Szatmármegyei Hírmondó, 1917 (7. évfolyam, 1-8. szám)
1917-01-14 / 2. szám
Nagykároly 1917. január 14. Vasárnap. VII. évfolyam. — 2. szám. Szatmár ,A VARMEGYE“ irmondó Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap. SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős a- szerkesztő címére — Érendréd — küldendők, -tg Kiadóhivatal: NAGYKÁRC-LY, SZÉGHENYl-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.) Felelős szerkesztő: NAGY ISTVÁN, a szatmárvármegyei jegyzöegyesülct főjegyzője. Munkatársak: BODOKY ISTVÁN, KOMORÓCY PÉTER, kismajtényi körjegyző. kapjiikbányai jző, e. jző. Előfizetési árak: Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — — — 4 korona. Nvilttér sora 40 fillér. Egyes szám 20 fillér. á városi fűszer. . A világháború harmadik esztende- jében megértük azt a csodát, hogy a helybeli kereskedések a hivataios várostól kaptak aszalt szilvát, csokoládét, kávét, gyertyát, grizt sib. mint valami nagykereskedéstől. A világháború csodája ez is, mint sok annyi más olyan jelenség, amilyet évekkel ezelőtt a iegvak- merőbb jóslás sem mert volna kilátásba helyezni. Amikor a rendkívüli élet oly sok különösségeit éljük át, érdemes foglalkozni a városi élelmezési bizottság tevékenységével, mint olyan működési körrel, amelyet a háború kreált. Előállt az a helyzet, hogy a polgárok iigyes-bajos dolgainak elintézése mellett megélhetéséről is a városnak kell gondoskodnia. A városi hivatalnok- nak közgazdának kell felcsapnia. Statisztikákat keli tanulmányozni és helyi viszonyokra átültetni, hogy igazsággal, hozzáértéssel állapítsa meg, hogy melyik társadalmi rétegnek rendes fogyasztása szerint mennyi cukrot adhasson családonként és fejenként? Hogy ez mennyi fáradsággal jár, azt senki sem kérdi, de mindenki elvárja, hogy megélhetéséről gondoskodjanak. És valóban, ha máshol nincs módunkban elnyerni az élet féltőiéit, oda fordulunk segítségért, ahol születésünk pillanatától halálunkig életünk minden mozzanatáról tudnak, ahoi j pénzbeli és vérbeli adónkat számon kérik, a városhoz. A privát kereskedés nem tudja kielégíteni az élet minimális igényeit sem. Eladó ma csak úgy van,| ha előbb erővel elveszik attól, akinek' sok van. Hol van az az idő, mikor aj kereskedő fogta a vevőt? A városi eiárusitás ma mentő akció, amivel nagy szükséget enyhíti A rnai rendkívüli helyzet kötelességévé teszi a városok vezetőségének, hogy ne hanyagolják el ezt a mentési akciót. A nehéz beszerzési viszonyok ellenére is, a hatóságoknak van ma a letöbb kilátásuk áruk szerzésére. A minden vonalon keresztül vitt requirálás bizonyos jótevő hatalmat biztosított a kormánynak a legfőbb éleimi cikkek fölött, minél fogva azok igazságos és nem uzsoráskodó szétosztásával módjában van a polgárság /élelmezését lehetővé tenni. Ilyenformám'egyes cikkeknek a megszerzése csakis hivatalos utón lehetséges, amivel az uzsora és az ezzel járó készieteirejtés meglehetősen kizárható. Nem tudjuk eléggé hangsúlyoznunk afeletti elismerésünket és örömünket, hogy városunk vezetősége nemcsak a fa, zsir, hús stb. legfőbb fogyasztási j cikkekben szenvedett hiány megszüntetése érdekében, hanem a fűszerek beszerzése érdekében is közbelépett és szerzett a városi közönségnek. Ezt irtuk és ajánlottuk mi vezetőségünknek minden alKalommal, ha ilyenféle kérdés felvetődött, vagy más városok példáját megláttuk. Egyes helyeken (pl. Miskolcz, Nagyvárad, Nyíregyháza stb.) még cse- megeféíét, gyufát, gyümölcsöt is vásárolt a város, igaz, hogy nagyon sok utánajárással, a kiosztás igen sok időpazarlással jár. Elismerjük, hogy a város tisztviselői amúgy is