Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-21 / 12. szám

2-ik oldal.

SZATMÁRMEGYEI HÍRMONDÓ.

12-ik szám.

lepő volt. Ezután a zenekar és énekkar adta elő a Die Wacht am Rheint német szöveggel. Dicső szövetségesünk erőteljes lüktetésű, hatalmas nemzeti dalát a legünnepiesebb érzelmekkel és állva hallgatta végig a nagyközönség. Az utána fe törő viharos tetszésnyilvánításnak engedve újból eljátszották a nagyhatású darabot.

Az ünnepi beszédet Braneczky József tanár mondotta. Őszinte lelkességgel előadott, tartalmas beszédében különösen a szabadsajtó nemzeti fontosságával, mint a nemzeti haladás leghatékonyabb eszközével foglalkozott behatóbban. Az ünnepi beszéd után ismét két nagyhatású zeneszám következett Bánk bán bordalát adta elő az énekkar zenekisérettel. Sikolya Ferencz Vili. o. tanuló hangja egészen kellemesen hatott a szóló éneklésben. Hasonlóan élvezetes volt az ének és zene harmóniája a Szabadságharc apotheozisa c. zenekölteményben. Újból meg kell hajolnunk a Braneczky tanár óriási munkája előtt, melyet a zenekarnak és énekkarnak ilyen felülmúlhatatlan sikerű betanításával teljesített. Igen kedves gondolat volt, hogy a zenekarba beosztott egypár he- gedü-értő egészen kis lányt is: Vetzák Elzát Fitos Blankát, Solymossy Klárit és Mangu Ibolyát. Kovács József VII. o. tanuló három szebb- nél-szebb aktuális költeményt adott elő választékos kidolgozásban.

A tizperczes szünet után Pakots : Hős diákok c. háborús színmüvét adták elő a gimnáziumi ifjak nagy tetszés mellett. Úgy a rendezés, mint a játék hű, kifejező és tetszetős volt. Különösen jók voltak nagyobb szerepeikben: Diczig Alajos, Fogarassy György, Dobozy Endre, Sikolya Ferenc, Falussy Endre, Katona Imre és Bunda Miklós.

I Vörös Eereszt ügyiét nagy- károlyi fiókjának közgyűlése.

A Magyar Szent Korona Országai Vörös Kereszt-Egyletének helyi fiókja f. hó 14-én 7a'12 órakor tartotta közgyűlését a polgármesteri helyiségben. Egyben ekkor esett meg az önkéntes ápolónők felavatása is.

Péchy István elnök rövid szavakban üdvözölve a tagokat, a közgyűlést megnyitja. Elolvasása után az ápolónők egyleti ruhájukban a következő fogadalmat tették le; „Én x. y. ma- g ar Vörös Kere ztes önkéntes ápolónő ünnepélyesen fogadom, hogy abban az esetben, ha egészségem és családi viszonyaim engedik a Vörös Kereszt-Egylet felszólítására az évenkénti ellenőrzési szemlén részt veszek és háború esetén az ajánlati lapomon megjelölt kórházban megjelenek és ott betegápolói szolgálatomat teljesítem és ezen honleányi kötelességemnek híven és pontosan fogok megfelelni.“ A fogadalom letttele után a felavatod ápolónők megkapták bizonyítványaikat.

Önkéntes ápolónőkké képesittettek : Aradi Juliánná, Bunyitay Mariska, dr. Cservenyák Károlyné, Dániel Micike, llosvay Katica, Fürth Irénke, Gorzó Emma, Gorzó Mariska, Hetey Józsa, Hetey Blanka, Kurcz Erzsébet, Magot Györgyike, Markovits Manci, Papp Lea, Petz Ilonka Taub Erzsi, Tischler Mici, Weisz Irénke, Weisz Gizella és dr. Vetzák Edéné.

Ennek megtörténte után dr. Vetzák Ede alelnök olvasta fel az elnökség terjedelmes, gondosan megszerkesztett jelentését. Olvasóközönségünk lapunk utján részleteiben is ismeri Vörös Kereszt-Egyletünk sokoldalú, eredményekben rendkívül gazdag működését, azonban jóleső- lesz a rövid visszapillantás az elnöki jelentés nyomán azokra az áldozatos cselekedetekre, melyekkel soha el nem múló érdemeket szerzett Vörös Kereszt-Egyletünk buzgó vezetősége és városunknak s vidékének áldozatkész közönsége. Ez tűnik ki az e'nökség jelentésnek minden sorából.

