Szatmármegyei Közlöny, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-02-18 / 7. szám
Nagy-Károly, 1900. február 18. f7. szám. XXVI. évfolyam.-3» MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. *: SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: Nagy-Károlyban, megyeház-utcza Ifi. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett 5 korona.-3* Egyes szám ára 20 fillér. *=Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Bólyegdij minden beigtatásért 80 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek, csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. A katolikusok autonómiája. Magyarország a vallásszabadság hazája, de katolikus ország: a boldogságos szűz Mária védelméle ájánlva. A katolikus vallás az uralkodó vallása és az uralkodó vallás is, de követői a többi vallások híveivel szemben egyben hátrányt szenvednek. A katolikus hívek az egyházi életre befolyást alig gyakorolhatnak. Más vallásuak maguk intézkednek egyházuk belső ügyeiben, maguk választják papjaikat és főpapjaikat. A katolikusnak nincs beleszólása egyházának életébe, a papot a kegyur prezentálja s a püspök nevezi ki, a főpapot meg a király mint legfőbb kegyur nevében a kormány helyezi magas, dús jövedelmű állásába. A hívek? a hívek óhaja? Ki törődnék avval ? Hányszor láttuk már, hogy az egyház község véleménye majd egyhangúan jelölte azt a férfit, ki az ő ragaszkodását, bizalmát bírta, ámde a kegyur olyant oktroyált, a ki a hívek lelkének idegen volt s az is maradt. A katolikus autonómia megvalósításának belső szükségét bizonyítani, felesleges dolog volna. Elismeri azt mindenki s még azok sem merik tagadni, kik maszlagos beszéddel vagy tán titkos intrikákkal is buzgón fáradnak, hogy létesítését megakadályozzák. Belső szükséglete az országnak s egyszersmind egy végre vala- hára levonandó követelése ama igazságnak, melyre a katolikusok, tehát Magyarország lakosainak zöme, jogos igényt tarthatnak. E hosszan vajúdó kérdés megoldás;1, immár nem hátrálható. Huszonhat éven keresztül toTl óta szunnyadóit, mig végre 1897-ben olyan erővel került napirendre, hogy az illetékes faktorok többé nem térhettek ki előle, azóta tárgyalnak a katolikus autonómia létesítésén, tárgyalt a kongresszus, tárgyalt egy huszonhatos bizottság, tárgyalt egy kilenczes bizottság, s tárgyal a katolikus nagygyűlés. De vájjon a katolikus hívek e várva várt fájdalom gyermeke meg fog-e most végre születni ? ki merné azt biztonsággal állítani. Számtalan akadály tornyosult Magyarország katolikus világának ezen rég táplált óhaja elébe. Ezen akadályok nagy része még ma sincsen elhárítva. Hogy csak kettőre utaljunk: a katolikus egyház hierarchikus szervezete egyrészt, az apostoli király sérthetetlen kegyúri joga úgyszólván teljesen kizárják, hogy a magyar főegyház, a katolikus, kreálandó autonómiájában oly messze menő jogokat nyerjen a milyenek birtokában a többi egyházak ősrégi időtől fogva élnek. De ezen két ponton kívül is szétágazók a vélemények. Ennek következtében a nagygyűlés előtt két javaslat is fekszik a kilenczes bizottságnak a huszonhetes bizottság által is némi módosítással elfogadott tervezete, mely megelégszik kevéssel, csak végre legyen valami, amin idővel talán lehet tovább építeni. Ezzel szemben áll egy kisebbségi javaslat, mely jóval többet akar, bár kevés remény van, hogy jogos követelései megvalósuljanak. Az oly forrón óhajtott intézmény létesítése legkönnyebben sikerülne, ha mindkét irány képviselői compromissum utján, egyesült erővel a nagy mü létesítésén fáradnának. Az egyezkedés, mely mindenek előtt a