Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-31 / 5. szám

2-ik oldal.

SZATMÁRMEGYEi HÍRMONDÓ.

5-ik szám.

Ez a rendelet reményt ad arra, hogy az ország a húsára éhező, vérére szomjazó Schylokoktól megszabadul. És ha már a hazáért nélkülözni is fog egyebeket, nem fogja nélkülözni legszükségesebb táplálékát, a mindennapi kenyeret. Borsos lesz ugyan az ára, mint ahogyan borsos már most is, de legalább meg lesz szerezhető. Természetes, hogy a közigazgatósági hatóságok dolga az Országos Gazdasági Bizottsággal a kontaktust fenntartani, a vidékek előre látható kenyérszükségletét megállapítani és ezek ellátásáról gondoskodni.

De még ezzel nincs kimerítve mondani valónk. Ott fekszik valami a szivünkön. Az agyunkat is nyomja. Komoly és leverő gondolat. Háborúban küzdő katonáink segélyt élvező családtagjainak visel • kedése és erkölcsi érzülete vonta magára nem egyszer figyelmünket s úgy gondoljuk, kihívja jogos kritikánkat, sürgeti véleményünk nyilvánítását.

Isten őrizzen attól a gondolattól, hogy a hadi segélyre szorult, tisztességes családtagok segélyezése elien szót emeljünk. Jogosnak, a haza érdekében levőnek, humánus cselekedetnek taríjuk, valljuk azt a segélyezést. De kijelentésünk mellett nyíltan kimondjuk a másik gondolatot. Azt szeretnek, hogy a segélyezett családtagok tisztességesek legyenek.

Úgy tudjuk, hogy a nyugdíjtörvénynek van egy olyan paragrafusa, melynek alapján a nyugdíj azoktól az özvegyektől, akik erkölcsi tisztességükről megfeledkezve, könnyelmű életre adják magukat, megvonható, vagy gyámság alá helyezhetők az ilyenfajták.

Az a hadi segély sem egyéb, mint amolyan ideiglenes nyugdíj. Ha igen, akkor azoktól is meg lehet követelni az erkölcsi tisztességet, akiknek ez az ideiglenes nyugdíj a törvények és kormányrendeletek alapján kijár. Legalább is föl— Mégis csak páratlan ez a mi Alföldünk

— magyarázta Szilveszter. — Izabella magának művész szeme van, még sem hiszem, hogy le tudná festeni az ezer szint, amely a lenyugodó n 'p utolsó sugaraiban a zölddel és a sárgával incselkedett. Ezer szin és mind mégis egy, valami pasztuózus árnyalat a zöld és a sárga között. Kinevet, ha azt mondom, hogy a nagy magyar Alföld mind jobban kezd Sziny- nyei Merse Pál után öltözködni.

Izabellanem nevetett.Megbánás nélkül örült mindennek, az estének, amely a legszebb volt életében és Szilveszternek, akiről tudta, hogy minden bolondos ötletessége mögött is olyan meghatott, hogyha akarná, hát megtudna halni is érte most, mindjárt, vagy Képes volna arra is, hogy a kocsi rudját kézbe vegye és úgy huzza be a csézát a kátai vendégfogadóba. Izabella megbánás nélkül örült mindennek. Néha mosolygott, gyakran fohászkodott az Istenhez Szilveszterért és édesen zsongó fejecskéjében most meg sem fordult a gondolat: hogy ime mit tett, megszökött egy fiatal úrral hazulról, ő, aki tiszta volt és ártatlan, mint a növendék virág, a legszebh, a legokosabb, a legjobb kisasszonyka az egész országban. Ő volt a iegártatlanabb gyermek és most mégis titkos utón van Szilveszterrel, aki huszonnyolc éves mégis félig ősz, aki verseket ir és akit a parasztok otthon a bolondos urnák hívnak . . . Szilveszter ám érezte, hogy a lány mit tett érte, lehajolt és könnyet ejtett Izabella kis fehér kezére, amely olyan volt, mint amilyeit a játékboltban csinálnak a bábuk számára . . . Rózsa tágra nyitotta szemét. Most ő is komolyan gondolkozott. Megihlette őt is egy perezre