Nagyon röviden összefoglalva a Vörös Kereszt múlt évi miiifödését, a következőj<et ragadjuk ki az elnökség jelentésből: Az intenzív munka megindulását a trónörökös és neje őfenségiek elhunyta alkalmából megtartott gyón— Hány éves vagy? — kérdezte.

Az öreg megvakarta a homlokát.

— Megvagyok már hatvanhat.

— Hatvanhat, — tűnődött Lonkay.

— Bizony, — dicsekedett Vendel — sokat hordtam én az öreg tekintetes urat. Az beteg volt, ha nem ült kocsiban.

— Az apám, — dörmögte Lonkay.

— Mindig utón voltunk, mint a szent János képe . . . Sok bort ittunk . . .

Lonkaynak kiderült a képe.

—- Aztán szerettél-e valakit?

— Én ? — méltatlankodott az öreg. — Soha. Mindig én utánam futott a fehérnép. De volt az öreg tekintetes urnák egy bikás lova, azt nagyon szerettem. Mert azt csak én tudtam megfékezni ... A fehérnép — tette hozzá gondolkodva és legyintett a kezével a kutyának való, Mind hitvány.

— Az, az, — motyogta Lonkay és csendesen elmosolyodott — De a bor. . . .

Vendel uszította a lovakat.

— Nem, hazáig meg nem állunk Megharagszik a tekintetes asszony. Eleget ittunk.

De csak Osztopáníg jutottak. Lonkay azt mondta, hogy az öreg Hunyady grófnénak el akarja adni a zselici szőlőt, vele akar beszélni, aztán vágtatnak tovább. Vendel hitetlenül rázta a fejét, de Lonkay ezt már nem látta. Elindult a kastély felé.

Már öreg este volt, mikor Lonkay visszakerült a korcsmába. - Vendel az istálló ajtajában ácsorgott, a ráncos képét valami különös derű öntötte el, amikor megpillantotta a nehézkesen mozduló gazdáját. Lonkaynak alig fordult a nyelve, mintha néma lett vrlna, csak jelekkel magyarázta a kocsisnak hogy sietős a dolga. Félóra múlva már künn vágtattak az éjben. Az éjszaka megint tiszta és langyos volt mint a szűz lány álma.

Lonkay újra a kocsis mellé ült.

— A Janika most már alszik, — motyogta,

de az asszony virras t és imádkozik . . . Mit mondjak neki ? . . . Hazudtál-e már Vendel ?

— Én ? — recsegett az öreg — soha. Az öreg tekintetes ur mondta, hogy a hazug ember rosszabb a tolvajnál.

— Rosszabb? — nevetett Lón ay és fáradt szemét belemeresztehe az égbe.

— Rosszabb, — megmagyarázta Vendel. — A tekintetes ur nem tűrte maga mellett a hazugot. Aki ivott, annak meg kellett mondani, liogv iszik. Aki lopott, annak meg kellett mondani, hogv lopott . . . Nagyon igazságtévö gazda volt.

— Hajts I Hajts! — unszolta Lonkay.

Megint visszamász tt az ülésbe Mint a

vihar, úgy röpült az éjben a könnyű kocsi. Lonkay zavartan gondolt a találkozásra. Res- tellte, bánta, hogy a bor az egynapos útból nyolc napot csinált . . . Hej, vájjon a kis Janika is iszik-e majd ? És úgy bánik-e majd az asszonyával, mint ő a Janika anyjával? Valami bánkódásféle szorongatta a szivét, a múltja, a borral a teleitatott jelene s az örökkön kábult agya, a fia gyü’gvögése és a felesége szü- netlen siránkozása, — nem, ezt nem lehet igy folytatni ... Az apja jutott eszébe s jól esett néki, hogy a vén kocsis úgy beszélt róla, a hogy beszélt . . .

Odahajolt Vendel derekához, a fél karjával átölelte, a fejét fölemelte hozzá. A kocsis hálásan pislogott le rá.

— Igazságtevő volt? — kérdezte Lonkay.

— Az, — mondta melegen a kocsis.

— És a tolvajt nem tűrte . . .

— A hazugot, — javította ki Vendel ?

Lonkay csak úgy véletlenül, csak úgy

évődésből kérdezte:

— Hát te loptál-e már, Vendel ?

— Én? — dörmögie az öreg, s hirtelen mintha még jobban belerokkant volna az ülésbe.

