Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)
Események, évfordulók
szovjetek „kitiltják” a román közigazgatást erről a területről, így 44 novemberétől 45 márciusáig egy szovjet katonai közigazgatás uralkodik a térségben, Eszak-Erdély területén. Azaz már nem Magyarország, de még nem Románia irányít, bár a fegyverszüneti tárgyalásokból már kiderült, hogy a területet Románia fogja megkapni, de még nincs aláírva a békeszerződés. A szovjet kormány, arra hivatkozva, hogy a Szovjetuniót érte a háborúban a legnagyobb emberi, anyagi és területvesztesség, amit elsősorban Németország és a szövetségesei okoztak, követel egy kárpótlást, emberi munkaerőt, hogy a Szovjetuniót újraépítsék. Mondhatjuk, hogy „benyújtja a számlát”: a Németországgal szövetséges államok kell biztosítsanak számára munkaerőt. Ebből lesz a deportálás, vagy az úgynevezett „málenkij robot”. Eszak-Erdélyben a deportálás előkészítésére már 1944 decemberében van egy összeírás, egy népszámlálásnak álcázott valami, amikor azt mérik fel, hogy hol mekkora a német lakosság. 1945. január 2-3-án megindul a szatmári svábok deportálása. Megjelennek a hatóságok, akik kész listákkal érkeznek a helyszínekre, ki van számolva, kvótázva, hogy honnan hány embert fognak összeszedni, elvinni. E szerint német származású, 17-38 év közötti nőket, és 15-45 év közötú férfiakat kell begyűjteni. Az persze vitatható, hogy mit jelent a „német származás”. Mert ha valaki az 1941-es népszámlálás alatt magyarnak vallotta magát, akkor ő most minek számítson? De ezekre egyáltalán nem figyeltek oda, hiszen kvóta szerinti leosztás volt, ha nem találtak elegendő „német származásút”, akkor egyszerűen románokat és magyarokat vittek, akit éppen elkaptak arrafelé. A szatmári svábok közül körülbelül 5 ezer embert vittek el, leginkább a mai Ukrajna területére. Az utazásba és a munkába megközelítőleg ezren halnak bele, aki túlélték, azok 1948-tól az 50-es évek elejéig több turnusban érkeztek vissza. Ugyanez történt a többi német kisebbségi csoporttal is, hiszen a Szovjetunió Romániának nyújtja be a számlát és a „romániai németeket” kéri: tekintet nélkül arra, hogy éppen szatmári, vagy bánsági, vagy dunai svábok, vagy erdélyi szászok. Természetesen Románia eleinte tiltakozik ez ellen, de a potsdami békekonferencián a nagyhatalmak elismerik, hogy a Szovjetuniónak lehet ilyen típusú kártérítés-igénye, így nem igazán lehetett ellenállni. Ezért akadálymentesen történhet a magyarországi és a romániai német lakosság deportálása. Hogyan fogadta a deportááót a helyi közösség, a lakosság? Elősegítették a deportálást, vagy voltak helyi ellenállások, sgolidaritásakciók ? A kérdés árnyalásához vissza kell térjek a 40-es évekhez, a visszanémetesítési programhoz. Ugyanis ez nagyon mély megosztottságokat okoz a helyi közösségekben. Erőteljes ellentétek alakulnak ki, városokban, falvakban és családokon belül is. Például a szatmári svábok idősebb generációja akkor magyarnak tartja magát, a fiatalabbak közül egyesek németnek, és akár a közösség, akár a család tiltakozása ellenére önként belépnek az SS-be, vagy később a sorozás keretén belül a német hadseregbe. Ezek a megosztottságok számtalan konfliktusban nyilvánulnak meg. Tudunk esetekről, amikor a 40-es években az egyházi búcsúkon, ünnepségeken, istentiszteletek alkalmával összeverekedtek a magukat magyarnak valló és a magukat németnek valló svábok. A deportáláskor ezen megosztottságra s az asszimilációs szintre egyáltalán nincsenek tekintettel. Akkor nem nézik, hogy ki volt „náci”, vagy ki minek vallotta magát, eltekintenek attól is, hogy ki melyik oldalon harcolt, önkéntes volt-e, vagy besorozott — vagy nem harcolt, hiszen a nőket is elvitték, akik nem voltak egyetlen hadseregnek sem a katonái. Ekkor a lényeg az volt, hogy a kvóta-létszám 106