— a másik kettőnek szerelme és azt kérdezte magától, hogy vájjon valamikor neki is lesz

tételezzük, hogy a magyar állam, mely magát ennek a humánus intézménynek költséges kiadásaival terheli, nem abból a szempontból részesíti az itthon maradt feleséget és gyermekeket segélyben, hogy azt a segélyt eidáridózzák, hanem hogy abból a maguk és családtagjaik élelmezéséről, takarékos fenntartásáról gondoskodjanak. Azt az összeget pedig, amit családjuk ellátása fel nem emészt, tegyék félre — gyűjtögessék a még valószínűleg várható nehezebb megélhetés napjaira, a szűkösebb időkre, vagy nem remélt, de bekövetkezhető szomorú családi eseményekre.

Így kellene lennie. Iiyen felfog ásnak kellene uralkodnia a segélyezettek körében. Vannak is, akik igy cselekednek. Akik a helyzet komolyságát megértik. Akik az állam jótékonyságával vissza nem élnek. Akik a segély,összegekkel takarékoskodva bánnak, igényeiken tűi nem terjeszkednek, hanem a segélyt maguk és családjuk fenntartására fordítják, sőt ezen kívül arról is gondoskodnak, hogy ami a segélyből nem futja, azt tisztességes uton-módon megkeressék, saját munkájuk béréből pótolják. Az ilyenek ellen nincs szavunk. Csak mellettünk lehet. Csak dicsérettel emlékezhetünk meg róluk. A segélyt megérdemlik.

De van ám a segélyezetteknek más csoporja is. Ez a más csoport bátran nevezhető a vig özvegyek egyesületének. A háború szalmaözvegyeiből alakul. Kivált azokból, akik a mának élnek, a holnappal nem törődnek. Akik áldják a háborút s őszintén kívánják, hogy sokáig tartson; merta puskaporos levegő nekik éltető napfény, a nemzet megpróbáltatása az ő életük aranykora. — Szomorú arcot vágnak, mikor a segélyt felveszik. Még panaszkodnak is, hogy az csekély, elégtelen, meg se kottyan. Mert nagy a családjuk, sok a kiadásuk s drága az élet. És igazuk van; mert az a segély nagy

része ilyenben ? Vájjon ő is fog valamikor fitkos kocsiutra indu ni egy sárga arczu fiatalemberrel, aki az imádságos könyvében titkos jegyese nevét írja a Boldogságos Szűz nevének fölibe. Vájjon ő vele is lesz ez valamikor, vagv pedig csöndben megvárja az ösmeretlen föld- bérlőt, akinek hájas kezebe egy esős vasárnap délutánon a jó szülők az övét fogják helyezni . . . Gondolkoztak mind a hárman és egyikö- jüknek sem jutott eszébe, hogy:

— Tulajdonképpen miért is szökünk?... Miért is szökünk, amikor ment volna a do’og amúgy is rendben, polgári módon, szülői oltalommal.

. . . Kora éjszakába fordult az est, amikor a kocsi a kátai vendégfogadó nyitott udvarába fordult. Bojtos kis selyemsapkáját mélyen megemelve várta őket a korcsmáros. Kezében távirat volt, mit délelőtt küldött Szilveszter Abonyból.

— Minden rendben van, ahogy hercegséged parancsolta. Két szép szoba virágok az ablakban. A feleségem maga kopasztotta a tyúkot, amelyikből levest főztünk és már a jeges pincébe tettük a pezsgőt is ... A legfinomabb francia pezsgő. A múlt héten rendeltem a pesti utazó ügynöknél ... A kocsis számára is főztünk vacsorát, friss alom várja a lovakat . . . Hercegségteknek a söntés melleti kis szobában szolgálom fel a vacsorát. Paraszt oda ma be nem teheti a lábát. Méltóságtok magukban lesznek és már ma délután a szobába vitettem a leányom zongoráját.

