Szatmármegyei Hírmondó, 1914 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-01 / 9. szám
Nagykároly 1914. március 1. Vasárnap. II. évfolyam 9. szám. „A VÁRMEGYE ii Közigazgatási, társadalmi és közgazdaságihetilap SZATMÁRVÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagykároly, Kaszinó-utca 10. szám. Telefon 115. Felelős szerkesztő: NAGV ISTVÁN a szatmármegyei jegyzői egyesület főjegyzője Előfizetési ár s Egész évre — — Félévre — — — Nyilttér sora 40 fillér. — — 8 korona. — — 4 korona. Egyes szám 20 fillér. CINE MINTYE. A Debrecenben elrobbant bomba figyelmeztetés. Figyelmeztetés a Hóra, Kiosk a- Prodán és Janku korára. Az alattomos faj nem szűnt meg sajátos jellegét levetkőzni. A bőkülékeny, az engedékeny magyart saját honában ütötte arcul, ontotta vérét a vadállati érzésű cine mintye. Ezt az egyenes nemzetet, mely önmaga kinálta fel az adományok sokaságát — a legjellemtelenebb módon támadta meg az emberiség legundorabb bűne az alattomosság. Hungária vezér férfiai! ott — előttetek az ellenség ! Ne egymást bántsátok, ne egymással gyűlölködjetek. Tegyétek félre úgy az egyéni mint politikai ellenszenvet, tanuljatok Széchenyitől s a debreceni vércseppek látta, borzalma és fájdalma által kicsalt könycsepjeinek magva keljen ki szivetekben és a fájdalom tüze által nőj jön fel az egyetértés impozáns fájává. A veszély mindig tömör egészszé tette e nemzetet s ha ti most, Ti vezérek a dunaparti kupola alatt egymásnak békejobbot nyujtatok, minden magyar szív megdobban az örömtől, kicsillan az öröm könycsepje. Kössétek meg az etelközi szerződést Tisza, Kossuth, Andrássy, Apponyi, Justh, Zichy, Károlyi ti hét vezérei e szenvedő orgyilkosok által körül vett nemzetnek, hogy még egy ezred élete biztosittassék, hogy fennen lobogjon a nemzeti trikolór s a turul madár röptének suhintása hallatszon kék egünk felett. Jusson eszetekbe a haldokló atya azon példája, midőn egy kö- teg vesszőt vitetett fiai elő és megmutatta a köteg együttes erejét s az egyes vesszők törékeny voltát. Szeretném megfujni hármas- béroü hegyünk legmagassabb ormán a tárogatót, hogy tömöritse- tek egésszé Te megliasonlott magyarnép. Szeretném onnan lekiáltani, szeretném a vihar száguldó szár- nj^ain szótröppenteni s hazánk minden zugát felrázni nagy költőnk e varázs szavával: Talpra magyar, hi a haza! E lelket rázó szavak soha sem voltak jogosultabbak, mint most, midőn az alattomosság e borzalmas kitörése megnyilvánult. Keblünkön melengetünk kígyót, hogy marásának fájdalmát szenvedjük. Most már a cselekvés terére 1 kell lépnünk, mert .ii köröttünk él, az látja, hallja, tapasztalja azon általános Örömet, melyet az aljas bűn ezen ádáz fajból kicsalt. Az oláh népet vezetőik azzal izgatták eddig, hogy vallásukat akarja elvenni a magyar és most hogy bebizonyosodott annak ténye, miként csak a hason vallásu magyarnak, magyar püspökséget állított fel, hogy a vallás leple alatt eltévelyitett magyarság eredeti fajának visszaadassékés hogy ama balhiedelem, mely a vallásnak faji azonitásával részükről eredt megtöressék, szóval, hogy a görög katholikus magyarságnak magyar vallási tűzhelye legyen saját országában orgyilokkal törtek ellenünk. „De él magyar s áll Buda még!“ Az emberevőket Anglia ki- pusztitotta, a farkasra hajtóvadászatot tartanak s csak mi türjük e duvadak bestiális tetteit el ? Nem, már betelt a pohár. Jönni kell a megbosszulásnak is. Meg kell konditani a lélek harangot fejük felett. El kell törölni felekezeti iskola-tanitó és papiképzőjük jogát, be kell vonni minden paptól az államsegélyt s akinek nem tetszik távozzon ki Oláhországba, inkább maradjon néptelen az általuk lakott országrész, mint skorpiók éljenek ott. Éreztesse erejét a magyar oroszlán, mert az aljas bűnt, ezen alattomos orgyilkolást eltűrni, tovább simogatni nem lehet. S váljon ha Björnsen norvég tudós élne, mit mondana ezekhez ? Bizonyára azt: hogy Kutyának korbács, gyilkosnak akasztófa való. N. I. Orosz Árpád 1914. Február 22. Fájdalmas sóhajok szakadnak fel keblünkből, keserű könnycseppek szántják fel sápadt arcunkat és hullanak le összekulcsolt kezünkre. A zsarnok halál bonto- gatj a sorainkat, kipróbáltvezéreink roppanak össze kérlelhetlen csontkezének súlya alatt! Ismét nagy halottunk van ! Még ki sem zöldült a fü az eltemetett vezér sirján, már is uj hantok felett állunk gyászköntöst öltve magunkra. Döbbenet és félelem tölti el lelkünket! Mivé leszünk mi gyöngék és kicsinyek, az erősek, a bátrak és nagyok nélkül! Nehéz volt elhinni, nehéz elképzelni, nehéz a tudatban élni, hogy Orosz Árpád a büszke magyar, az egyenes jellemű, nemes szivü, a messze földön is szeretett kedélyes jó barát, a kiváló tisztviselő s áldozatkész férfi nincsen többé. Csukló zokogás szorongatja torkunkat, összefolynak a sorok előttünk s nem tudunk vigaszt találni, hiszen egész lelkűnkkel szerettük őt! Szerettük, őt mint valódi barátot; bámultuk erejét és erélyét s oly sok speciális szép tulajdonságát. A hol ő volt, ott a komolyan vett és értékelt munka
