Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-31 / 5. szám

Nagykároly, 1915. január 31.

Vasárnap.

III. évfolyam. — 5. szám.

A „VARMEGYE«

Szatmármegyei

Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap.

SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős & szerkesztő címére — Érendréd — küldendők. ©

Kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENY1-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.)

Felelős szerkesztő:

NAGY ISTVÁN,

a szatmármegyei jegyzői egyesület főjegyzője.

Előfizetési árak:

Egész évre — — - Félévre — — — - Nyilttér sora 40 fillér.

— — — 8 korona.

— — — 4 korona. Egyes szám 20 fillér.

Helyzetképek.

Nem eshetik szó azok ellen, akik a mostani nehéz idők bonyadalmai között az állam kormányzásának gépezetét igazgatják. Higgadt a gondolkozásuk. Erős a kezük. Mindenre kiterjedő a figyelmük. Rendeleteiken, intézkedéseiken nagyon meglátszik, hogy gondolataikat nem csupán az aktiv hadviselés foglalja le; de az ország fegyverbe nem álló lakóit is biztonságba akarják helyezni, — messzemenő védelmében vágynak részesíteni.

A behivottak visszamaradt családtagjainak segítsége, a gabonaárak szabályozása, a kenyérliszt keveréséről kiadott rendelet, az élelmi cikkek mesterséges drágulására való törekvések ellensúlyozása mind olyan intézkedések, melyek a fegyvertelen, a nem harcoló, az itthon maradt közönséget vannak hivatva megvédeni, ennek a közönségnek létét, exisz- tenciáját akarják biztosítani.

Igaz ugyan, hogy mindeme szabályozások, rendeletek és intézkedések mellett nagy súllyal fekszik reánk a háború egyik árnya, a drágaság. A napi fogyasztásra szánt élelmi cikkek árai bizony emelkednek. És bár az emelkedési határ szabályozva van, a szabályozással sokunk erszénye nem arányos. Az erszény tartalma a szabályozási vonal magasságát meg nem üti, inkább fokozatosan lejebb száll. Különösen áll ez azokra, akik fizetésükből élnek. — S mit csinálnak ebben a tudatban? — Adósságot most nem csinálhatnak. A moratorium sok pénzszekrényt lakatra vert. Hát inkább takarékoskodnak. Némelyik talán koplalnak is. Szükebbre szabják az étlapot. Hadi koszton vannak, mint eléggé találó kifejezéssel jelezte egy jó étvággyal rendelkező kosztosokat tápláló ebédlő gondos vezetője.

Helyén is van a takarékoskodás. A szűkre szabott étlap az egészségnek sincs ártalmára. A koplalás, a böjt, az igények lefokozása egytől egyig összefügg azokkal a nagy érdekekkel, melyeket a nemzet fegyverben álló fiai a harctéren sokszor koplalva, bőjtölve, de minden esetre igényeik lefokozásával intéznek el.

De amint helyén van a takarékoskodásnak ez a módja, melyet a szükség és kényszerítő körülmények kialakulása folytán sokan gyakorlatba vettek s az ország magasabb érdekeinek szempontjából zokszó és ellenmondás nélkül igazi önmegtagadással tűrnek ; épen úgy nincs helyén egyfelől az a gyalázatos spekuláció, mely az ország egész területére kinyújtotta polipkarjait s a legszükségesebb élelmi cikknek, a mindennapi kenyérnek anyagát a közvetlen termelőktől mindjárt az aratás után potom árért megvette, raktáraiban rejtve tartja s még a hivatalosan megállapított legmagasabb árakon sem akarja önszántából a közhasználatnak átengedni, hanem lesben áll: mikor fokozódik annyira a szükség, hogy az éhező közönség zsírján jól meghizlalhassa erszényét.

Ez ellen a durva és minden emberi érzésből kivetkezett lélekre való spekuláció ellen joggal felháborodik a közvélemény. Az ország minden részéből hangzik a tiltakozás. És hála Budapest székesfőváros erélyes közbelépésének és kormányunk intézkedésének, — nem eredmény nélkül. Épen mikor e sorokat papírra vetjük, hogy szavunkkal az általunk is tapasztalt nyomasztó helyzeten enyhíteni segítsünk, jelent meg a kormány rendeleté, amely a gabonakészletek átengedéséről intézkedik.

A rendelet lényege az, hogy a köz- igazgatási hatóság és kormány megbízottjának felszólítására „mindenki köteles a búzából, rozsból, árpából és zabból birtokában levő készletet feltárni és a készletnek azt a mennyiségét, mely a saját házi és gazdasági szükségletének a közigazgatási hatóság által megállapítandó mértékét meghaladja, a hatóságilag megszabbott legmagasabb áron az Országos Gazdasági Bizottság részére átangedni és vagy azonnal, vagy pedig négy héten belül abban az időpontban, amelyet evégből a földmivelés- ügyi miniszter, vagy meghatalmazottja kitűz, a kijelölt legközelebbi vasúti, vagy hajóállomásra szállítani“.

