Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-06 / 32. szám
SZATMARMEGYEI T T ív Ö Z L 0 N Y Oh ha bírhatnám e lelket, Ezt a lelkes kis leányt ! Szólj, leányka, mondd, hogy téged A szerelem még nem bánt? Nem nem ! Azt mond, hogy szeretsz már, Mondd, hogy engemet szeretsz, És ez a szó életemnek Egy uj teremtője lesz. Én szeretlek, és szerelmem, E végetlen áradat, Mint a földet az özönvíz Eltemette múltamat. Nem tudom, mi voltam eddig ; Ámde azt sem, mi leszek : Tőled függ, hogy sötét árnyék Vagy fényes sugár legyek. Mit határzassz? Már látásod Megépité mennyemet: Oh leányka, ezt a mennyet Nem szabad ledöntened! lm letérdelek előtted S esd ve nyújtom föl karom : Vonj föl engem kebeledre, Vagy borulj rám> angyalom! Berekesztette a szép ünnepélyt Szuhányi Ferencz az erdődi kerület országgyűlési képviselőjének beszéde, a melyet a Kölcsey-Egye- sület által a Szendrey Julia egykori lakosztályánál ezúttal elhelyezett emléktábla leleplezésénél mondott. Az eszme gazdag beszéd, amely nagy hatást tett, a következő volt: Tisztelt ünneplő közönség! Az idők nemtője rég letűnt napokról lebbenti fel a fátyolt és kibontakozik a múlt ködös világából az a nagy nemzeti eposz, mely megremegtette a földet e nemzet lábai alatt az alkotó és visszatartó erők ama titáni viadalában; az emlékezet fáklyája bevilágít ebbe a regébe illő legendás hősi korba, mely ifjú erőben szülte újjá e nemzetet, hogy azután a dicsőség babérövezte utján vigye fel a szenvedések és elnyomatás GolgothájáraJ Valóban hősköltemény e kor, hősök kiomló vérével Írva, egy fenséges, bus tragédia milyen csak nemzetek történetében fordulhat elő. Mintha egy bűvös varázsló csoda pálczájával érintett volna meg, vagy mintha a végtelen világűrnek ama messze csillagzatán volnék, hová a mi földünk régmúlt eseményeinek változatos képeit csak most tük- röztetik vissza a fénysugarak úgy látom e félszázaddal előbb lehanyatlott kornak küzdelmét az ujjáalkotásért, népjogért és alkotmányért, látom magasan lobogni a nemzeti trikolort rajta a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas jelszavával, látom a néptengerét felkorbácsolva a lelkesültség viharától, látom a verőfényt, mely beragyogja a szabadságában megujhodott nemzetet, látom a fenyegetőn tornyosuló felhőket, a kitörő vihart, — és aztán látom aláhanyatlani a dicsősséges lobogót, a mint ráborul a bukás gyászának sötét fátyola. S mind e küzdelmeknek elejétől végéig a legelsők sorában látok egy magasztos alakot, karddal küzdve, lanttal lelkesítve, fején a harczos és költő kettős babérjával, homlokán a lángész fentköltségével, itt is a helyes utat, „Nem kizsarolni hoztam, én ide az én nagyközönségemet!“ mondta ő, s igaza van. A mag el van hintve. Rajta lesz ő a Kölcsey- Egyesülettel, hogy a mag csirára keljen, s terebélyes fává növekedhessék; mert abban megint igaza van, hogy a szobor kisméretű nem lehet. * * * * Megható jelenetekben sem volt hiány. Nagyon sok szem könyezett ott Erdődön. De a legmeghatóbb az volt, midőn a vár udvar közepén álló kőoszlophoz támaszkodó egy erős férfit, vármegyénk egyik első athletáját, láttam könyezni. A költőnek szólt-e a köny, vagy az oly korán elköltözött kedveshez ? Ki tudná azt megmondani ? De az a köny égre szállt s csillaggá vált. * * * Hát bizony Nagy Sándor is úgy járt, mint Maj- láth Ferkó. Az ő igazi tósztja is befagyott, mert ő a szép ünnepély előkészítésében buzgón fáradozó nagykárolyi sajtót akarta felköszönteni, de