— Nagyon jóizü ember a korcsmáros, — mondta egy órával később vacsora közben Szilveszter a kisasszonynak. — Ha nem tudnám, hogy magyar és-zsidó, azt kellene róla hinnem, hogy a Goldoni-féle vígjátékok hires fogadósai közül való . . . Csak azt nem értem,

igényeiket ki nem elégíti. Ha ma azt a segélyt megkapják, holnap már hült helyét érzik a markukban. Gondjuk van reá, hogy meg se melegedjék. Hisz akadnak jó szomszédok, aranyos kedélyük cimborák, vig özvegyek. Miért ne csinálnának ezek társaságában egy jó napot, vagy amolyan hadi éjszakát, amikor hejehujázhatnak s bátran kurjanthatják a háborús világba, hogy soha se halunk meg!

Hát csinálnak is ilyen napot, meg ilyen éjszakát. Olyan alaposan megcsinálják, hogy a másik napon már nem kell azon tűnődniük, fejőket törniük: mit csináljanak a hadi segélyei. Tudomásunk van egy dáridóról, melyet két hét előtt egy hadi segély házban hadi segélyes vig özvegyek tartottak. Evés-ivás, lak- mározás, — tánccal egybekötve volt a Programm, melynek minden pontja szépen sikerült. A vig özvegyek között voltak olyanok is, akik a mulatság előtt közvetlenül értesültek férjeik sebesüléséről, amputációjárói, súlyosabb természetű ápolásáról, eíhunytáról. De ezek a hirek nem akadályozták meg a jókedv csa- pongását. Hisz nem azért háború a háború hogy az ember busujon is miatta! Busujon a ló, — elég nagy a feje!

Mi csak bemutatjuk ezt a képet anélkül, hugy annak erkölcsi árnyaival foglalkoznánk.

De ehhez a bemutatáshoz egy megjegyzést csatolni kötelességünknek tartjuk. Jó! tenné a társadalom, ha az ilyen rakoncátlan és könnyű vérü hejehujázó- kat ellenőrizné, a maga hatáskörében komolyabb gondolkozásra és takarékosságra serkentené; mert az ilyenek köny- nyelmü költekezésének árát mégis csak a társadalomnak kell megfizetnie. _y _s.

H—-----—----------------------------------------------------“““

Ij Adakozzunk a Vörös Kereszt Egylet

nagykárolyi fiókjának.

hogy az ilyen falusi korcsmára?, miért taníttatja a lányát zongorára . . . Igaz, Goldoniról jut eszembe, Izabella, óhajtja, hogy a nász- utunkon Velencébe menjünk majd ?

— Odamegyünk, ahová Maga akarja kedves — szólt Iza ella és engedelmes boldogan mosolygott.

Vacsora után Izabella csakugyan zongorázott a korcsmáros lányának hangszerén. Rózsa énekelt és a merengő Szilveszter a nyitott ablakon át a holdat hívta, hogy legyen lakomájuknak negyedik társa. Szerettek volna az idegen falu utcáin is sétálni a holdfényes este tiszta csendjében, de Szilveszter úgy találta, hogy szigorun nevelt urilánykák nem prome- nirozhatnak ilyen későn este idegen fiatal emberrel az utcán. Ez szép és gyengéd volt, Szilveszternek ez a féltő aggodalmaskodása és ő maga egy kicsit büszke is volt a saját nemes gondolkodására.

— Úgy vigyázok magukra, mintha a fivérük lennék — mondta a szöktető gavallér.

Nem mentek hát ki, de mert a férfi nem akarta, hogy a hölgyek továbbra is zenével fárasszák magukat és mert egyikük sem akart még pihenni, Szilveszter könyvet húzott ki a zsebéből és abból olvasott föl a kisasszonyoknak, A könyv francia versek gyűjteménye volt (Szilveszter már otthon, szökés előtt csúsztatta zsebébe) és az első vers, amit felolvasott, Alfred de Musset költeménye volt: Rappelletoi. Azután sok más verset szavalt Szilveszter, végre pedig újra a Rappella toi-t (Izabellának ez volt a kedven költeménye) mondta el.

Éjfél elmúlt. Az utazás boldog izgalmaitól kissé elfáradt lányok szempillája hosszú árnyékot vetett. Szilveszter felállott.