Egy pillanatig nem szólt, aztán szomorúan vallotta:

közgyűlés jelzi, melynek részletei olvasóink előtt ismertek. A betegápolónői tanfolyam szervezése az első nagyjelentőségő tevékenység. Nőink lelkes vállalkozása ismeretes. Helyi fiókunk átiratban felhívta a szomszédos városok közönségét fiókok létesítésére. Tudósító és nép- segélyző irodát alapított, mely állandóan, szép eredménnyel működik.

Kereskedő Társulatunk igen mérsékelt bérért átengedvén helyiségét hetvenágyas kórházat nyitott az egylet. Özv. gróf Károlyi István né pedig nemes áldozatkészséggel 25 ágyas kórházat rendezett be és tart fent kastélyában. Az állomásnál betegnyugvó állomást létesített fiókegyletünk. Ennek fontosságáról fogalmat adhat, hogy a múlt év végéig több mint ötezer sebesültet kötöztek itt át. Átutazó katonáink ellátásáról llosvay Aladárné gondos, fáradtságot nem ismerő vezetése mellett állandóan gondoskodás történik, a közönség áldozatkészségének igénybevételével. Volt olyan nap, hogy ezernél többen étkeztek itt átutazó katonák. Adományok gyűjtésével nagv szolgálatokat tett Madarassy István főszolgabíró.

Helyi egyletünk a polg. iskola tornatermében is beállított egy 30 ágyas kórházat, melynek felállítása körül özv. Kovács Sándorné szerzett nagy érdemeket. Mikor e kórházat az iskolára tekintettel meg kellett szüntetni, az id. Matolcs/ Sándor által hazafias lelkesedéssel ingyen felajánlott házba költözött át. Egyletünk még tovább ment és átvette a megszűnt 200 ágyas városi szükségkórházat is. Majd újabb ápolónői kurzust nyitott. Hogy a sebesültek kényelméről gondoskodjék, cigaretta- és ujság- gyüjtő ládikákat áliitott fel. Karácsonykor gyönyörűen sikerült ünnepséget rendezett.

Áldozatkészségben a közönség soha sem fogyott ki. Különösen sok segítséget nyújtottak egyesületeink. Az Oltáregylet gazdagon gyűjtött, rendezte a katonák karácsonyi megvendé- gelésct, estélyt rendezett az Egyesület javára, e mellett ingyen mosatja a sebesültek ruháit. Dr. Serly Móritz Ilkával az élükön rendkívül buzgók a Nőegylet tagjai. Csaba Adorjánná és Dr. Kölcsey Éerencné különösen a katonák téli felszerelése érdekében hoztak igen nagy áldozatokat. A gimnázium ifjúsága több Ízben gyűjtött az Egyesületnek, havonta rendezi az Egyesület javára a szebbnél-szebb hangversenyeket, amiért Vidákovich Dániel igazga— Loptam.

Lonkay fölállt mögötte, átvetette magát az ülésen, melléje húzódott s nem felelt senki semmit. Titkon, meglepetten kémlelte az öreg mozdulatban arcát. Vendel komolyan vette az igazmondást.

— Pénzt? — kérdezte később Lonkay.

1 kocsis elnzhögtfe magát.

— Nem kellett nékem pénz soha.

— Csókot ? — unszolta tovább Lonkay.

Az öreg belevágott a lovak közé s nem

szólt semmit.

— Takarmányt ?

— Egy pár csizmát, vallotta Vendel.

Már közel jártak a határhoz. Lonkay

visszaült a helyére s többet nem fagatta a kocsist.

Már éjfél régen elmúlt, amikor megérkeztek. Lonkay kinyitotta a lakásának az ajtaját, s a mikör Vendel elballagott mellette, utána szólt:

— Aztán kié volt ?

— Az öreg tekintetes űré . . .

Lonkay beosont a szobájába. A házban csend volt, mindenki aludt. Még lenyelt néhány kortyot, aztán lefeküdt,

Vendel busán loholt az istállóba. Ellátta a lovakat, megsimogatta őKet, leült az istálló küszöbére és ott töprengett. A Janikára gondolt, hogy többet nem vágtathat ki vele a zselici szőlőbe, pedig ha még ő néki is a Vendel lehetne a parádés kocsisa ... A gazdája jutott eszébe, aki mindig szótalau csendben tűrte el a felesége szidalmait . . . Aztán maga előtt látta a lopoti csizmákat. Mind a kettő kemény bütyköt nyomott ki a lábából . . . Mert az öreg fekintetez urnák olyan kicsiny lába volt, mint egy tizenhétéves úri kisasszonynak.

Fölállt, nagyot sóhajtott, aztán szép csendesen felakasztotta magát.