Papp Béla szerkesztő távollétével tündökölvén, (bizonyosan nem jöhetett) alkalmi vonatkozású beszédje elmondatlan tószttá vált, — Hogy kárpótoljuk a nagykárolyi sajtót, e sorokban mondunk nekik köszönetét buzgó- ságukért. * * * Szép gondolat volt a költői, nagybányai és szatmári ünneplők üdvözlése is. Még egyet! Ne felejtkezzünk meg Poór Jánosról a Kölcsey-Egyesület irodalmi választmányának elnökéről sem. Annyi nemes buzgalommal végezte a rendezést, annyi mindenre kiterjedt figyelme, hogy nem tudunk méltó köszönetét mondani neki fáradhatatlan tevékenyégéért. * * * Nehéz volt a válás ! Egy jókedvű csapat ott is maradt, élvezni a Dolfi szikrázó őshumorát. A kik ott voltak, egy örökre feledhetlen nap kedves emlékét hozták el magukkal, a kik el nem jöttek, örökre sajnálhatják, hogy e nap gyönyöreit nem élvezhették. szemében a haza és szabadságszeretet olthatlan lánggal égő tüzével. Ez a magasztos dicsfény övezte alak Petőfi Sándor! És julius 31-én ötven éve, hogy ezt a szabadságért és hazáért izzó, rajongó szivet egy vad kozák lándzsa döfte át a segesvári sikon és a még páratlan alkotásokra hivatott nagy lélek vissza- szállt oda, a honnan küldetett, hogy egy nemzet Tyrtaeusa legyen a múltban, hódolatának és egy egész világ bámulatának tárgya a jelenben és időtlen időkig! Meghalt! meghalt a hősök halálával véres csatazajban, a mint az ő jós lelke szent rajongásában azt megálmodá, szive kiomló vérével téve tanúságot az ő magasztos elvei, az ő .haza és szabadságszeretete mellett. Sebektől elborított vérestetemét befogadá a honi föld, melyet ő annyi önfeláldozással tudott szeretni; nagy szellemének visszfénye azonban soha nem múló ragyogással világit tovább, mint büszkesége nemzetének és dicsősége az egész emberiségnek. Gyászos kora halálának félszázados évfordulóján az ő nagy emlékét kegyeletes szívvel ünnepelni gyűltünk ma össze és a mi kegyeletünk egy hatalmas folyammá egyesül ma azzal, melylyel országszerte a négy folyó és hármas halom mentén adóznak az ő halhatatlan emlékének. Az egész nagy nemzettestnek szive egy érzésben dobban meg a mai napon és ebben a szívben mi is ott vagyunk mint egy lüktető ér. Ha nem födné az ismeretlenség homálya a jeltelen a sirt, hol a nagy költő vértanú földi maradványai porladoznak, bizonyára már arany felírással ékes büszke márvány obeliszk hirdetné a porladó hamvak felett az ő nagyságát és az utókor hálás kegyeletét és a nemzet milliói kelnének zarándok útra a mai napon, hogy leróvják honfi kegyeletük szivből jövő adóját a nagy költő síremléke előtt! bizonyára odahordanánk minden babért és az évszak minden virágát, hogy felékesitsük véle az ő megszentelt nyugvó helyét ! De szegények, kétszeresen szegények vagyunk, mert még azt sem tudjuk, hol porladoznak Petőfi hamvai ! Mintha csak halála után is következetes akart volna maradni az ő nagy democraticus elveihez, az egyenlőséghez és testvériséghez, ott nyugszik valahol bajtársaival, a sok névtelen hőssel, közös sírban, egyenlőn, testvériesen a többivel, talán egy korhadt fakereszt alatt. De az utókor hálás, kegyeletes szive, ha kényszerülve meg is kell nyugodnia abban a megmásithat- lan tényben, hogy nem hódolhat a nagy költő sírjánál, keres kutat tovább legalább ama helyek után, melyekhez az ő életének valamely emléke fűződik, hogy legalább eme helyeket avathassa fel kegyeletének színhelyéül és ott emelhessen oltárt, melyen a nagy költő emlékének áldozhassák. — Büszke lehetsz, kies