynéhány igazságot, amelyeknek ereje tán felhat a kathedráig. Az iskolai nevelésnek, mint minden nevelésnek, egyáltalán termő földje a szeretet. Ebben kell gyökeret vernie a lélekfejlesztő munkának, a tanításnak, az elme képzésének. A tanár urak a szeretet igéivel táplálják a maguk lelkét s igy hirdessék a tudás igéit. Egyszerű szóval : a tanár férkőzzék a tanítvány szivéhez és arra hasson első sorban. A pedagógiai nevelésnek egy nagy hiányát hánytorgatják fel inanap nagy előszeretettel. Azt mondják, hogy a professzor urak a tanításukba bizonyos egyetemi, akadémiai rendszert vittek bele. Úgy kell ezt érteni, hogy a tanárok az iskolatermet auditóriumoknak tekintik s a tanítványokat hallgatóknak. Ez aztán magával hozza azt, hogy a tanulók értelmi fokozatával nem sokat törődnek s a maguk kiszabott tanítási idejének kitöltésével, úgy hiszik, megfeleltek hivatásuknak. Ha igaz ez a vád és részben igaznak kell lennie, akkor bizony az nagy fogyatékosságát jelenti az iskolai nevelésnek. A fiatal vesszőt, uraim, nyesegetni kell, hogy beoltható legyen és vajmi rossz gazda az, aki egy letört ágat beledug a földbe és azt várja, hogy az mindjárt virágozzék is és lombokat hajtson. A fejletlen lélek szeretet nélkül üres marad, az ifjú szív lehervad. Mikor a tanár a kathed- rára lép, öltse magára a szeretet köntösét és akkor szavait úgy hallgatják, mint a világosságot árasztó kijelentést. Nehéz, fárasztó hivatás a professzor uraké. Amivel megküzdenek az a tudatlanság, a sötétség, az együgvü homály. És tessék elképzelni : e sötétséget, e homályt, mint zavarják a tudás, az ismeretek éles, megvilágított kontúrjai. Ez árny és fényhatásokra zavar támad a fejletlen ifjú lélekben és hogy ebből a zavarból kimeneküljön, ahoz szükségeltetik jókora sok gondviselő szeretet. S ha hiányzik e szeretet, a tudás bántó világossága az ifjú lélek homályában el vegyülve, valami olyas gyötrelmes zavart ébreszt, hogy nyomában támad a tudás és a tudományok gyűlölete. T A R C Z A. Uj húron. Dehogy is győz felettem az enyészet, Hervadt faágon uj bimbó fakad. . . Az ősz szellője már felém legyinget Egy sugarasabb, boldogabb nyarat! Mindössze egy kis szeretet varázsol Szivemre álmot, hitet, szent reményt. . . A bánatot csak annyiba tekintem Mint egy nagyon szép, siró költeményt! Se czim, se rang, se rendjel a babérom. A hírnév vágyja mostan sem dalol, Hisz jól tudom aggódnak, tűrnek érettem Ki tudja merre-messze-vaiahol! S mikor legjobban tör felém az ármány, Ő egymagában rendületlen áll, Pedig törékeny, gyönge mint a légvár És oly hajlékony mint a rózsaszál! És tisztaságát, mennyei bizalmát Nem ölheti meg semmi durva gúny Ő a hitem, és én az ő reménye Mint ég a földdel egybeolvadunk ! Kit ilyen ég óv, véd a harczi zajban Ember kegyére, sohasem szorul. . . Színes álmoknak bűvös keszkenője, Miként a pánczél kebelemre hull! S dalolva lel a röpke perez, az óra, A hervadás felettem sohse győz, Tele bimbókkal, fénynyel, liljomokkal, Mit más sirat, a hűvös sárga ősz! Egy-egy levél hull, száll le fejeinkre, Áldását küldi a lomb is talán . . . A bus enyészet üdvözli az álmot A feltámadás édes hajnalán ! Fliesz Henrik. Az elajándékozott országból. (Szlavóniai levél.) Magyar kivándorlás. Kivándorlók megtartása. Horvát hazafiság. — Horvát sovénismus. — Cseh kintornások. — Horvát rngdalódzások. — Hazafiatlan fürdőtulajdonosok. — Üldözött magyarok. — Üldözött doktor. — Epilógus. Lipik, 1901. aug. 31. Hol is hagytuk el ? Igen, hogy itt legalább is 110—130 ezer magyar él. S ezeknek