Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-02 / 22. szám

22- szám Nagy-Károly, 1901. junius 2. XXVIL évfolyam. ____________%j_______ SZ ATMÁR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE.-s* MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. m­SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : A'agy-Károlybán, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Megyei községek egyházak, iskolák részére egész évi előfizetés be­küldése mellett ö korona.-s# Egyes szám ára 20 fillér. w=­Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el.___________ HI V AT A LOS RÉSZ. 14622—1901. sz. Hirdetmény. Szatmár vármegye törvényhatósági bizottságának f. évi 334—1901. Bjk. sz. a. kelt közgyűlési határoza­tát a 15 napi felebbezési határidőre figyelmeztetéssel teszem közhírré. Nagy-Károly, 1901. május 25. —. Nagy László, alispán. Másolat. Szatmár vármegye közönségének Nagy- Károlyban 1901. évi május hó 14. napján tartott ren­des bizottsági közgyűlésének jkvi kivonata. 334—1901. bjkvi sz. Olvastatott a nagyméltóságu m. kir. belügy­miniszter urnák f. évi 20435. sz. a. kelt leirata, mely- szerint a főispáni lakás ideiglenes bebútorozásával fel­merült 400 korona költség fedezése tárgyában f. évi január hó 10-én 2. bjkvi sz. a. kelt közgyűlési hatá­rozat, mely szerint a kérdéses költségek elszámolása a házipénztár terhére lett elrendelve, ezúttal sem hagy­ható jóvá és utasittatik a megye közönsége, hogy más alkalmas fedezeti alap terhére leendő elszámolás­ról gondoskodjék. Az állandó választmány véleményé­vel egyezőleg — a főispáni beiktatás alkalmával 1897. évben felmerült s 1898. évben mint megtérülő kiadás a főispáni lakás ideiglenes bebútorozására kiutalt 400 korona a házi pénztárnak a millenáris pótadóalapból rendeltetik megtéríttetni, vm. alispán pedig utasittatik, hogy jelen határozatot tegye szabályszerűen közhírré s a közhírré tétel idejének lejárta után az esetleg be­érkezhető felebbezésekkel együtt jóváhagyás végett a nagyméltóságu m. kir. belügyminiszter úrhoz terjessze fel. Miről: vármegyei alispán az összes iratok kapcsán jkönyvi kivonaton további eljárás végett értesittetik. Kmf. Kiadta: Ilosvay Aladár, vm. főjegyző. Nagy László, alispán. 14299-1901. sz. Hirdetmény. A vármegye közönségének f. évi május havi rendes közgyűléséből 732—1901. bjkvi sz. alatt kelt határozatát azzal teszem közhírré, hogy az ellen a felebbezés hozzám 15 napon belül adható be. Nagy-Károly, 1901. május 25. Nagy László, alispán. Szatmár vármegye közönségének Nagykárolyban, 1901. évi május hó 14-én tartott rendes bizottsági közgyűlésének jegyzőkönyvi kivonata. 732—1901. bjkvi sz. Olvastatott Szentgyörgyi Antal vmegyei árvaszéki írnoknak a nméltóságu m. kir. belügyminiszter ur által illetékes elintézés végett leküldött folyamodványa, melyben tekintettel 30 éves megszakítás nélküli szol­gálatára és rendkívüli súlyos anyagi helyzetére, a gyámpénztári tartalékalap vagy más alapból 1000 korona jutalomdij kiutalásáért folyamodik. Az állandó választmány véleményével egyezőleg a vármegye közönsége Szentgyörgyi Antal vármegyei írnok 30 évi szolgálatának clösmeréséül mint azt hasonló esetben más jutalomra érdemes alkalmazottjaival szemben is tette, méltányolva hosszú szolgálati ideje alatt kifejtett munkásságát a gyámpénztári tartalékalapból 200 kor. jutalomdij kiutalását megszavazza, vármegyei alispánt pedig utasítja, hogy jelen határozatot szabályszerűen tegye közhírré s a közhirrététel idejének lejárta után a netalán beérkezhető felebbezésekkel együtt a nagy­méltóságu m. kir. belügyminiszter úrhoz jóváhagyás végett terjeszsze fel. Miről: vármegyei alispán a beter­jesztett iratok kiadása mellett, továbbá Szentgyörgyi Antal vármegyei árvaszéki Írnok jegyzőkönyvi kivona­ton értesittetnek. Kelt mint fent. Kiadta: Ilosvay Aladár, vm. főjegyző. Alispán helyett Ilosvay. Aladár, vm. főjegyző. 14303—1901 .sz.Szatmárvármegye törvényhatósági bizottságának Nagy-Károlyoan, 1901. évi május hó 14-én tartott rendes bizottsági közgyűlésének jegyző- könyvi kivonata. 