Erdőd! A nemzeti kegyelet bucsujáró- helyévé lettél te is, mert rögödet megszentelte Petőfi, ki életében annyit időzött falaid között és kit életének legjelentőségteljesebb epizódja kötött ide, mert itt találta meg szivének nagy és mély szerelmét, itt lépett frigyre szive választottjával és ez érzelméből itt fakadtak a legszebb dalokra lantjának húrjai. Itt áll a vár, bár részben levetve ódon mezét, hol szerelmes ifjára várt a szép ara, ott a megénekelt kert a vár alatt annyi édes óra néma tanúja, amott a tó partján a szomorufüz, mely mellett a költő álldogált szerelmes ábrándjaiba merültem A merre nézünk, egy egy ^megszentelt darab hely hová ihlettel, áhítattal lépünk. Ő itt járt; lábainak nyoma érintette rögödet, Erdőd 1 te csendes tótükör, te ringattad az ő alakját, te susogó fűz, a te árnyas lombjaid borultak az álmo- dóra! Petőfi nagy szelleme! lm lásd összegyűlve népedet ezen a helyen, melyhez élted annyi feledhetlen emléke fűzött, hogy gyászos, de dicső halálod fél százados év fordulóján ünnepelje a te nagy emlékedet. Mindnyájunk szive oltár ma, a melyen kegyelettel és hódolattal áldozunk a te emlékezetednek. Örök időkre szóló példát adtál nemzetednek, mint kell hazát és annak szabadságát szeretni és müveiddel melyek mint nagy lelkednek szertehulló meteorjai ragyogják tele a világot, gránitnál erősebb emléket emeltél magadnak és dicsőséget szereztél nemzetednek. Ha rövid élted alkotásai már méltóvá tettek, hogy nemzeti nagyjainak Pantheonjában foglalj helyet, úgy hős halálod még glóriát is font homlokod köré és nyomtalan eltűnésed halálod után felemelt a legendák sphaerájának körébe, a melynek ködén át már úgy tűnsz fel nemzeted előtt, mint egy ideál! Gyászunk oly nagy, kora elvesztésed felett tépelődő lelkünk gondolatai oly lesújtok, hogy kutatunk, keresünk egy megnyugvást, vigaszt hozó sugár után. Igyekszünk meggyőzni magunkat, hogy talán jobb volt letűnnöd akkor, mikor veled tűnt minden ideál, melyeken lelked egész hevével csüggtél és utolsó sóhajodig küzdöttél, hisz mi lett volna a te rajongó lelkedből, ha látnod kellett volna mindazt, a mi következett! Kitárjuk sziveinket, hogy teljesen betöltse azokat annak érzése, hogy bár nagy lelked az egész világ szabadságáért rajongott és müveid az egész világ közkincsévé lettek, te amienk voltál, a mienk szived minden dobbanása, nagy lelked minden alkotása és véred, melyet a hazáért ontottál. Hát a miért küzdöttél és elvérzettéi, mik lettek a te nagy eszményeidből? Eltüntek-e, mint a puszták délibábja, mint imbolygó ábrándképek? Nem az lehetett-e leggyötrőbb gondolatod, midőn utolsó sóhajaid közt vonaglottál ott a segesvári gyászos csatamezőn, hogy ennyi vér és ennyi küzdelem mind hiába volt 1 ? Nem! Tekints alá földön túli magas honodból , és lásd örömtelt megnyugvással, hogy a sok kiontott hősi vér nem folyt hiába és mindaz a nagy esemény melyért küzdöttél, valóra váltan terjeszti ki áldásait a hazára. Nyugodj tehát békén ismeretlen sírodban és siri álmodat ne bántsa semmi. Porló hamvaid leljenek csendes nyugvó helyet a honi földben, nagy szellemed töltse be a mi sziveinket, — emléked pedig éljen mind örökké! ! Ezt a te halhatatlan emlékedet pedig összefűztük most a te hitvesed, a te Júliád emlékével, a ki a te dicsőséged babérja közé befonta a boldogság rózsáit és a te dicsőséged fényéhez hozzáadta a házi tűzhely és családi enyhe fészek melegét. A ti közös emléketekre emeltük ime erre az emlékezetes falakra ezt az emléktáblát, hogy késő unokáknak is hirdesse a ti emléketeket, a mi kegyeletünket és példát nyújtson, mint kell kegyeletben tartani a ti emléketeket. Hulljon le tehát a lepel 1 Ezután lehullott a lepel az emléktábláról, amelynek felirása fekete alapon, aranyos betűkkel, igen sikerült szövegű. A következő felírást viseli : Petőfi Sándor és Szendrey Julia. 