Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1915-04-18 / 16. szám
2-ik oldal. SZATMÁRMEGYEI HÍRMONDÓ. 16-ik szám. az Istenség templomának néztük. Úgy is szerettük, mint valami szépséges templomot. Áldoztunk is benne rajongással — önmegtagadással. Őseink nyomán haladtunk. Az ezredéves, vérszántotía mesgyét megbecsültük. — Most ez a templom meg magasztosabb lett a szemünkben. Áldozataink is megsokasodtak benne. Önmegtagadásaink fokozódtak. Rajongásunkat fél év óta annyi véres mesgye jelzi, mint amennyit talán ezer év alatt szántottak benne, vagy érdekében tiszteletre méltó elődeink. Már most milyen lélekkel türhetnők azoknak a ku- fároknak féktelen garázdálkodását akik szinleg ugyan ehhez a templomhoz tartozóknak, a magyar nemzet tagjainak mutatják magukat, de a lelkületűk ettől a nemzettől, a magyar faj és haza sze- retetétől vad, idegen? Akik a nemzet megszorult fiaiban testvérek helyet csak kiszipolyázásra alkalmas anyagot, csak a saját pénzes zsákjaik megtöltésére szolgáló eszközt látnak! Bizony az ilyenekkel szemben nincs helye a kíméletnek. Az lesz igazán a humánus cselekedet, amely a társadalmat az ilyen hiénáktól megszabadítja s a magyar haza templomából kikorbácsolja, mert amit ezek miveinek, az bűn a haza ellen s gálád lelkiismeretlenség. —y —s. Gondoskodjunk a rokkantakról! A hadviselés befejezése után legnemesebb emberi kötelességünk lesz azon honfitársainkról gondoskodni, akik a hon védelmében szerzett súlyos testi fogyatkozásokkal kerülnek vissza az elhagyott otthonba, ahol már nem tudják többé ellátni a régi munkájukat. Alantas lélekkel nem hagyhatjuk magukra azokat, akik leg- becsesebbjüket, életüket, épségüket tették kockára a hazáért, mikor a mi legbecsesebbünket, a mi életünket, a mi vagyonúnkat is oltalmazták. A hatóságok a maguk hivatalos rendjén is keresni fogják a módot a rokkantak ellátására, de emellett a társadalomnak is elsőrendű kötelessége ebben a munkában legmesszebbmenő támogatásával részt venni. Erre a munkára már szervezkednünk kell. A fővárosban a Vörös Kereszt Egylet kebelében a Rokkant Katonákat Gyámolitó és Elhelyező Hivatal már megalakult, melynek célja, hogy a katonaságtól elbocsátott rokkantak elhelyezését a polgári társadalomban elősegítse. A tervezet erre nézve az, hogy vármegyénként, városonként a Vörös jKereszt Egyesületek keretén belül rokkant bizottságokat kell alakítani, melynek elnöke a rokkant főgyám tisztet viselné, ki alatt községenként egy-egy rokkant- gyám viselné a rokkantak gondját s keresne részükre állást. E mellett legalább havonta egyszer a központot értesítené a gyámkodása alatt álló rokkantak helyzetéről. Vörös Keresztünknek már meg is jött a felhívás a rokkant-bizottság megalakítása tárgyában. A Vörös Kereszt vezetősége legközelebb hívja össze az alakuló-gyűlést, mikor a rokkant-gyámot megválasztják. „Hivatalunk neríicsak a háború tartamára alakult, — mondja a központ leirata, — hanem nagy feladat vár rá á békekötés után is, nagyon hosszú ideig, mivel úgy emberi, mint hazafias szempontból a legnagyobb szégyen volna, ha a hazánkért küzdő katonák kolduskenyérre kerülnének, valamint a rokkantak önérzetét is bántaná, ha azok a társadalomnak eltartottjaivá válnának.