Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1915-04-18 / 16. szám
Nagykároly, 1915. április 18. Vasárnap. évfolyam. — 16. szám. A „VÁRMEGYE“ Szatmármegyei Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap. SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős gr szerkesztő címére — Érendréd — küldendők. -CKiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENY1-UTGA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.) Felelős szerkesztő : NAGY ISTVÁN, a szatmármegyei jegyzői egyesület főjegyzője. Előfizetési árak: Egész évre — — - Félévre — — — - Nyilttér sora 40 fillér. — — — 8 korona. — — — 4 korona. Egyes szám 20 fillér. Lelkiismeretlenség. Gálád lelkiismeretlenség az, aminek a táplálkozni kénytelen közönséget az élelmi cikkek spekulánsai kiteszik. Kormányrendeletek, legmagasabb ármegállapítások, anketfezések eredményei, melyek mind defenzif intézkedéseket tartalmaznak, emberségesen is, szépen is, erélyesen is festenek. — De csak festenek. Fehéren feketét. Eredményünkben tehát tarkát. A közönség pedig, amely táplálkozni kénytelen, — nyög és fizet. Hangos a nyögése. Panaszos a feljaj- dülása. És igazságos. Onnan ered, ahol leginkákb fáj. Az a fájdalmas érzés csikarja ki belőle, amit tűrnie, elviselnie legnehezebb: az üres gyomor, mely a magáét megköveteli; a zsebbel, a tár- czával, a tápláló anyag* alacsony, vagy magasabb árával azonban nem törődik. Úgy látszik, mások nem törődnek ezzel a jogos panasszal. Olyanok sem, akiknek az országszerte felhangzó panaszt mindjárt legelső megnyilvánulásában megérteni, annak jogalapját megállapítani és orvosolni s a visszaélést csirájában megszüntetni tartozó kötelességük volt volna. Vagy hát mi az oka annak, hogy a táplálkozó közönség, mely a háború kitörése óta mintaszerű lemondással hozza meg saját részéről legszemélyesebb áldozatait is a haza érdekében, amely étkezési rendjét nagy önmegtagadással redukálja s amely választékosabb ételek élvezetére nemcsak nem gondol, de a nem választékosakban is szigorú mértéket tart; — mi az oka, hogy ez a közönség a silánynak ihondható táplálkozás ellenértékéül hétszeresen, sőt háromszorosan annyit fizet, mint amennyitt azelőtt disíingváliabb étkezési rendjében fizetett? Mi ennek az okát — nyíltan és keríelés nélkül megmondjuk; az energikus ellenőrzés fogyatékosságában s csaknem teljes hiányában látjuk. A legszigorúbb kormányrendeletek ellenőrzés és végrehajtás nélkül fabatkát sem érnek. A legmagasabb ármegállapítások és szabályozások mit használnak, ha rajtok rést engednek ütni itt is, ott is ? Ha megvan a kibúvó, melyen át az összes védő mü halomra dönthető! Azoknak a kormányrendeleteknek csak úgy vah értékű«, ha drákói szigorral végrehajtatnak az egész vonalon. Ha a kormány közegei, mint őrszemek ügyelnek fel — kezdve a fővárostól a legutolsó faluig — hogy a rendeletek nemes intenczióin sérelem ne essék. Ha betekintenek minden helyre, ahol a spe- kuláczióvel üzérkedő kereskedelem piszkos érdekszáíai összefutnak. Ha felkutatnak minden zugot, ahol a fogyasztó közönség kiszipoíyázának terveit könyörtelen ravaszsággal szövik a vérünkre éhes pókok. Ha észrevesznek, meglátnak, megfigyelnek és egbüntetnek kérlelhet- lenül minden visszaélést. Ha nemcsak konkrét panaszokat jegyzőkönyveznek, de rá is csapnak azokra a hiénákra, akiknek ösztöne ezekben a válságos időkben a sirrabló hiénák ösztönénél is undorítóbb; mert ezek az utóbbiak holt j tetemekből lakmároznak: mig amazok elevenen akarják felfalni az élethez jogot tartó embert. Hát igen! Ilyen felügyeletre, ilyen ellenőrzésre s a felügyeletnek és ellenőrzésnek ilyen kíméletet nem ismerő, drákói végrehajtására van most szükség. Mondjuk, valljuk ezeket. Nem jámbor kívánság gyanánt mondjuk, hanem meggyőződéssel valljuk és a veszélyes módon megsarcolt, a sokat nélkülöző, gyötrődő, éhező, de mindezek mellett idáig még eléggé türelmes _ társadalom nevében joggal követeljük. És ha valaki szemünkre vetné: miként Írhatunk ilyen erős hangon, annak megmondjuk, hogy éppen az emberies érzés, a humanizmus nevében tesszük azt. És ha még oly epés hangon szólanának s ha az e