Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)
Események, évfordulók
a romaellenes rasszizmusban, ha figyelembe vesszük a párhuzamosságot a múlt századi antiszemitizmussal” — ad hangot aggodalmának Bemard Rorke. Az antigypsism.eu oldalon Jan Jafab, az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi Hivatalának képviselője állított össze egy ajánlást, amelyben egyrészt felsorakoztatja a romaellenesség elterjedt formáit, „köreit”, és a megoldások irányába javaslatokat is megfogalmaz. 1) Szélsőségesség: a romaellenesség legismertebb formája, ami a tettleges erőszakot és a gyűlöletbeszédet foglalja magában, amelyet leginkább a szélsőjobboldali nacionalisták, neonácik, skinheadek képviselnek. Ez ellen az emberjogi szakértő szerint a hatályban lévő törvényes eszközökkel kell fellépni, hiszen kimerítik a bűncselekmény fogalmát. Ezen túl indokolt az átnevelés, azaz a szélsőséges tendenciákat szembesíteni az alapvető polgári értékekkel. 2) Romaellenes retorika a vezető politikai pártok, hivatalnokok és médiamunkások részéről. Ez a romaellenes megnyilvánulás sokkal elterjedtebb, gyakrabban a lokális, vagy a regionális politikusok élnek vele, de néha nemzeti szinten is fellép. Ezekben az esetekben sokszor megtörténik, hogy a rasszista, diszkriminatív nyilatkozatok olyannyira burkoltak, hogy a törvény erejével nem lehet fellépni ellenük. Ezért az emberjogi szakértő azt javasolja, hogy ilyen esetekben hatékony lehet az emberjogi aktivisták és szervezetek összefogása a nyilvánosság előtt, ahol kiállnak és elítélik az ilyen diskurzust, amelyet a politikai pártok vezetősége gerjeszt, illetve a civil szféra vezetői, és a sajtó elhatárolódik és nem veszi át, nem közvetíti az ilyen retorikákat. 3) A vezető politikusok, a hatóságok és a média fatalista retorikája, vagyis az a tendencia, hogy a roma közösségekkel és egyénekkel lekezelően bánnak, alábecsülik, illetve egy alacsony elvárást tartanak fenn. Ekkor gyakran arra történik hivatkozás, hogy a romák „úgy sem értik”, „úgysem tudják megcsinálni”, és ezt egy nagyon erőteljes „másság” fogalommal alapozzák meg: például, hogy annyira eltérő kultúrával rendelkeznek, ami miatt képtelenek integrálódni a demokratikus társadalomba — szemben a többi emberrel. Bár ez a romaellenesség szubtilisabb, mint a többi, ez ellen is fel kell lépni, például úgy, hogy a szélesebb társadalmat meggyőzzük, hogy a romák velünk azonos társadalomban élnek, és ugyanolyan életproblémákkal szembesülnek, mint bárki más. Tehát nem olyan „mások”, akikkel nincs mit kezdeni, hanem ők is teljes jogú állampolgárok, éppen mint bárki más. 4) Ugyancsak a romaellenesség egyik formájaként említi a szakértő azt a módot, ahogyan a közbeszédben - vagy éppen az elhallgatáson keresztül — a roma etnikumhoz viszonyulnak a pártok és a mainstream médiaorgánumok. Azaz többnyire csak róluk beszélnek, de nem hozzájuk, azaz nem tekintik a roma embereket hallgatóságnak, közönségnek. így embereket csupán a diskurzusok tárgyává teszik, és nem olyan szubjektumoknak, alanyoknak tekintik, akiket be lehet vonni a közbeszédbe. Ezen is változtatni szükséges, és egyenlő beszélgetőpartnerként be kell vonni a közbeszédbe, illetve nyomást kell gyakorolni a döntéshozókra, hogy ők is egyenlő emberekként tekintsenek a romákra. 5) A gyűlöletbeszéden túl romaellenesnek foghatunk fel minden olyan tettet, cselekedetet, ami közvetlenül vagy közvetetten diszkriminatív. A diszkriminatív megnyilvánulások ellen van amikor a törvényes keretek között fel lehet lépni, illetve a hatóságokat rá kell venni, hogy vezessenek be prevenciós gyakorlatokat, például a hatósági szervek és más közalkalmazottaknak szervezzenek továbbképzéseket, hogy ki tudjanak alakítani egy érzékenységet a diszkrimináló megnyilvánulásokkal szemben, és el tudják kerülni azokat. 6) Jan Jafab ajánlása szerint egy további köre a romaellenességnek, amikor nem indivi-98