megmentéséről gondoskodni kell. Igen, megmentéséről! Mert daczára sovén protestáns magyar voltomnak: a múlt levelemben említett szlavóniai áttéréseket nem tartom egyedül czélra vezetőknek. Itt a magyar kormánynak is tenni kell valamit. Valóban elszomorító az, hogy mi saját véreinket oly könnyelműen pusztulni hagyjuk. Ruthén ak- cziót tudunk indítani, de saját véreinket pusztulni hagyjuk. Nem akarom ezzel azt mondani, mintha a mindig kifogástalan hazafiságu ruthén testvéreink anyagi helyzetének javítására irányzott akcziót elitélném. De mindenesetie tartom oly sürgős feladatnak, hogy a külföldön élő magyar véreink magyarságának megtartására is indittassék valamelyes erélyes akczió s a kivándorlottak nemzeti gondozása törvényhozásilag rendeztessék, s anyagilag is a lehető legszélesebb határokig támogattassék. Csak a napokban járta be az összes lapokat a hir, hogy egy lelkes hazafi kiszámítása szerint 2 millió magyar él a külföldön, kik közül legalább másfél millió nagyobb tömegekben együttesen él, s igy a magyarságnak megtartható. Nálunk a magyarság terjesztése nem egészséges irányban fejlődött, mert a kormányok tétlensége folytán a társadalom indított arra erélyes akcziót a közművelődési egyesületek felállításával, s a hatóságok e munkájukban a társadalmat magukra hagyták, a társadalom természetes kötelességének tartván azt, hogy a kormányfeladatokat igénylő nemzeti misszióját ez teljesítse. És ez nem jól van igy. A társadalom már is roskadozik az élet terhei alatt, s ki tudja képes lesz-e az általa kitűzött zászlót fentartani. Ä kormány kötelessége a zászlót fentartani s előbbre vinni ! Egy évtized óta kisérem figyelemmel a magyar kivándorlás történetét, Sovén magyar szivemnek egyszerű megfigyelései azok. De ha magyar szívből fakadó őszinte intenczióim a hivatott intéző magas körök szivét is áthatná, s esetleg egy szerény kavicscsal hozzá járultam a magyarság megtartásához, úgy az erkölcsi elégtételt szivemben viselém. Sokat figyeltem és sokat tanultam e szemlélődés közben. S a fő, a mit tanultam, hogy „tanuljunk horvát testvéreinktől nemzeti sovénizmust!“ Megfigyeltem, hogy Deák Ferencz kiegyenlítő politikája itt terméketlen talajra talált. Megtanultam, hogy nemzeti szent akarat, összetartás, kitartó, nemzeti sovénismus nagyot tehet, ha akar. Igen ! És szo- muruan vallom be, hogy itt beteljesülve látom a költő álmait. „Nagygyá csak fiad szent akaratja tehet!“ Igen ezek a horvát testvérek akarnak és tudnak! S a mennyire tisztelem bennük a kitartó nemzeti sové- nismust, ép oly fájdalommal tölti el szivemet, hogy az erősen kitartó horvát nemzeti sovénismus teljesen elválasztja ezt az elajándékozott országot az anyaországtól. — Megfordultam Zágrábban, s ez a csodásán szépfekvésü város monumentális épületeivel, egészséges ízlésével, erősen nemzeti jellegével tiszteletet ébresztett bennem horvát testvéreinkkel szemben; de más felől sajnosán tapasztaltam, hogy itt a játékot elvesztettük. Zágrábban egy fél napot töltöttem, s gyatra német nyelvismeretemmel alig tudtam valamire menni, sőt magyarul nyilatkozni nemis mertem, nehogy inzultusnak tegyem ki magamat. Kalauzoló kocsisomat kivéve egyetlen német szót nem hallottam zágrábi barangolásaim közben, magyar szót pedig any- nyit, a mennyit a Jellasich téren dinnyét áruló két Baranya vármegyei magyar váltott egymásközt. Nem Budapest ez, hol a kereskedők üzleti nyelve német, a bolt felírások pedig ma is váltakozók, t. i. hol német, hol magyar, hol pedig vegyes. Tiszta hovát itt min-