len- őrzésben meg drákóibb szigort követelnénk, akkor sem lépnénk túl újságírói kötelességeinket. Hisz Krisztus is ostort fogott egyszer s kikorbácsolta az Isten templomából a kufárokat. Mi ezt a magyar hazát mindenkor A Mississippin. I rta : John Habberton. „A carmi-i bajtársak“ — ezen a néven ismerték a két matrózt az egész Mississippi mentén. Minden más hajósnak meg volt a maga külön neve, de a carmi-i bajtársakat sohasem emlegették egyenkint s nevük gyűjtőnév volt. Egyetlen hajóskapitánynak sem jutott volna eszébe felfogadni a bajtársak felét, mert ez a k ttö époiy elválaszthatatlan volt egymástól, mint a siámii ikrek. Soha hajóstiszt, aki ismerte a bajtársakat, nem rendeltje ki őket kétféle őrségre, s ha valaki, aki nem ismerte őket netán elkövette ezt a baklövést, bizonyos lehetett affelől, hogy másnap két embere hiányzik a hajóról. A kettéválasztásuk lehetetlennek látszott Soha össze nem zördültek, soha össze nem verekedtek, mámorukban, mint az egyéb barátok közt néha megtörténik — mert sohasem itták le magukat; soha közös vonzalom valamely nőszemély iránt viszályt nem támasztott közöttük, mert a gyengébb nemmel egyikük sem látszott törődni. Kettőjük közül a karcsúbb, akit hajának színéről „Feketé“-nek hívtak, mintegy negyven éves lehetett. A másik, ki vörösrépaszinü haja miatt a „Vörös“ nevet viselte, ugyanannyi idős lehetett, de zömökebb testalkatú volt és kedélye vidámabb. Néha úgy látszott, hogy a párnak tulajdonképpeni lelke vörös. De élesebb megfigyelő- tehetséggel megáldott hajóslegények észrevették, hogy Fekeie mindig szemmel tartotta barátját s ha bárki a lábára lépett Vörösnek, vagy csak hozzá is ért, Fekete azonnal ott termett és elégtételt követelt. Azt állították, * hogy Carmiból valók. Ha tehát a hajó néha odaszánt rakománnyal bekanyarodott a Wabash folyóba, amelynek partján ez a városka fekszik, a kiváncsi hajós nép, mely már régóta kutatta e különös barátság indító okait, mindig módfelett megörült ennek a különös véletlennek. Ám mihelyt a gőzös kikötött Carmiban, a bajtársak rendszerint sehol sem voltak feltalálhatok, a lakosak közül pedig az adott személyleirás után senki sem akart rájuk ismerni. Végre a maga különös mivoltában már a Mississippi n vezetességeí közé számították a párt. Minden hajóskapitány ismerte a két matrózt s megmutatta őket az előkelőbb utasoknak, mint a hogy figyelmeztetni szokták az érdeklődőket Zách Taylor partmenti tábornok ültetvényére, vagy arra a folyamszakaszra, a hol egy egész négyzetmértföld beleszakadt a mederbe. 1869. tavaszán a két bajtárs a „Bennett“ legénysége közt volt, a „párját ritkító Mississippi-palota“ fedélzetén, ahogy e hajót azok az újságok hívták, melyeknek riporterjei szabad, eszem-iszomot élveztek a „Bennet“ buffetjénél. A hajó oly súlyos tengeri rakománnyal haladt lefeté a Mississippin, hogy fedélzete csaknem egy magasságban volt a viz színével. A vízállás rendkívül alacsony lévén, a „Bennett“ óvatosságból mindig a meder közepén haladt. Egy észak felé tartó Ohió-gőzös azt a hírt hozta, hogy Millikens Bend fölött, ahol a mély viz közvetlenül a part mentén folyik, megint leszakadt egy darab föld s vele egy óriási sykomore-fa, mely a gőzösöknek évek hosszú során át kikötőoszlopul szolgált. Mivel azonban az ilyen sykomore-fák épp olv jól úsznak, mint akár az ólomkacsák, a kapitány és a kormányos rendkívül élénken kezdtek érdeklődni a faóriás jelenlegi tartózkodási helye iránt, mert ha már egyebet nem is, de a tengert féltették. Tíz percnyire ama bizonyos helytől még a kajüt-fedélzetén tolongó utasok is már tisztában voltak azzal, hogy a sykorfiore éppen keresztezi a gőzös útját, mert gyanúsan keringő hullámsávot vettek észre, mely egész szélességében átszelte a mély vizet. Már most az volt a kérdés, hogy a viz minő magasságban áll a ledőlt fa fölött s hogy az iszapban annyira gazdag Mississippi zátonyt tudótt-e már ott elkapni ? Miközben a gépész ellengőzt adott, lebo- csátottak egy csónakot, melyben a második tiszt és néhány matróz foglalt helyet, ez utóbbiak közt a carmi-i bajtársak, Az egyhangú utazásban elfáradt utasok, kik Isten adománya-