végczélt tekinti, a becsületes törekvés, hogy az autonómia jelen tárgyalások során okvetlenül létesüljön, szent kötelessége a katholikus világ minden képviselőjének. Mert ha az uralkodó egyház híveinek újra kellene tapasztalni, hogy jogos és megokolt óhajtásuk megvalósitása újra a mesze jövőre elodázva lett, ez a katolikusok szivében oly sebet ütne, melynek nézését nemcsak az egyház, de a polgári és az állami élet is megsinylené. Azért kívánatos, hogy a pártok egyesüljenek, hogy a minoritás engedjen nagyra szabott — bár a jogos méitéket korántsem túlszárnyaló — követeléseiből. Engedjen ez a párt azon reményben, hogy majd a jövő meg fogja hozni az autonomikus szervezetnek azon tágulását, melynek szükségessége és jogos volta bizonyára nem késik, hogy imperative szembe tűnjék. Engedjen a sokból, hogy megmenthesse az alapot, melyen majd tovább lehessen építeni. De a másik pártnak is kötelessége, hogy bizonyos követeléseket, úgymint nevezetesen a világi hívek befolyásának érvényesülését a püspöki kandidácziókra, konczedáljon, kötelessége, hogy lelkiismeretesen fáradjon az ellentétek elsimításán, hogy ezen tulsoká vajúdó ügy végre valahára oly befejezést nyerjen, mely legalább némileg kielégítőnek tekinthető nem pedig, hogy mérget csepegtessen a felizgatott kedélyekbe. Hogy a magyar katolikus autonómia a hosszas tervezgetés stádiumából végre a valóság mezejére kerüljön ezen forrón óhajtott czél elérését elősegíteni szent kötelessége minden katolikusnak, legszentebb kötelessége pedig a püspöki karnak. Már csak azért is, hogy tisztázhassa magát azon gyanú ellen, mintha eddig tanúsított kétértelmű magaviseleté s a határozott színvallás elkerülése melletti laviro- zása által azon volna, hogy az egyes pártok közt csak viszályt hinteni és félreértéseket táT A R C Z A. Margit esküvője. Ketten is rajongtak Margitért, a mi éppen nem csodálható, ha meggondoljuk, hogy milyen szép ő a szép lányok között is és milyen szép az ő hozománya. Mindketten jó állású emberek voltak. Ott dolgoz- tek egy minisztériumban és talán kenyeres pajtások is voltak valaha. Mind a kettőt tehetséges embernek ismerte a világ és a lányos mamák mind a kettőnek bíztak jövőjében. Ez pedig csak jó jel! Horváth Tivadar a társaságok kedveltje volt, Pataky Gusztáv a társaságok esze. Horváthot elegáns fellépése, finom modora, behizelkedő természete, simulékonysága tette a társaságok kedvenczévé, mig ha tanács, terv, vélemény, döntés kellett a társaságnak, akkor Patakyhoz fordultak, ki igy a társaságok esze lett. Ok ketten vetélkedtek a szép Szaplonczy Margitért. Azt hiszem, Margit nem a kor leánya lett volna, ha nem Horváthnak adott volna előnyt és igy Pataky — mint jellemes emberhez illik — kezdett visszavonulni, nem folytatta udvarlásait a leánynál és csak a szükséges és elkerülhetetlen érintkezésekre szorítkozott. Margit szívesen fogadta Horváth Tivadar közeledését, büszke volt arra, hogy lefoglalva tartja és mindenki várta az elmaradhatatlan hirt, mely Szaplonczy Margit és Horváth Tivadar eljegyzését jelenti. Megyei bál volt. Horváth majd minden második tánczot Szaplonczy Margittal járt. Pataky senkivel sem foglalkozott és egy ideig az „öregek“ között időzött, majd a buffetbe ment. Alig-alig időzött ott egy negyed óráig s már sarkon akart fordulni, hogy egyúttal haza menjen, mikor Margit jelent meg Horváth karján a teremben. A találkozás elkerülhetetlen volt és Pataky némán hajtá meg magát a leány előtt, ki kedvesen csicseregte: — Örülök, hogy látom kedves Pataky, most ritkán van szerencsénk, pedig én nem szívesen nélkülözöm környezetünkből. — Nagyságod igen kegyes, felelte Pataky. A táncznak vége volt s a párok a buffet felé tódultak. Egy rendező elfogta Horváthot, minpmondá, hogy bemutassa egy igen kedves családnak. És Margit egy néhány perezre magára maradt Patakyval. — Mondja, kérdé Margit, mikor Horváth eltávozott, mi az oka, hogy ön kerül benünket ? — Téved, felelte a férfi, csakhogy gondolom ön ma-holnap barátom menyasszonya és nincs ok, hogy legyeskedjek ön körül. — Nem mond igazat Pataky. Én egészen mást gondolok, én azt hiszem, hogy önnek választásom nem tetszik és ezért kerül engem, érezteti velem. No ugyebár igy van ? Pataky nem felelt. — Hallgatását válasznak tekintem és most már őszintén kérem, mi kifogása van Horváth ellen ? Mire Pataky válaszolhatott volna, Horváth jelent meg előttük és a beszélgetés félbe szakadt. Pataky pedig meghajtá magát, hűvösen köszönté Horváthot és a ruhatár felé vette útját. Egy hétre rá megjött Horváth eljegyzése hire Margittal. És mindenki gratulált — csak Pataky nem mutatkozott. A válasz pedig a melylyel Pataky Margitnak azon a bálon adós maradt, megjött egy anonim levélben, mely hangzott ekként: Nagyságos kisasszony! Horváth okos ember és jónevü tisztviselő, de nem az az embar, kihez egy oly ártatlan lelkű leány mint ön, nőül mehet. Ő mást tartozik nőül venni és az jellemzi őt a legerősebben, hogy e kötelességét nem akarja teljesíteni. Ezért nem méltó önhöz, kisasszony. Egy jóakarója.“ Margit sokat zokogott addig, mig Horváth aznap mutatkozott. Szemrehányással, kétségbeeséssel fogadták. Ő végig futott a levelen s egy pillanatig elsápadt azután megvetéssel mondá: — Ez az aljasság, mi hazugság is, meg névtelen támadás is, Pataky müve de majd megtámadom őt. Margit meg volt nyugodva, a szerelem vakon hinni kényszerűé s noha kételkedett abban, hogy Pataky irta volna a levelet, immár egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Horváthot tényleg rágalmazta az a levél. Horváth kihivatta Patakyt, ki nem fogadta el a kihívást, visszautasitá a gyanút, mely a névtelen levél írásával őt vádolja és kijelenté, hogy nem ad elégtételt olyasmiért, a mit rovására betudni nem lehet. Horváth segédei e nyilatkozattal megelégedtek, de felük nem, és egy sértő levél ment Patakyhoz, ki erre kihivatta Horváthot. így azután megtörténhetett a párbaj és a második golyó váltásnál Horváth golyója ellenfele tüdejébe hatolt. Mig Patakyval az orvosok küzködtek, hogy ha lehet megmentsék az életnek, az alatt kitűzték Margit esküvőjét. Margit boldog volt, mert szerette Horváthot, tetszett neki a szép, elegáns fiú s csak az fájt lelkének, hogy Patakyt ily nyomorult állapotban tudta. Elérkezett az esküvő napja. Horváth barátai oly komoly arczczal gyülekeztek a lakodalmas háznál, mintha temetésre jöttek volna; valami titkot rejtettek magukba a násznép és az uj pár előtt, mely az esküvő után mindjárt útra kel. Margit nem vette észre, a nyomott hangulatot és meghatottan állt fehér menyasszonyi ruhájában a vendégek közepette. A gratuláczió nagyon hűvös volt mint általában az egész hangulat. Mikor Margitot az első vőfély lesegité a kocsiról, a menyasszony figyelmét nem kerülte el a kápolna előtt álló halvány, feketébe öltözött nő, kinek sápadt arcza oly szenvedő volt és csak két fekete szeme fénylett. — Ki lehet ez a nő ? Kérdé Margit elsápadva és arra gondolt, hátha annak a levélnek igaza volt. Az esketésnek vége volt, a násznép hosszú kocsisorban a lakodalomra vonult és egy fiatal ember szomorú arczczal meghatottan mondá a másiknak; — Ha az uj pár tudná, hogy a szegény Pataky egy órával ezelőtt kiszenvedett! Sz. Oy.