“--«>——-«N— ffl. Adakozzunk a Vörös Kereszt Egylet v- nagykárolyi fiókjának. *^*sk. J HIBEK. Kinevezés. A király Hunyor Ödön szat- már-nétneti-i törvényszéki bírót ugyanezen törvényszékhez tanácselnökké nevezte ki. Katonai kitüntetés. A hires és dicsőségteljes kolubarai ütközet egyik vitézét és hősét csávási Kiss Lajos, uradalmi intézőt, a 12. népfölkelő ezred főhadnagyát az ellenség előtt tanúsított bátor magatartása elismeréséül Ő Felsége a Hl. osztályú hadiékitményes katonai érdemkereszttel tüntette ki. Hadula Károly ezredparancsnok most küldötte meg a súlyosan sebesült főhadnagynak a legfelső elismerés érdemkeresztjét az alábbi levél kíséretében : „Mellékelve küldöm főhadnagy urnák Ő Felsége, legkegyelmesebb Hadurunk által Önnek adományozott hadiékitményes III. oszt. katonai érdemkeresztet, melyet azáltal érdemelt ki, hogy a Kolubara-i ütközetben 1914. nov. 21-én a délutáni 2 órai támadásnál, ütközeti csoportját szilárd rendben a harcba vezette és erélyével a legnagyobb golyózáporban a rendet fentar- totta, továbbá nov. 22-én bár megsebesült, mégis csapatjánál, a rajvonalban maradt, legényeit kitartásra buzdította és nov. 23-án heves ágyú és gyalogsági tűz közepette kitartott, írtig ellenséges golyótól találva eszméletlenül összerogyott, Ezen bátor, vitéz és minden dicséreten felül álló magatartása oly kiváló példát adott alantasainak, hogy ezek a később bekövetkezett ellenséges támadást súlyos veszteségek közben is visszaverték. Cím- és jel’egadományozás. A király Szentmiklóssy József nagybányai járásbirónak az Ítélőtáblái cimet és jelleget adományozta. Hősi halál. Mándy Elemér pénzügyi fogalmazó — ki mint tizedes a harctéren volt — f. hó 10-éri 25 éves korában az északi harctéren golyó által találva hősi halált halt. Áthelyezés Sztankó Gyula nagykárolyi máv. hivatalnokot Debreczenbe helyezték át. Halálozás. Kerekes László életének 30-ik évében f. hó 15tóii elhunyt. .Temetése f. hó.. 16-án, péteken délután ment végbe nagy részvét mellett. ként üdvözöltek minden legcsekélyebb izgalmat, ezalatt ott tolongtak a fedélzeten és tágranyilt szemmel várták a történendőket. A csónak nyilsebesen siklott lefelé a folyamon, éppen neki a partnak. Mikor már közel volt a kavargó iszaphoz, a második tiszt hirtelen felkiáltott: — Vissza! Ellenkező irányban evezni! Nyomban megfordult valamennyi evező, de már késő volt, mert a lehullt óriás egy hatalmas gvökérága, melyeit csak sekély viz borított, elkapta és oly erővel lökte oldalt a kis jármüvet, hogy a matrózok egyike belerepült a vízbe. Mikor ismét felbukott, egy másik utána ugrott. — Damn itt! — dörmögött a kapitány a gőzös fedélzetén. — Remélem, tudnak úszni. — A bajtársak! — jegyezte meg a kormányos, aki távcsövét a csónakra irányította. — Ezer ördög! — kiáltotta a kapitány és meghúzta a harangot. — Még egv csónakot ! Gyorsan! — azután az utazókhoz fordulva igy szólt: — Senki sem bocsátaná meg az egész Mississippi mentén, ha elveszteném ezt a kettőt ; ez éppen olyan baj volna, mintha Barnum elvesztené a zsiráfját! A kormányos tölcsért alakított kezéből s azon keresztül ordította: — Előre! Előre! Ott bukik fel épen az egyik ! Azután a szócső felé hajolt és leszólt a gépésznek: — Lassan előre! Az első csónak egy sötét pont felé tartott, mely mintegy száz méterre! lejebb a part felé közeledett. A sötét pont már-máf elérte a szárazföldet s a gőzös fedélzetéről úgy látszott, mintha a csónak evezői már-már érintenék a partot. — Most már körülbelül meg vannak mentve — szólt Turner biró Illinoisból. A baleset