Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
korában készült újabb kötetét, az Elvarázsolt ének címűt. És benne a magam számára megtaláltam a Rézerdőhöz fogható hitelességű magas költői összegező pillanatot. Ez a kötet éppen erre, a régi kötetre válaszol vissza. Amire akkor fiatal lelkesedéssel döbbent rá egy kezdő költő, annak kétségbeejtő eredményére döbben rá, amikor rászakad az öregség, elvesznek mellőle a fiatalság társai, és marad a világban megszakadt folytonosság magányos tapasztalata. Most borzong bele mindabba, amit valaha a kétségbeesést feledve lelkesen felvállalt. Most beérett körülötte. Homér helyett Osszián lett. Amit valaha változásként érzékelt, abba ma beleborzad. A valahai ifjúság egységben látott világa ketté szakadt. Még látja az ifjúkor hőskorát is, de versében felülírja a magára maradt öregkor magányos látomása. Miénk volt a huszadik század, amiből mára a kétségbeesés tényáradata maradt. Valóban „ködös, homályos” világával, miként Arany János előre látta már egy századdal korábban. Amikor Aranyt beéretten ünnepli egy ország, akkor érkezik egy nagy kortárs költő, aki egy valóban öregkori kötetben mindezt tudatosítja. Aranyhoz méltóan, nem cinikusan, nem reppelő örömmel, hanem a folyamatosság igényét mégis csak megtartva. Értelmet keresve az értelmetlenségben. Új hangon úgy, hogy bátyjai kötődését egyetlen sorral mégis megtartja, Istenhez, hazához kötődve, valami egészet remélve ebből a magára maradó életrajzból is. Nem szokásom olvasás végeztével telefont ragadni. Most is hiába csengettem meg a szerzőt. Pedig szerettem volna közölni valamit. A Vörösmarty téren a könyvhéten, amikor kezünkbe adta új kötetét, a szokásos dedikációval, neki is elismételtem a bennem kérdező mondatot: „Van olyan, mint a Rézerdő?” Nagyot nézett. Most meg akartam magyarázni. Kénytelen voltam mail-ben küldeni: „Pista! Nem szoktam a szerzőket zavarni. Hívtalak, nem vetted fel. 81. születésnapomon téged olvastalak. Nagyon nagy költő lettél. A Rézerdő valaha az egyik legjelentősebb magyar verskötet. Nemcsak nagy költészet, de egyéni-egyedi teljesítmény. Egyedülálló arról, az akkori életről a legmagasabb költészet szintjén. És most az Elvarázsolt ének a koronáció! Kétségbeejtő — mégis felemelő. Tisztességes széttekintés, az emlékek párhuzamos idézésével valami egyedülálló költői megoldás. A múlt is, de a múlt mai, 80 feletti átértékelése, magunkévá élése. A forradalmi ciklus, a Juhász és Csoóri vers egyedülálló látomás a mai rémálomról. Juhász szavaira rímelve zárva: „hazafelé a sorsunkká változott Magyarországon”. A záráskor is reményt ad. Istenben létező világegyetemet. Pista, köszönöm, reményt ad a legnagyobb kétségbeesésben. Nem tudom, meg fogom-e tudni írni. Szeretném. Végre valaki eseménnyé vált a magyar poézisben. Ritka pillanat. L-t.” Hamar érkezett válaszából egyetlen mondatot idézek: „A véleményed nem lep meg, hiszen a Rézerdőtől az utóbbi köteteimig ismerem, írásban, szóban tudomásomra hoztad. Mégis valahogy ez a mostani a végleges, mint a bezárult kör, pont az t-n, akárha kőbe vésted volna, hogy ne lehessen letörölni”. Az utóbbi években sűrűsödtek a hatvanas évektől gyűlő kétségek, kétségbeesések, és 42