1846. szeptember 19. Emlékül emelte a Nagykárolyi Kölcsey-Egyesület 1899. julius 30-án. Az ünnepély befejezte után, amely díszes emelvényen folyt le, a várkertben 250 teritékü ebéd következett. A hosszú asztalokat összesen 238-an ülték körül. Az ebédet Kanizsai Zsigmond szatmári vendéglős szolgáltatta s meg lehetett vele elégedve mindenki. Ebéd alatt Oláh Feri zenekara játszott és egy párszor a dalárda volt szives nehány Petőfi dalt elénekelni. Mindez közrehatott arra, hogy a hangulat kitűnő legyen. Csakhamar megeredtek a pohárköszöntők is. Az első pohárköszöntőt Nagy László egyesületi elnök mondta, lelkesen éltetve ő felségét a királyt. Ezt a közönség tisztelete jeléül felállva hallgatta végig. A második pohárköszöntő a Csóti Márké volt s a Petőfi szellemére mondott beszédet. Baudisz Jenő a házi urnák, gr. Károlyi Lajosnak köszönte meg azt a szívességet, hogy engedélyt adott a Nagyká- rolyi Kölcsey-Egyesületnek arra, hogy az ünnepélyt az erdődi várban megtarthassa s végül gr. Károlyi Lajost és Györgyöt éltette. Hatásosan beszélt Holczinger Imre is, a ki nagy éljenzések között Nagy Lászlóra emelte poharát. Rébay Dezső a Kölcsey-Egyesület tagjait éltette, Péchy Péter pedig nagyon szép beszéd kíséretében az ünnepély közreműködőiért ivott. Bródy Lajos a nőket, Fényes Gusztáv a szabadságot, Majláth Ferenc Szuhányi Ferenczet, mint a kerület képviselőjét éltette. Ebéd közben Nagy Sándor indítványára a Petőfi-ünneplésére a Szatmáron, Nagy-Bányán illetve Koltón egybegyült közönséget üdvözölték táviratilag és íelolvasták N. Szabó Antal sürgönyét, amelyben Koritniczáról küldött üdvözletét az erdődi ünneplőknek. Ezután Szuhányi Ferencz emelt poharat éltetve az erdődi főszolgabírót és az uradalmi intézőséget, Hirly József apát plébános pedig a Kölcsey-Egyesületet éltette. Ebéd után előálltak ismét a fogatok, hogy kivigyék a közönséget az erdődi indóházhoz ; a honnét az esteli 8 órai rendes vonattal érkeztünk vissza városunkba, egy szép és feledhetlen ünnepély emlékével. HÍREK. — Petöfi-ünnepély. Nagydoboson julius 31-én jól sikerült Petőfi-ünnepélyt rendezett a község és vidékének lakossága. A délutáni órákban a községháza udvarán felállított lorübsátorban gyűltek egybe a meghívottak, a hol a rendezőkből alakult kar a Hymnuszt énekelte, Mauritz Árpád ref. lelkész mondott alkalmi, beszédet. Csapó László szavalta Petőfi „Erdélyben“ ez. költeményét. A zenekar Petőfi dalait játszotta. Nagy Ambrus panyolai tanító Váradi Antal „Petőfi a Hortobágyon“ ez. melodrámáját szavalta czigány-kiséret mellett, s ez megismételtetvén humorus monológot adott elő. Ezután a „Szózat“-ot énekelte a kar, s Leővey Miklós csengeri segédlelkész szavalta a „Talpra magyart“ — A zenekar indulója zárta be a felemelő ünnepélyt. Este jótékonyezélu tánczmulatság volt a fent említett helyen, s ez a reggeli órákig tartott. Jelen voltak: Asszonyok: Balika Miklósné, Csombók Ferenczné, Dienes Lajosné, Fogarassy Károlyné, Gorzó Sándorné, Jékey Sándorné, Kendelényi Ferenczé, Komoróczy Jenőné, Kovács Jánosné, Lányi Dezsőné, Lencsés Istvánná, Luby
