Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-21 / 12. szám

Nagykároly, 1915. március 21.

Vasárnap.

III. évfolyam. — 12. száiu.

A „VARMEGYE“

Szatmármegyei Hírmondó

Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap.

= SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. =

9

A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős s| szerkesztő címére — Érendréd — küldendők, -tg

Kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.)

Felelős szefkesztö:

NAGY ISTVÁN,

a szatmármegyei jegyzői egyesület főjegyzője.

Előfizetési árak:

Egész évre — — - Félévre — - — Nyilttér sora 40 fillér.

— — — 8 korona.

— — — 4 korona. Egyes szám 20 fillér.

Március tizenötödike Nagykárolyban.

Ünnepeltünk újból március tizenötödikén. Ismét átéltük a nagy nap emlékeit, átzuhogtattuk lelkűnkön a nagy értékek aranyfolyamát.

Megittasultunk az önbizalomtól, hozzá edződtünk végrehajtandó nagy feladatainkhoz. Újból örülhettünk neki, hogy ilyen varázso? s napunk van, melyhez mint csodatevő forráshoz térhetünk jó és balsorsunkban. Az a nemes lendület, az a mélyről jövő faji erő, mely március 15-ikét a legszebb szabadságalkotó nappá, a legideálisabb forradalommá avatta, képesíteni fogja a nemzetet, hogy mindenkor fönségéhez méltó helyet, foglaljon el a nemzetek sorában.

Ma különösen felfrissítő, erőt adó és kedves volt nekünk ünnepi órákat élni. Á város közönsége ennek a lelki szükségletnek engedett, mikor minden időben és minden helyen tartott hazafias ünnepélyekre zsuffolásig özönlött.

Az ünnepélyek sorát a katli. Legényegylet kezdte meg 14-én (vasárnap) d. u. 6 órakor kezdődő szép sikerű ünnepélyével. Az ünnepi beszédet Sróf Gábor gimn. tanár tartotta. Különösen városunknak és megyénknek a szabadságharc és az előző tizedek eseményeiben

való részvételének kidomboritásával igyekezett helyi és egyben lelkesítő lenni. Dalegyesületünk a Himnusz, Szózat és Die Wacht am Rhein eléneklésével vett részt az ünnepélyen. Nem csoda, ha Dalegyesületünk, mely a legszebb előadásokhoz szoktatott bennünket, most, a háborús létszám mellett nem érhette el szokott nívóját. A megcsappant létszám mellett inkább kiérződnek a fegyelmeden hangok és a szólamok kissé szétmentek. A darabok igy is emelték az ünnepély sikerét. Jakab Emmuska ügyes hangsúlyozással adt elő a „Zászlótartó“ c. költeményt. Kedves jelenség volt a piciny Drá- gus Irén ke. Fehér ruhácskájában meghajtva magát mondta: „Árpád a Kárpátok tetején. Irta az én apukám“. És feltűnő ügyességgel szavalta el az apukája által írott verset, mely sok helyen fordulatos, gördülékeny soraival nagy tetszést váltott ki a hallgatóságból, mely hálás volt a szerzőt is kitapsolni. Csanálosi József elsőrendűen szavalt.

Másnap, a nagy nap délelőttjén 9 órakor a róm. katli. templomban ' volt ünnepi szent mise, 1-0 órakor a refoimátus templomban ünnepi istentisztelet.

Délután 4 órakor a „Protestáns Társaskör“ rendezett ünnepélyt. Magvas, tanulságos, a szónoki beszéd minden kívánalma szerint nagysikerű ünnepi beszédet Rédey Károly ev. lelkész mondott. A Dalegyesület a Himnuszt, Szózatot és az Őrség a Rajnán (Die Wacht am Rhein) darabokat adta elő. A kisebb terem előnyös volt a megfogyatkozott énekkar számára. Éles Matild „Sirásás a Visztula mellett“ cimü költemény hatásos els/avalásával szerepelt.

Kiss Olga kifejezően, hatásosan szavalta el Fehér Ákosnak egy nagyon sikerült költeményét. (A haldokló búcsúja.) Igen kedves, nagy gyönyörűséggel fogadott párjelenet volt, amit Ruprecht Jenő és Rédei Karcsi előadtak, amelyben az öreg honvéd és kis unokája a hazáról, harcról, dicsőségről beszélgetnek. Ruprecht Jenő pompás maszkirozásbau, helyén való hanghordozásával igen hü volt. Rédei Karcsi a kis fiú szerepében mindenkit meglepően kiváló volt. Kürthy Zoltán ref. s. lelkész hegedíijátéka, cimbalom kiséret mellett előadott kuruez nótái igen tetszettek. Biztos, kifejező játéka iránt hálás volta közönség. Pakots József bájos költeményét, a Gyermekimádságot szép hatás mellett szavalta el Ludán Erzsiké.

Nagyszabású ünnepélyt rendezett a főgimnázium. Ez már jóval több volt annál amit az iskolai ünnepélyek fogalma alá sorolunk. Úgy a műsor rendkívüli gazdagsága, mint az egyes műsor-számok nívója várakozáson felüli volt.