Esti ni.

Irta : Lakatos László.

Hárman ültek a csézában, amely az országút szép, fehér kemény testén szorgalmas robct- ban haladt előre. A gavallért, aki Izabellával és Rózsával szemközt a kis ülésen leste, hogy az esti csillag magányos gyertyaként hogyan világit az égbolt kék abroszán, Szilveszternek hívták. Szilveszter most boldog és izgatott volt. Hogy a két nővérrel szökésben utazhatott, megfeledkezett mindenről. Elfelejtette tel fésületlen álmait és már nem korholta az Eget azért, hogy nem ő volt az a költő, aki Velencében betegen feküdt a szállóban, mig kedvese az olasz doktorral megcsalta és akit Alfred de Mussetnek hívtak és a szája most azért sem görbült keserű árokként, hogy nem a hatvanas években él, nem kék frakkot hord Lava- liére-nyakkendővel és hogy nem kártyázhatik Füreden Bizayval éjjel és nem vívhat párbajt a nemzet bárójával reggel, szép hölgyért természetesen. Szilveszter most boldog volt. Izabella zöld szemétől kérdezte, hogyan hívják az utmeríti földek névtelen virágait, Rózsával tréfálkozott, időnként orosz kölni vízzel locsolta a hölgyeket, majd apró ibolyaillatu cukorgömbökkel kínálta őket, amelyeket bársonykabátja zsebében hordott kis vert ezüst bonboniéreben (a kis szelence fedőlapját a Mi Urunk édes arca diszitetté), szeretett volna verseket szavalni, de ezt restéit, azután Rózsától bocsánatot kért

azért, hogy szerelmes a nővérébe, végre pedig mégis Izabella arczát nézte és semmi mást nem tett. Szeme órák hosszat cirógatta az arcnak minden édes vonását.

— Az álla — kérdezte végül — Izabella hercegnő, szeretném tudni, hogy az álla, a keskeny álla, miért komoly és miért mégis derűs, miért álmodozó és miért mégis pajzán, miért olyan és főként miért olyan, mint az angol ladyké a Gainsborougk képein, amikor pedig maga határozottan Raffaello Madonna della Sediájára hasonlít? És arcocskája, amely máskor olyan rózsaszínű, hogy az ember a közelében szinte friss almaszagot érez, most miért sápadt, mint az elefántcsont. Hiszen maga igy még sokkal szebb, mint rendesen és egész egészen helytelen, sőt szabálytalan, mert hiszen maga amúgy is olyan szép, hogy az ember már nem is lehet szebb.

Izabella feddön magasra emelte jobbkezének mutatóujját:

— Ne beszéljen ilyeneket, Szilveszter, különben még igazat kell adjak az abonyi parasztasszonyoknak, akik a bolondos urnák nevezik magát.

Ám a herczegnő hangján meglehetett hallani, hogy nem haragszik és Szilveszter nagyon boldog volt. Éppen olyan boldog, mint Izabella és mint Rózsa, aki ezért volt boldog, hogy bár tizenhat éves, mégis szabad volt ott lennnie, amikor Szilveszter kocsin szökteti meg a Irénjét hazulról.

— Petőfi is tán erre utazott ekhós szekéren — szólt most Szilveszter — és ő is a csillagokat bámulta. Hetven évvel ezelőtt volt és mégis ugyanezeket a csillagokat nézte. Ez nagyon szép.

Mind a hárman egyetlen boldogot sóhajtottak.

— Mit fognak szólni ehhez Abonyban? — kérdezte most Szilveszter a lányoktól. — A helyi lap talán meg is írja a szökésünket és én akkor leszúrom azt a firkoncot ... A mamájuk meg fog bocsájtani, de a papájuk haragudni fog mert szerinte a lányszöktetés illetlen dolog .. . És talán igaza is van.

— Igen, talán papának van igaza — vélte Rózsa. Izabella semmit sem szólt.

Szilveszter tovább okoskodott.

— Tulajdonképpen vonaton is szökhettünk volna, de igy szebb, kocsin ... Ez a legszebb kocsi egész Abonyban. A fuvaros nagyon csodálkozott, amikor délelőtt megkérdeztem tőle, hogy vájjon kibirják-e a lovai az utat Nagy- kátáig. De azt hiszem, igazán csak akkor gyanakodott, amikor arra kértem, hogy a határban várjon meg és hogy rózsát fonjon az ostornyele köré. Ám mindegy! Még vele is törődjünk ?...

Az ifjú most elkérte a kocsistól az ostort. Négy szál rózsát szakított le annak nyeléről. Kettővel Izabellát kínálta meg, egygyel a húgát, a negyediket pedig a kabátja külső zsebébehelyezte, ahol a másik, a selyemkendőjüket szokták hordani.