Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. tavasz (6. évfolyam, 1. szám)
Szatmári szerzők
mesebb”, „jobb vérű” nők születnek — csakúgy mint a lovak esetében. A fenti kijelentés ugyanakkor nemcsak a lószakértők érvényes referenciáját vonja be, hanem egy közösségben általános nyelvet, világlátást, amely nem más, mint az anekdota. A narrátor tehát egy idegen nézőponttal és ezzel együtt egy nyelvvel azonosul. Az általános „azok” vagy „akárkik” nézőpontja azonban csakhamar a történet főhősének, Rohonkaynak nézőpontjává válik, hiszen Rohonkay az asszonyokat csakis a lovakkal való kapcsolatában tudja értelmezni. Szirnyáknét megpillantva saját lovának hiánya felől fogalmazódik meg benne a házasság gondolata. „ — Most már nem marad pedig egyéb hátra, mint a házasság. Nagyon üres az életem. A Betyár még elmulatott, de azóta mindig csak azon gondolkozom, hol találnék olyan lovat, mint amilyen a Betyár volt. Vagy, ha már lovat nem, hát asszonyt...” A főhős alakja, önmagában, rögeszméje nélkül szintén értelmezheteden. Bemutatható belső világa nincs, mind a történet kontextusában, mind a falusiak, de még Szirnyákné számára is idegen. A narrátor sem ismeri, legalábbis saját szólamán belül csak ilyen tulajdonságokkal jellemzi, mint: „ha kedve szottyant, elsétált a tizedik faluba, és onnan megállás nélkül vissza. Útközben nem beszélt senkivel, csak a szeme járt ide-oda a kalap alatt. Mindent megnézett alaposan, és hogy mit gondolt magában, azt senki sem tudhatta.”10 A narrátor azonban Rohonkay idegenségét is kölcsönzött nézőpontból: a falubeliek látásmódjával azonosulva láttatja. „Ez a Rohonkay nem is hozzánk való ember volt. Sunyi arcú, rövid lábszárával bizonytalankodva őgyelgő, kevés beszédű ember volt. Állítólag valahonnan a felső vidékről került ide birtokos embernek, és ha nem tetszett neki valami, azt mondta, hogy: az másképpen van náluk, ahonnan harminc esztendeje elkerült.” A narrátor, úgy tűnik, később is ebből az idegen pozícióból beszél Rohonkayról például akkor, amikor kommentárjában elhatárolódik a főhős nézőpontjától: „Szirnyáknét éppen nem lehetett boszorkánynak nevezni, csak az olyan alattomos fráternek, mint amilyen Rohonkay volt.” “ A narrátor ezzel szemben saját szólamában Szirnyáknét is az olyan „jóvérű” asszonyok fajtájából valónak látja, amellyel beteljesíti a ló-asszony párhuzamot. Azonban nemcsak a narrátor és a főhős nézőpontja de még az asszonyé is alárendelődni látszik ennek a párhuzamnak. Önmagát is egyfajta lóként pozícionálja. „Rohonkay szó nélkül előhozta a színből a Betyár hagyományát, finom sárga bőr, ezüstös zabláját, csátérját, nyergét... Az özvegyasszony tréfás komolysággal dugta be a fejét a betyár szerszámjába. Akár nekem is illenék — mondta. Rohonkay rámeresztette a szemét. Amíg megindultak koponyájában a gondolatok rozsdás kerekei, a kis kocsi a piros napernyős özvegyasszonnyal már nagyon messzi járt. Rohonkay belebámult a felszálló porfelhőbe. Olyan idős lehet, mint amilyen a Betyár volna, ha élne.”1 ’ 25
