Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

ellenükben az élni akarás reménye mellett az értelmes egészre ráérző — vagy legalábbis rákérdező — gondolatok. Hogyan és miért? Ezt éli költészetében személyes sorsáról beszélve Ágh István. Ezzel kölcsönözve nekem is válaszlehetőséget életem felvetődő kérdésére. Az Elvarázsolt ének nemcsak a magyar poézis eseménye, hanem a 80 éves költő válasza is a 81 éves kritikus mindennapi vívódásaira. Két öreg ember beszélgetése? Nem csak két öreg ember beszélgetése! Remélem, nemcsak az én életemben vált eseménnyé, de — mint írtam - a magyar poézis történelmében is.

* * *

És a kötet és személyi összeköttetés tovább rajzolódik. A Horgoson élő, az Aracs című folyóiratot szerkesztő barátom, Bata János is bekapcsolódott a kötet és vers összekötöttségébe, folyóirata 2017. október 23-i számában az ő olvasmányélményét és a vers keletkezéstörténetét is meghatározóul hozzákapcsolva.

Miután én ekként zárom lapjában a költővel zajló emlékbeszélgetésünket: És ha minderről az Aracsban számolhatok be, szeretném a kötet egyik versét teljes egészében is bemutatni a folyóirat olvasóinak. A versben ugyanis magának a lap címét adó romtemplomnak a látomása is megjelenik.

Pétervárad s Kalemegdán után, nagy történelmi pusztaságon át közelítjük naplemente felől Kelet népét, s kérdezi a sofőr, ez az út visz Szkorenovác fele? goszpodine! erre Székelykeve? hajt valami tudatalatti vágy, odahajló erős kíváncsiság.

Nemhogy mint gyenge szórvány veszne ki,

a féreg a gyökeret kedveli,

bár megmaradni még Hungaricum,

így kevésbé anakronisztikus,

minket meg elragadt az utazás,

mint egy szerelmes elhatározás,

itt még vigasz, mi másutt kései,

s a gyűlölet villantja késeit.

Kukoricások tengerén hajóz Aracs romja, de csak mi haladunk, a büszke Nyugat alkonyában épp kezdi Kelet mennybemenetelét, mielőtt árnyékká lesz az anyag, fölragyog, mint a valódi arany,

43