729.bjkvi sz. Tárgyaltatott Pokomándv Alajos pénztári I-ső ellenőr kérvénye, melyben tekin­tettel aira a körülményre, hogy öt év óta tartó szembajának gyógykezelése csekély fizetését éven­ként csaknem teljesen felemésztette, továbbá gyógyke­zelését fizetéséből teljesíteni nem képes, tekintettel továbbá 27 évi szolgálati idejére, további gyógykeze­lési költségeinek fedezhetése czéljából 450 korona gyógyítási segély megszavazása iránt folyamodik. Az állandó választmány véleményével egyezőleg a köz­gyűlés méltányolva a kérvénybe felhozott indokokat, Pokomándy Alajos vármegyei I-ső ellenőr részére tekintettel különösen hosszú ideig tartó szembajára, további gyógykezelési költségeire 450 korona gyógyí­tási segélyt a vármegyei betegápolási-alapból megsza­vaz, vármegyei alispánt pedig utasítja, hogy jelen határozatot szabályszerűen tegye közhírré és a köz­hirrététel idejének lejárta után jóváhagyás végett a nagyméltóságu m. kir. belügyminiszter úrhoz terjessze fel. Miről vármegyei alispán az iratok kiadása mellett további eljárás és Pokomándy Alajos I-ső ellenőr tudomás végett jegyzőkönyvileg értesittetnek. Kmf. Kiadta : Ilosvay Aladár, vm. főjegyző. Nagy László, vm. alispán. Tengerre magyar! Régen, ötvennégy esztendő előtt, a nagy eszmék hatalmas forrongása idején Kossuth Lajos föltünést keltő czikket irt a Pesti Hír­lapban e czim alatt: Tengerre Magyar! Kossuth akkor tájban bejárta a magyar tengerpartot s nagy magyar lelkét hatalmas erővel ragadta meg mindaz, amit ott látott. Ahogy állott a zugó Adriának akkor még kopár és elhagyatott partján, látnoki tekintetét a jövőbe vetette s erőteljes, kifejlett magyar tengeri kereskedel­met jósolt népének. S hazajővén, remek czikk- ben fejtette ki, hogy mennyire szüksége van a hazának arra a kis darab tengerpartra, s mennyire törekedni kell, hogy ott kikötőváros és tengeri kereskedelem legyen. Nagy gazda­ságot és nagy jövőt jelent nekünk a mi Ad­riánk. Ez a ezikk akkor nem talált valami túl­ságosan élénk visszhahgra az országban. A magyar ember természetétől meglehetősen távol áll a tenger fogalma. A vitéz, állattenyésztő, földmivelő és politizáló nép nem ismerte a tengert és nem rokonszenvezett vele. Több mint félszáz esztendő múlt el ama ezikk óta. Hatalmasan fejlődő kikötő város épült ez idő alatt az Adria partján, s a remek, sok millió forintnyi áldozattal kiépített magyar kikötőben megfordul a világ minden nemzeté­T Á R C Z A. A virág, a hervadás. Nem mondanám el ezt a szomorú történetet, ha nem vinne rá valami igazságérzet meg a kegyelet. A kiről szól, már künn porlad a temetőben, virágtalan keresztje roskadozik : elfeledték. Ez a feledés pedig nagy bűne egy büszke szép asszonynak. Ha el-el ol­vassa e sorokat, talán kerül virág a behorpadt sírra. Nagyon jó barátom volt nekem ez a halott, a ki huszonhárom esztendős korában került ki oda a temetőbe. A kereszten ott a neve: Palánkay Imre. Gyermekkorunkban együtt játszottunk egy nagy tisza- parti városban, ő gazdag ember és ón szegény ember fia. Egy nyáron aztán elvitték őt, egy kisebb tisza- parti városba, a nagybátyjához vakácziózni. Két hó­napig volt oda. A mikor vissza jött, egy kissé szomo­rú lett a pajkos fiú. Újra elkezdtük a régi játékokat. . . úgy emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna. Egy csöndes estén, mikor a játéktól kifáradva ledőltünk a gyepre, elkezdett nekem mesélni Imre a vakáczióról. Elmondta, hogy a nagybátyjánál megös- merkedett az unokahugával, a Sárikával. Mindig együtt voltunk, mesélte Imre és úgy szerettük egymást. Félve vártuk azt a napot, a mikor majd el kell válni. Pedig már végét járta a vakáczió és egyszer alkonyattájban csakugyan megjött a mi nádfonatos hintónk. Az apám hangja behallats cott a verandáról a kertbe, mire a Sárika ijedten súgta nekem : — Jaj ! érted jöttek, gyere bújjunk el. És bebújtunk a lugasba s ott kuporogtunk egy­mást átölelve. Sárika csendesen szepegett, én vigasz­taltam. Pedig hát magam is majd elpityeregtem, a mikor végre ránk találtak. Úgy sirt Sárika, a mint a hintóhoz mentünk, a bucsuzáskor pedig egy