Az óriási programmot az intézet ének és zenekara által nagy hatással előadott nemzeti himnuszunk vezette be, mit a közönség a legteljesebb áhítattal, állva hallgatott végig. Erre ismét az intézeti zenekar játszotta el Erkel Hattyúdalát a Hunyady László cimü operából. A prec7izen betanított, minden nehézséget győző pompás előadással a főgimnázium zenekara felülmúlta önmagát s a fáradhatatlan, nagy szakértelmű vezető, Braneczky József k. r. tanár hihetetlen feladatokat oldott meg. Csaba László II. o. tanuló lelkesen, bátran, szép hangsúlyozással szavalta el Petőfi Nemzeti dalát. Nyugodt, biztos fellépése különösen tnegEgy pár csizma.

Irta: Berkes Imre.

Lonkay már egy hete utazott Fonyódtól Kaposvár felé. Az asszonyát látogatta meg a fürdőn, egyszer ő is megáztatla magát a Balatonban, talán tiz percig lábolt a bársonyos homokban, aztán cudarul megrázkódot, kissé odahajolt az asszonyhoz, akinek a fehér hátán szemérmesen csillogtak a lassan alápergő viz- gyöngyök, és ezt dörmögte a fülébe :

— Mariska, ez nem nékem való!

Az asszony nevetve fordult el tőle és Lonkay az egy napos vizit után fölkapott a hintójára, Vendel, a vén kocsis belecsapott a lovak közé és elindultak. Egy hét múlva, minthogy minden faluban, minden pusztán, minden csárdában megálltak egy kicsit, csak Somogy- várig jutottak. Csodaszép augusztusi est volt, szellőben, mégis langyos, az ég pihent és nyugodt, mégis azt mondta Lonkay, hogy zivatar lesz, ő el nem indul, mert bőrig áznak, mint a minap Buzsák és Öreglak között. Vendel nem ellenkezett, csak ősz bajuszába dörmögte bele, úgy, hogy a gazdája is meghallotta :

— Holnap már otthon lesz a tekintetes asszony.

Lonkay zavart, véres szemét ráemelte a kocsisra.

— Holnap? . . . Hátha belepusztul is ez a két gebe, holnapra mi is otthon leszünk. Érted ?

Érte

m,

mondta a kocsis.

Vendel elhelyezte a lovakat a falusi istállóban, majd maga is ledőlt melléjük. Egy hét óta alig aludt valamit, a nyár melege a bor lassan szálló gőze ráfeküdt az agyára, — egy hét óta egyebet sem tettek, csak ittak, — súlyos, kifakult szempillaja ránehezedett vizes szemére; valamire szeretett volna gondolni, a gazdájára, akit gyerekkorában ö kisért az iskolába, meg a gazdája kisfiára, aki Fonyódon papírsárkányt eresztett föl az égbe, de öt perc alatt elnyomta az álom.

Lonkay egymagában üldögélt a kocsmai falócán, két könyökét az asztalra támas’.tóttá, az álla belesimult a tenyerébe, úgy bámult szótalan közönyben a kis szoba füstjébe, amely vékony szalagokban szállt a piszkos menyezet felé. Már éjfél volt, sokat ivott, az arcán kékes erecskék reszkettek, a csontjaiba halálos fáradtság ült, áléit szemében mintha lanyha félelem tükröződött volna . . . Valamit számitgatott, a Balaton vizét látta, a poros országutat és a niezitlábos parasztlányokat, az otthonát, a zselici szőllejét, ahová a nagyanyja még gyalog járt ki és a kis kosarában vitte magával a cipőjét és harisnyáját, amit csak akkor húzott föl, ha esett az eső . . . Nem ettől félt, az egy hét boszantotta, holnap otthon lesz a kis fia, az, a Janika . . . Kék szeme volt a Janikának és olyan ökle mint a vasgyurónak . . . Holnap megcsókolja a Janikát.

Fizetett, mintha ólomlábon járt volna.

Kicamogott az udvarra. A nyakát felszegte, az égről halvány és fenyes csillagok integettek feléje, Lonkay bólogatott s azt dörmögte magában :

— No, megint esik, de azért isten neki, testvér, menjünk . . .

Bement az istállóba és fölrázta az öreget.

— Indulunk!

Vendel folcihelődött, befogta a lovakat, Lonkay belezuhant az ülésbe, a hintó kifordult az udvarról. Már vágtattak mikor Lonkay előrehajolt, megrázta a kocsist és megkérdezte tőle, esik-e még az eső.

Az öreg most horkant föl a szunyókálásból.

— Esik, — mondta rekedt hangon.

Hajualtát friss szellő osont végig a tájon,

Lonkay hideglelősen rázkódott meg, az eget szürke felhőköpeny borította be, a szemhatár mélyén a lassan poroszkáló nap verekedett a sűrű felhőkkel.

— Itt az ősz — mondta Lonkay.

Kiugrott a kocsiból és egy darabig gyalog

baktatott a lovak mellett. Vékony, keskeny hátát fázósan görbítette meg, úgy loholt a szivarja füstjét ezer apró foszlányra tépte a szél, a puha kalapja a szemébe esett, az ut, a mezők, a táj tarka szinei csak itt-ott villantak meg a képzeletében . . . Megállt. Vendel megrántotta a lovakat, a hintó zökkent és az is megállt. Lonkay odaült a kocsis mellé. Vendel úgy nézett rá, minta a fia' lett volna.

Nagysokára megszólalt Lonkay.