Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)

Események, évfordulók

legyen meg. Természetesen a deportáláskor voltak egyéni akciók, szolidaritás is, volt aki elbújtatott „német származásúakat”, nem árulták be őket a szomszédok, ilyenek voltak. Mint ahogy az ellenkezője is előfordult. De semmiféle szolidaritási akció nem működhetett hatékonyan, hiszen a szükséges kvóta-létszámot így is, úgy is begyűjtötték. Ha éppen nem találtak annyi „német származásút”, akkor vitték azt, aki kéznél volt. A lakosság csak elszenvedte a deportálást, nem tudott vele szemben hatékonyan fellépni - akkor sem, ha mindenféle tiltakozások vannak, akár állami szinten is —, az ellenállásnak nem volt és nem lehetett eredménye.

Mi történik a kényszermunka alatt? Mert egyrészt hivatalosan egy nácitalanítási, antifasiszta lépés is, egy újranevelési kísérlet.

Igen, ez is benne volt, de egyáltalán nem ezen volt a hangsúly, hanem hogy legyen munkaerő és dolgozzanak. Leginkább a hadifoglyokkal lehet összehasonlítani a helyzetüket. Erőszakkal, személytelenül bevagonírozzák, marhavagonokkal több hetes szállítással elviszik valahova őket, ahol nagyon rosszak a szálláskörülmények, nagyon rosszak a munkaviszonyok, nem kapnak rendes ellátást, megfelelő öltözéket, élelmet. Ki vannak téve mindenféle betegségnek, járványnak, minimális vagy egyáltalán nincs egészségügyi ellátás. Ezek miatt nagyon nagy az elhalálozási arány. Többnyire nagyon nehéz fizikai munkát kell végezzenek, bányászatban foglalkoztatják őket, vagy nehéz építkezésekben, ahol éppen szükségesnek látták. Azaz bombázások utáni törmelékek, romok eltakarításától kezdve gyárak, üzemek felépítésében dolgoztak. (Nagyon gyakori jelenség, hogy a szovjet hadsereg Európában gyárakat szerel le, szállítja el a Szovjetunióba, ahol a „málenkij robot” nevében felépíttetik, beszereltetik.) A hangsúly ezen volt, és nem azon, hogy akkor most ideológiailag átnevelik a németeket. Aztán ugyanúgy, ahogy nem voltak tájékoztatva, hogy mikor, hova, s meddig viszik el őket, évek múlva egyszer csak bejelentették, hogy holnap az ebben a bányában dolgozók - már akik túlélték — hazamehetnek. De hogy miért éppen ők, és miért éppen akkor, azt nem lehetett tudni. így több éven keresztül kezdenek viszszaérkezni, egészségügyileg, pszichikailag, mindenféle tekintetben leromlott állapotban, ugyancsak hosszú vonatúton. Romániában pedig majd osztják tovább őket, és küldenek haza mindenkit a maga településére.

Hogy fogadták őket itthon? Ugyanis időközben Romániában és Magyarországon is átvesz} a hatalmat a Kommunista Várt, amely sok mindent államosított, illetve románokat/ magyarokat telepített be a szászok üres lakásaiba.

Igen, voltak ilyen problémák az erdélyi szászok esetében. A szatmári és bánsági svábok esetében viszont nem volt ez jellemző, bár vélhetőleg ott is előfordult ilyesmi elszigetelten. Sokkal erőteljesebben volt jelen ez Magyarországon, ahol a németek helyére betelepítenek magyar családokat, és számos konfliktus forrása, hogy a hazatérők nem tudnak visszaköltözni, mert már laknak az ő volt lakásukban. A romániai svábok esetében viszont, mivel inkább a fiatalabb, munkaképes embereket vitték el, otthon maradtak az öregek, gyerekek, akik úgy, ahogy tudják, igyekeznek fenntartani magukat. így a hazatérő férj, feleség, legény, nagylány volt hova hazaérkezzen. Addigra már minden közösség túljutott a 40-es évekbeli nemzetiszocialista eszmén, a németesítésen, akkor már a teljes közösség egyértelműen, egységesen, szolidárisán várja haza a deportáltakat. Ez elmondható minden egyszerű faluról vagy a svábok tágabb környezetéről egyaránt. Akkor már evidencia, hogy

107