nagyon sok háborús munkával vannak megterhelve, de épen azért, mert üzletről van szó, lehet a városnak oly mérsékelt haszonra dolgozni, mely fedezi az ideiglenesen alkalmazottak költségeit. Mindenki megfizetné örömmel azt a kis többletet, amiből annyi haszon kijönne, hogy a város külön arra a célra szolgáló egyéneket alkalmazhatna, akik a fogyasztási cikkeket hozzáértéssel kezelnék. A nap-nap után szomorúan tapasztalható jelenségek szerintünk arra inthetik a város vezetőségét, hogy a megkezdett tevékenységét minél szélesebb alapokra terjessze ki. Nincs ma olyan fogyasztási cikk, aminek a beszerzése ne járna súlyos nehézségekkel és igy ne lenne örvendetes bárkinek is, ha azokat a tisztességes városi közvetítés utján szerezhetné be. Nem mutatóban és ötletszerűen keresztülvitt alkalmi beszerzésekre, hanem állandó és tervszerű Búcsú Én már megyek!. . . Fáj, hogy itt kell hagynom Magái! Édes, csicsergő szavát, csengő kacaját. Sokszor nevető, sokszor könnyező szemét A telkemig ható szelíd, néma tekintetét. Elvisz a kényszer!... Ki tudja mikor látom! De akárhol leszek mindig visszavágyom! 5 ha kikelet lesz, meg virágfakadás, Akkor . . . jusson eszébe majd a kis komédiás! Jávor Antal. & megbékültek. irta: Léber János. (Folyt, és vége.) — „Nincs szükségem utitársra. Meglelem én magam is a házam kapuját,“ — válaszolt Kárászné. S ezzel még egy utolsó, dühös tekintetet vetve a másikra, tüntetőleg elfórdult tőle. Pokoli tűz, elkeseredett gyűlölet lángolt fel fekete szemében. Petőkné meg szegény csakhogy nem elájult fájdalmában. Keserűn, szive legmélyéből szakadt fel újból a sírása s körülötte félkört alkotott a kíváncsian részvevők tömege. — „Szegény asszony! susogták néhányan. — Bizonyára az urát siratja . . .“ — Pedig talán nem is annyira azt, mint ezt: ezt az elvakult, kőszívű asszonyt siratta szegény. Telt múlt az idő s a háború vészmadara még mindig vijjogott. Egyre másra jöttek a szomorú hírek , . . Ma ez, másnap már a másik sírta végig panaszával a falu utcáját. Feketébe öltözött mindenki, hiszen mindenkinek volt már gyászolni valója . . . Szótalanul, lecsüggesztett fejjel jártak, keltek az emberek s ha nagy ritkán megesett, hogy beszédbe elegyedtek, mindig csak a háborúról szóltak . . . Szomorúan, beborult lélekkel . . . S láthatólag összerezzentek, ha megkondult a falu öreg harangja . . . „Vájjon megint . . .?“ — Megtörte már mindenkinek a lelkét a szenvedés s részvéttel hallgatták egymásnak panaszát még a réges-régen haragosak is . . . Csak Kárászné nem akart békülni. — Nincs ember a főidőn, aki minket összehozzon ... — szokta volt mondani, ha úgy néha igyekeztek a (lelkére) leikéhez szólni. — — „De van Isten az égben ..." — dünnyögte magában Cseriné asszony, mialatt hazafelé ballagott egy-egy sikertelen kísérlet után. — Hiába irta a férje: „Békülj meg asszony . . .! Mert az Isten keze lesújt a haragosra s engem is találhat . . .“ ! nem használt semmit... — „Nem, és nem ..." — sziszegte dühösen s vad, fekete szeme gyűlölettel nézett a szomszéd házára . . . Pedig az a másik asszony kereste a békét. Megalázta magát, tűrte a bántalmakat. . . Kért, könyörgött, esdekelt, csakhogy megpuhuljon a kőszívű asszony ... — De hiába. Elment személyesen meglátogatni őt, amikor egy alkalommal ágynak döntötte a betegség. Megtette ezt is, mert az ura, a haragos szivü Petők Pál is igy irta már a levélben: „Csak az Úristen tudja, hogy mit érünk még . . . Minden pillanatban elszólithat az Ur, mert a halál kaszája szüntelenül suhog közöttünk . . . Imádkozzál értem . . . imádkozzál sokat . . .! Békülj meg szivedből Kárászné