egy történet elbeszélésében zavarta meg s a biró most sietett felvenni az elejtett fonalat — Amint már mondtam, — kezdte — legkevésbbé sem emlékeztetett hivatásos lókötőre. Csendes, béke^zerető ember volt, aki szorgalmasan űzte mesterségét. Elhittem neki, mikor esküdözött, hogy ez az első ballépése és ezt is csak azért követte el, hogy meghalt gyermekét eltemethesse. Épp ezért a legenyhébb büntetést akarom rámérni és kérni a kormányzót, hogy kegyelmezzen meg neki. Jó tehát, a sheriff éppen kihozta a tömlőéből, hogy meghallgassa az Ítéletet, mikor a kisebbik, vöröshaju férfi leütötte a sheriffet, mire a kedves pár nekiiramodptt és vágtatni kezdett a Wabasch felé. Többé az egész . . . — Az ördögbe! — vágott a szavába a kormányos, aki megint beletekintett látócsövébe, mig az időközben a csónak közelébe ért gőzös utasai is láthatták, hogy a bajtársak egyike a parti gyökerek után kapkod, balkarjában szorongatva a másikat, akinek inge rongyokban lógott testéről s aki teljesen kimerültnek látszott. — Melyik sérült meg a kettő közül ? — kérdezte a kapitány. — Ide azzal az üveggel! A biró folytatta : j, — Az egész jelenetet végignéztem az ablakból. Annyira a szemem előtt történt, hogy azt a fickót, aki leütötte a sheriffet, még akkor is felismerném, ha Afrikában találkoznám vele. — Mind a kettő megsebesült! ... — kiáltotta most a kapitány. Az egyikre kabátot terítettek s most a másikat állják körül. Hát ez ugyan mit-------most meg nélkülük térnek vissza! Azt hiszem, whiskyért jönnek, hogy életre kelthessék őket. Óizony küldhettem volna a második csónakkal! Nos, mi baj van, mister Bell? — Meghaltak... mind a kettő... — kiáltott vissza a tiszt, mikof a csónak közelebb ért a gőzöshöz. — Mind a kettő? Nos, hölgyeim és uraim — fordult a kapitány a hidat köriilálló utasokhoz — hát nem gyönyörű csávába kerültem én ? Elvesztettem a carmi-i bajtársakat! Most már akár ne is mutatkozzam New-Orleans- ban ! Miért éppen ez a kettő bukott a vízbe, mister Bell? — Vörös beleesett és Fekete utána ugrott, ■— felelte a tiszt. — Vöröst' bizonyára elkapta az örvény és odacsapta a fa gyökeréhez, mert a ruhája egy rongy, a fején még lék van. Feketének egy véredénye pukkanhatott el, mert az arca sötétvörös volt és amikor partot ért, nyomban összeesett. A kapitány nagyon elszcmorodotl, any- nyira, hogy egy matrózt leküldött brandyért. De végre is az üzlet üzlet; az égen felhők kezdtek tornyosulni s a gőzös előtt keresztben éppen nem megvetendő akadály feküdt. Miért is éppen igy szólt: — Ám temessétek el őket, de gyorsan! Ezt t lajdonképp rábízhattátok volna a másik csónakra, ti meg megérhettétek volna a vizet. Néhány ásót ide! — Talán lejönne velünk néhány hölgy is, kapitány . . . aztán egy lelkész, amennyiben ilyen volna a hajón — szólt igen komolyan és igeu titokzatosan az első matróz. — Hát még mi nem jutna eszébe a fickónak? — monologizált hangosan a kapiány. — Asszonyok? . . . Mit akar tulajdonképpen ez az ember, mister Bell? — Vörös ugyanis asszony, — volt a tiszt válasza. Az utasok ijedten összerezzenték * a ka- pitány összecsapta a tenyerét és felkiáltott: — Tyüh! Hisz akkor meg van oldva a rejtély ! Még utóbb hires ember leszek New Orfensban. Magától értetődik, hogy néhány hölgy szives lesz lemenni ... és egy lelkész is, ha van közöttünk. Azaz . . . megálljafok 1 Valamennyien lemegyünk. Mérjék meg gyorsan a
