Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

Dezső festett róla, leakasztotta, és menni akart. Én nem értettem a dolgot, és kérdeztem, mit jelent ez. Léda megmagyarázta, hogy ahányszor összevesznek, Ady viszi a képet. Ha kibékülnek, visszahozza. Mivel én az egészben csak a komikumot láttam, elnevettem magam. A többiek szintén, és szent volt a béke.”

írásom első részében jeleztem, hogy Bertát, ezt a rendkívül érzékeny és sérülékeny asszonyt, aki végigasszisztálta ennek a szerelmi viharnak minden fázisát, nem hagyták érintedenül és sebek nélkül az Ady-Léda viszony fordulatai. Adél az Elbocsátó szép üzenet megjelenését követően így panaszkodott közös nagyváradi barátjuknak, Szűts Dezsőnek: „Bubinak, magunk közt szólva, nem lehet mindent elhinni, mivel szakításunk előtt őrülten bele volt habarodva Adyba. S nevetséges intrikáival, ha nem is volt egészen okozója, de nagyban elősegítette a szakítást, sőt a vers megjelenése után még soká fogadta a házában”.

Hogy Adél Berta és Ady kapcsolatának fejleményeire vonatkozó, epés megállapításának mennyi volt, egyáltalán volt-e valóságalapja, az kiderül Péter I. Zoltán háromkötetes Ady-életrajzából. Zoltán sokat mondó cím alatt: Berta karjaiban vigasztalást keresve, külön fejezetet szentelt e témának. „Léda pesti tartózkodása alatt a húgánál lakott 1910 tavaszától — írja Péter —. Ekkor szokott rá Ady is arra, hogy mindennapos legyen a háznál, és így a lány lakása apránként pesti otthona lesz. Itt olvassa lapjait, fogyasztja borát, és írja verseit. Itt éri az este is — Bölöni szerint —, és éjszaka lesz, mire átvonul a szemközti Pilvax kávéházba. Léda húga szerint Ady 1911 őszétől újra visszaesik régi állapotába. Idegileg roncs, testben leromlott — folyton iszik. »Volt úgy, hogy mikor bementem a lakásba, már nem is találtam ott, csak Margit mondta, hogy ismét sokat ivott, s félt őt elengedni, de Ady nem hallgatott rá. Néha annyira nem volt öntudatánál, hogy összetévesztett Lédával, és úgy beszélt hozzám, mintha Léda volnék«.

A Lédától menekülő Ady rögtön a vele egyidős Bertához megy, aki a maga derűsebb, kiegyensúlyozott egyéniségével bizonyára rokonszenves lehetett Adynak. Nála keres otthonosságot, neki őszintén elpanaszolja helyzetét. Ettől kezdve 1912 tavaszáig, az itt zajló végső összecsapásig Berta lakása Ady »napközi otthona«. A Léda mögött háttérbe, szinte Hamupipőke-sorba szoruló Berta ismerve nővére nehéz természetét, s tanúja lévén folytonos összecsapásaiknak, ösztönös vonzalommal és szinte cinkos megértéssel állt Ady pártjára, de természetesen megragadta őt a költő nimbusza s az ember és férfi varázsa is. Lédával szemben érzett elégtétellel büszke is lehetett erre a lényegében zavartalan, bizalmas barátságra, amely fölkelthette Léda féltékenységét is.

A szakítás után egy Adyval való találkozásáról Berta is beszámolt, amikor a költő előzőleg azt kérte tőle, hogy felmehessen hozzá. „A megbeszélt időben el is jött. Előbb folyton csak felőlem érdeklődött: hogy vagyok, hogy élek, mit csinálok? Közben állandóan Léda lovas arcképét nézte, amelyet a párizsi Bois-ban vettek fel. Ady róla is kérdezősködött, majd mesélni kezdett, mennyi nője van, hogy körülveszik, és folyton nógatott: »Kérdezz, kérdezz, mindent elmondok neked«. Én nem kérdeztem semmit. Végre azt mondta: »Azt tudod, hogy Adél írt nekem, és Bécsben látni akart a vonatnál?« »Tudom — mondtam —, csak azt nem tudom, miért nem teljesítetted az óhaját.« Szomorúan felelt: »Nem mertem. Magamtól féltem, mert úgy éreztem, ha meglátom, ismét kezdek élőiről mindent.« Ezzel záródott a kilencéves nagy szerelem. Én is utoljára találkoztam ekkor vele.”