csomó virágot adót emlékül. Künn azonban én is sírva fakadtam, a könnyeim ráhullottak a Sárika virágaira. Az én Imre barátom itt egyszerre elhallgatott, kivette zsebéből a noteszt. Gondosan lepréselve, rózsa­szín selyem papírba göngyölve ott voltak a virágok ; nem adta a kezembe őket, hanem elém tartotta, úgy néztük szótlanul. Nagy sokára fölpillantottam. Imre könytől nedves szemmel tapadt a világokra. Körü­löttünk ereszkedett alá a méla elpihentető tiszaparti alkonyat. Szeged felől hűvös szellő csapott felénk, akkor egyszer fölriadt Imre. Elindultunk haza felé, csöndben ballagva egymás mellett a terjedő sötétben. Régen volt, mégis emlékszem reá. És csak most tu­dom, milyen keserű óra volt az: mintha az alkony szürkébe, majd feketébe, átmenő aranyos fátyolán keresztül a jövőbe látott volna a szomorkodó fiú, gyermekszívében már akkor ott volt valami a későbbi esztendők komor fájdalmából, gyilkos keserűségéből. Négy esztendeig voltam aztán még együtt Imré­vel. A virág mindig ott pihent a szive fölött, az ön­képzőkörben pedig minden versét Sárikához irta. Sárikához, akit a gymnáziumi idők alatt nem látott viszont többé. De élt az emlékekből. És én ma el­gondolom, minő szomorú az, ha egy tizenhat eszten­dős gyereknek már emlékei vannak. Az érettségi után elszakított a sors barátomtól. Hat esztendő múlva láttam viszont. Véletlenül találkoz­tunk éjjel egy budapesti kávéházban. Alig ismertem rá. Halvány arczczal, szinte beleroskadozva ült egy karosszékben, előtte abszintes pohár. A mikor meg­szólítottam, lassan sötéten pillantott föl. A beszélgetésünk persze úgy kezdődött, hogy emlékszel-e, erre, meg arra. És én végre is megkér­deztem, mi baja ? Imre fenékig itta poharát, aztán megszorította kezemet és mélyen fölsóhajtva rekedten suttogta. Neked elmondom. Nem mintha panaszkodni akarnék, de legyen egy ember, a ki tudja. Hátat fordított a kávéháznak s az ablakfüggönyt kissé félrehúzva, alig hallható sóhajtással kitekintett a szénfekete, néma éjszakába. Úgy belemélyedt Palánkay ebbe a sötétbe, mintha a múlt alakjai most mind föl­vonulnának ott lelki szemei előtt, emlékező szivének hívására. El sem lehet mondani mindent, a mi hat eszten­dő alatt történt, kezdte a beszédet. Apámék tönkre mentek. A rossz emberek azt mondják, hogy a nagy­bátyám tette tönkre valami jótállással, vagy spekulá­cióval, de a nagybátyám meghalt. Emlékszel-e még a lányára, a Sárikára ? Nagybátyám halála után feljött ide az anyjával Pestre, épen a mikor én az egyetem­re kerültem. És ő körülötte forog az én bolond tör­ténetem. Odahaza az utolsó években arra tanítottak, hogy gyűlöljem őket és én a mikor itt Pesten meg­láttam, azzal léptem eléjük, hogy az én szivemben nincs gyülölség. Leírhatatlan nyomorúságot szenvedtem akkor. Leczkeadással kerestem a kenyeremet és a mellett tanultam. Hideg volt a szobám, elhagyatott a szivem, de a mikor a Sárikáék feljöttek, mind a kettőbe be­költözött a poézis. Nap-nap után jártam a Sárikáékhoz. S ha aztán, éjszakának idején egy szál gyertya mellett görnyedve, dolgozva, halálos fáradtság lepett meg, mindig uj erőt öntött belém az a szál virág, a mely egy pohár víz­ben ott virított a könyvem mellett: a Sárika virágja. . Tavasz volt akkor . . .De elmúlt, megjött az ősz is és elhervasztotta a virágokat. A Sárikának egy méltó- ságos ur kezdett udvarolni. És ő, az anyja tanácsára hall­gatott, szívesen fogadta. Én pedig bolond szívvel, bolond fejjel azt találtam mondani: nem tűröm ezt. Ekkor eltiltottak a háztól. Azt hittem, megőrülök a fájdalomtól. Nem voltam többé ura magamnak. De hiába volt minden. Az én fájdalmammal nem törődött senki, egy ember tanácsolta azt egy lebujbán, hogy igyam, az majd meggyógyít. És itatott, itatott. Mámorosán tértem haza. Délben ébredtem föl. Fojtogatott a szoba levegője, menekültem az utczára. Magam sem tudom, miképen értem egy templom elé. Esküvőt tartottak benne . . Odaálltam a bámészkodók közé. Egyszerre kilépett az uj pár, hagyot dobbant a szivem, a Sárika és a méltóságos ur

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents