Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-06 / 32. szám
SZATMARMEGYEI KOZlONY Egy üstökös szállt fel, fel a magasba, Csodás fényén elámult a világ. Kápráztató volt látni mily merészen Rohan, 5 mily szédítő magasra hág. Oh jaj! az ádáz végzet ellenünk volt Egünkre süni gyászos éj borult, Akkor szakadt meg az a legnagyobb szív, Mikor a csillag hirtelen lehullt. Elporladott szív, jeltelen sírodban Tudtál pihenni ötven év alatt! Az égi láng, melyből alkotva voltál Megsemmisült-é, vagy tán megmaradt ? Oh hogyha láttad, mint veszíted sorra Hazád, szerelmed, fényes álmidat, Miért nem fontál ostort lángjaidból Hogy vissza űzd az áruló hadat?! . . Te nem jöhettél, óh de szellemednek Tér és idő gátat nem szabhatott, Itt van közöttünk, ihlett telkeinkben Erezzük a te intő szózatod: A lángra gyűlt szív minden nagyra képes, A gyáva késik, jobbra balra néz; Nagy áldozattal menthetünk hazát csak, Mind áruló, ki alkudozni kész! . . Könyes szemekkel nézek szét a tájon S az ősi vár elomló romjain, A mtilt időkből fenmaradt jeleknél Úgy elidőznek gondolataim . . . Amott a tó, idébb a százados tölgy, A fűznek ága leng a tó felett, . . A várkápolna csendes, a romoknál, . . Hálás utódok zengnek éneket! . . . A közönség úgy a szavalót, mint a szerzőt lelkesen megéljenezte. Itt megjegyezzük, hogy jólesett látnunk az egyszerű de lelkes falusi nép azon figyelmét, hogy minden közreműködőnek egy-egy csokrot nyújtottak át. Hiába, a Petőfi erdődi svábjai ma már nem csak szívben de nyelvben is magyarok. A műsor 5-ik pontja volt Nagy Sándor vármegyei aljegyző felolvasása Petőfiről. A tanulmányra valló felolvasás Petőfi szatmárme- gyei tartózkodásáról és itt irt költeményeiről részletes képet nyújtott. A felolvasás a következő volt: Mélyen tisztelt ünneplő gyülekezet! „Ki harczolt, veszélyeztetett és szenvede, az dicsőség nélkül nem maradhatott, s a legparányibb hazai dicsőség, a legtermérdekebb idegennél, unokákban lángot gerjeszteni, többet ér. — Őseitek parányi fészket rakának. Szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak!“ így beszél vármegyénk nagy fia, Kölcsey Ferencz, a nemzeti hagyományokról szólva. Önkéntelenül ez emlékezetes szavak jutottak eszembe, mikor a „Nagykárolyi Kölcsey-Egyesület“ buzgó elnöke mozgalmat indított, hogy a Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulója alkalmából rendezendő országos ünnepségekben, szükebb hazánk, vármegyénk határain belül mi is részt vegyünk. Ünnepet ülni jöttünk ide, hogy lerójuk a kegyelet adóját a költőkirály, a szerelmi lyra legnagyobb dalosa, Petőfi Sándor iránt. Köteles ünnepet ülni jöttünk, mert csak kötelességünket teljesítjük, midőn alapszabályaink egyik fő irányelvét követve, a nemzeti ünnepségek rendezésében részt veszünk, s megüljük ez ünnepet e szép helyen, a mely a költőkirály Juliskáját nevelte, s igy annyi sok szép dalnak szülőforrásává vált. Petőfiért ünnepet ülni szent kötelesség; mert minél jobban belemélyed az ember csodás költészetébe, annál inkább csodálja annak fényét, annál inkább ragyog előtte ez a czimekkel nem ékeskedő egyszerű honpolgár, ki nevét úgy oda véste a történelembe és a népek szivébe, mint kívüle még soha senki sem ; ki úgy otthon legyen fent a királyi palotákban, mint lent a kunyhókban, kinek örökbecsű müvei úgy ékesítsék fent a könyvtárakat, mint elragadtak lent az egyszerű pórnép ajkára. Csodás forrás az a Petőfi költészete! A ki abból ivott megittasul tőle s kéjmámorba ringatja el a benne gyönyörködőt. És mentül inkább haladunk be az időbe, mentül nagyobb távolság választ el a legendás fehéregyházai harczmezőtől, annál inkább nő e fény és ragyogás, annál jobban kezdik megérteni Petőfit és költészetét, s el fog jönni az az idő, midőn minden nép odahelyezi őt, arra a magas piedesztalra, mely őt méltán megilleti, midőn úgy fog ragyogni Petőfi napja, hogy a mellett a többi szellemóriások csak bolygó számba fognak ragyogni a horizonton. Hisz már a hatvanas években a német nemzet egyik legnagyobb kritikussá Grimm Herman és a francziáknál Saint-René-Taillan- diér úgy emlékszik meg Petőfiről, az ázsiai magyar törzshajtásáról, mint a kinek lelke Homérral, Shakes- pearral és Gőthével rokon. És ez természetes is! Mentői hosszabb idő fog elválasztani a költőkirály halálától, annál inkább le fognak szállni a búvárok csodás költészetének tengerébe s felfogják hozni a felszínre annak gyöngynél ékesebb szellemi kincseit. Az idővel el fog veszni a költőben az emberi, s meg fog maradni belőle csupán az örökké elő! A nap foltjai elfognak veszni a szem elől s megmarad belőle csupán a fényözön. M. t. ü. gy! Bocsánat, hogy eltértem czélomtól. Nem Petőfit, az egész héroszt czélom ismertetni, csak a mi Petőfinket, Szatmár vármegye Petőfijét. Hisz abból a fénykévéből, mely belőle kiragyog, nekünk is jutott egy kis fénysugár s nem az utolsó. Szerelme, házassága, boldogsága ide kötik őt hozzánk, s ép e házasság révén domborul ki a költőkirályban a mindent legyőző akaraterő, itt gerinczese- dik ki az emberből a törhetetlen jellem szerelmi lyrája, a felesége iránt érzett mély szerelméből fakadó dalokban szárnyal legmagasabban. Itt csúcsosodik ki belőle kellően az igazi érzelem, mert hisz maga mondja, itt született legszebb szerelmi költeményében, mely először „Szeptember 27. 1846.“ czim alatt jelent meg, hogy : „Költői ábránd volt, mit eddig érzék, Költői ábránd és nem szeielem“ E szerelem révén válik ki belőle a gyöngéd férj, megczáfolva apósának irányában táplált rósz véleményét, ki a költő szerelmének őszinteségében, állandóságában nem bízott, s benne csak egy hitvány poétát látott. Azt a féktelen szellemet, ki Jókai szerint: „. . . . még a jó baráttól is Csak hódolást tűrt, a ki Az ellenmondást még a jó tanács Mézébe burkoltan se vette be ; Ki gondolatjai vezérének Csak önmagát ismerte, senki mást; Ki a királynak visszafeleselt S az isten rendelésit megbírálta,“ ez a szerelem úgy átalakítja, hogy a „Szeretlek kedvesem“ czimü költeményében a legszebb szerelmi dithyrambust zengi el, a melyen valaha valakit megénekeltek. E szerelemből épült fel a családi tűzhely boldogsága, e szerelem nyitja fel előtte a családapai örömek boldogságának templomát, s az a nagyravágyó lélek „Fiam születésére“ írott költéményében annyira ellágyul, hogy a bölcsőnél már elfelejti a maga nagyságát és fiának akarja azt átadni. S az apai szeretet mellett megszóllal benne a hazafi is. Petőfi vármegyénkben először 1846. év nyarán fordult meg, Papp Endrének a költőnek látogatására jött Szatmárra, kivel együtt szeptember 4—5-én átmentek Nagy-Károlyba, a Szerdahelyi Pál főispán helyettes bigtatatására tartandó vármegyei közgyűlésre. Petőfi Nagy-Károlyban a régi „Szarvas“ fogadónak a róm. kát. templom felőli sarokszobájában volt szállva, s ez alkalommal a konzervativek kortestanyáját képező Szarvas fogadó közös éttermében magában ebédelő költőnek egy kis kellemetlensége is akadt, a mennyiben a gróf Károlyi Lajost magasztaló vidéki nemesekkel szembeszállva, a grófot kisebbíteni kezdte, a mi nagy haragra ingerelte ellene a konzervativeket, de szerencsére komolyabb következmények nélkül; a mi annak is tulajdonítható, hogy néhai Falussy Mihály Nagy-Károly városi rendőrkapitánytól hallottak szerint Petőfi 7-én Riskó Ignácz vármegyei aljegyzőhöz költözött át, s ez időtől kezdve a liberálisok tanyáján a „Nagykárolyi Régi Casino“ mostani helyén állott „Arany csillag“ czimü vendéglőbe kezdett járogatni, hol a liberális ifjúság a már akkor nagy hírnévnek örvendő költőt körülrajongta, s szolidaritást vállalt arra nézve, hogy a konzervativek esetleges támadásai ellenében a költőt megvédelmezi. Petőfi életrajzírói e körülményt az általam előadottak szerint nem említik, de annak valódisága mellett bizonyít, hogy az „Úti levelekében 1847. évi május hó 9-ről azt írja, hogy „itt (t. i. Nagy- Károlyban) tavaly a nemeskeblü konzervatív párt kortesek által agyon is akart veretni.“ Szeptember 7-én részt vevén a főispáni beiktató gyűlésen, ennek behatása alatt irta meg a vármegyénkben kelt első költeményét a „Nagy-Károlyban szept. 7. 1846.“ czimmel, melyet a liberálisok gyűlő helyén Darvay Ferencz későbbi alispán lakásán szeptember hó 8-án el is szavalt s az a liberális ifjúságot teljesen magával ragadta. Szeptember 7-én Nagy-Károlyban megismerkedett a vármegyei összes liberális ifjúsággal és közülök többekkel, mint Berenczei Kovács Lajossal, Berenczei Kovács Ágostonnal, Törökfalvi Papp Zsigmonddal, Luby Zsigmonddal, Kiss Gedeonnal, Vajay Károlyival, Riskó Ignáczczal, Lauka Gusztávval, Lauka Józseffel, Rényi Józseffel stb. állandó barátságot is kötött, s ezeknek Szatmár vármegyei tartózkodása alatt szívesen látott vendége is volt. E vendéglátások emlékét örökítik meg vármegyénk egyes helyeiről írott költeményei. De az itt kötött barátságok mindenikénél legmaradandóbb emléket hagyott maga után a gróf Teleki Sándorral, e nagv bohémmal és kiváló szellemmel kötött barátsága, a mely barátság mint nap világit be a költő életébe, s megédesíti a kohói „Mézes hetek“-et. Ez ismeretség kezdete maga is olyan mint e két rokon lélek. Őszinte, érzéssel teli, nem affectált, olyan mint egész lényök volt mindkettőjüknek. S talán az ismeretség megkötésénél is őszintén megnyilatkozó mesterkéletlenség volt az, mely a tulságig menő demokrata érzületü költőt a születési előjogokkal nem sokat törődő grófhoz úgy odakötötte? Szeptember 8 án a jelenlegi nagykárolyi állami polgári lányiskola helyén állott uradalmi inspektori lakás árnyas akáczfái alatt délután 5—6 óra közt látta meg Júliáját először a költő. A gróf Károlyi György nagykárolyi uradalmi inspektora ez időben Flechl (utóbb Térey) Gábor volt, ki meleg barátságban állott gróf Károlyi Lajos erdődi inspektorával Szendrey Ignáczczal. A jó barátság révén az illetők egykorú leányai Térey Mária (később Berenczei Kováts Eduárdné) és Szendrei Julia között is benső barátság keletkezett s Szendrey Julia sokat tartózkodott a Térey háznál. így a Térey családdal vett részt a vármegyei gyűlés után a „Szarvas“ fogadóban tartott bálon is, a midőn Riskó Ignácz bemutatta a költőt Júliának. A költő szive egyszerre tüzet fogott. Nagymérvű jövőbe látásával egyszerre megérezte, hogy e nőhöz van nőve szelleme, mint levél a fához s ez sorsa a sírig! Érzi, — a mint meghatóan énekli, — hogy; „— — — nem első Bennem e szerelem, De, hogy az utósó Arra esküdhetem !“ Nem czélom a költő szerelmét, házasságát bővebben ismertetni, mert az túl esnék beszédem szűk határán, azonban annyit kénytelen vagyok elmondani róla, a mennyi a költő megértéséhez és vármegyénkben szerepléséhez szükséges. Ezután felelvasó festi a költő haza és szabadság szeretetét, szerelmi líráját, majd igy folytatja ; Ő maga „a költészet vadvirágának“ nevezi magát s e pár sorban van legjellegzetesebben jellemezve. — Legszebben pedig Jókai jellemzi őt, midőn igy emlékszik róla emlékbeszédében : „Ugyanaz a lant ellopta a villámtól a dörgést, s a csalogánytól az epedő kéjsirást. Ugyanaz az óriásalak, ki trónokat ostromol éslánczo- kat tördel, ott térdel az örökké imádott bálvány előtt, megkötve egy hajszál selyem fonalával.“ Szendrey Julia pedig külsőleg hideg s érzelmeit mélyen szivébe záró volt. A mily szép, ép oly sajátságos, rajongó és szenvedélyes volt, ki tudta és érezte belbecsét. Valódi lélektani rejtély ; kinek csapongó lelke az öröm és fájdalom iránt nagy fogékonysággal birt, ki az élet iránt elégületlenséggel volt eltelve, a költőben pedig csak azt az embert nézte* a ki az előtte gyűlölt prózai világból felfogja emelni. Nem volt megállapodott jellem, hanem a pillanatok benyomása alatt állott, s maga írja önmagáról: „Az én lelkemben felváltva két tulság uralkodik, a legforróbb szenvedély s utána zsibbadt hidegség“. Nagy mértékben hiú volt, ereiben lobogó érzéki vágyakkal, két véglet közt, sóvárgás és lemondás közt vergődve, a mivel a költőt a kétségbeesésig kínozta. S e két sajátságos világ mégis egyesült. A nyílt egyenes őszinteség és a hiú mesterkéltség egymásba olvadt. Szeptember 19-én jelenik meg először a költő Erdődön, hol a vendégszerető Szendrey Ignácznál szives vendéglátásra talált. Julia érzi és tudja, hogy a költő érte jött Erdődre s szeptember hó 22-ről Térey Marihoz Írott levelében már maga is sejti, hogy a költő felette érdekli őt. Szeptember 21-én Szatmáron találkozott újra Petőfivel, s ezt szintén megírja Térey Marinak. E levelében leplezett hidegség és számítás, s sok hiúság és elmélkedés nyilatkozik. Hizeleg neki a költő szerelme, de kicsinyli azt. Szeptember 27-én fordul meg másodszor a költő Erdődön, s ennek emlékét örökíti meg legszebb szerelmi költemén3'ében, a „Költői ábránd volt, mit eddig érzék“-ben, a melyben költői éleslátással ismeri fel Julia mesterkélt lényét, midőn ezt mondja; „— — — hiszem, van szived, lángoló. Csakhogy az észnek jégpánczélja rajta, Miként a vulkán tetején a hó.“ A szeptember 27-iki látogatásnál a költő már czélzást tesz szerelmére, s ennek a behatása alatt Írja Julia szeptember 29-én naplójába: „óh csak tudnám őt annyira szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel!“ Tehát szeretni akarja. Mi készti erre, ha nem a lelkén uralkodó hiúság ? Ő már korához tulfinomul müveit leikével meglátja a költő nagyságát, megérzi, hogy az őt a halhatatlanságba viszi. Szeretni akarja, de maga is félve lép a szerelem útjára. Avagy nem a hiúság sugalja-e érzeményeit, midőn megírja naplójába, hogy sokkal szebb egy költő múzsájának lenni, mint feleségének? Avagy midőn nov. 9-ről kelt naplójában igy tépelődik: „sokszor gondolom : talán a lélek szerelme az, mit iránta érzek és nem a szenvedélyteljes szívé.“ Az első két látogatást több is követte, azonban Julia a költőt még mindig bizonytalanságban tartotta. Petőfi Szatmáron való tartózkodása idejében leginkább Papp Endre és Vajay Károlynál lakott, s az Öles- váry Mihály és özv. Ormós Péterné házánál fordult meg leggyakrabban. Ez idő alatt meglátogatja előbb emlitett szatmárvármegyei barátjait u. m.: Nagy-Bányán T. Papp Zsigmondot, Berenczei Kovács Lajost, Nagy-Árban Luby Zsigmondot, kihez több levelet is irt, melyek jelenleg is megvannak, ifj. Luby Zsigmond fülpösdaróczi nagybirtokos tulajdonában. Megfordul Csekében is, hol pár hetet tölt, s mint az „Úti levelekében írja, meglátogatta több ízben a csekei temetőben Kölcsey Ferencz sírját is, „a szent sirt, melyben a legnemesebb szivek egyike hamvad.“ E vendégeskedés alatt Nagy-Árban irta a „Tisza“ czimü remek szép leiró költeményét. E költemény születése helyéül müveiben ugyan Pest van megjelölve; azonban a költemény sorai maguk elárulják, hogy azok csakis Nagy-Árban születhettek, s néhai Szabó Lőrincz volt apai ev. rét. lelkésztől hallám 1879-ben, hogy az ő néhai szülei kertjében még akkor is állott a nagy diófa, mely alatt a költő szeretett elmerengeni, s ezen diófa alatt irta volna ezen költeményt. Október 7-én a vendégeskedésből visszatér Szatmárra, s okt. 10-én újra Erdődre megy, a mikor is Júliának határozottan szerelmet vall és tőle viszonzást kér, azonban Julia mint mindig, a válasz elől kitért. Szeszélyes, tartózkodó és hideg volt, s a költő azzal távozott, hogy nem fogják egymást többé soha látni. Azonban a leány mégis reményt nyújt, mert a távozó költő után kendőt lobogtat. Október 22-én újra találkoznak Téreyéknél, Nagy- Károlyban. A költő újra ostromolja Júliát. Magyarázatok történnek köztük, a mikor is Julia, bár még véglegesen nem határoz, de többet vall be, s bővebb ismeretséget óhajt. Október hó 22-éről kelt naplójában pedig azt Írja, hogy jobban szereti ugyan a költőt, Folytatása a mellékleten,
