Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

Naplónál vagyok. Sírtam, zokogtam, amikor vonatra ültem, undor, düh és keserűség lepett el, mikor megérkeztem ebbe a pocsék, lehetetlen városba. (...) Nem tudom én itt megszokni, nem tudom én, mi lesz itt velem. Adéltól nem jött egy sor sem. Talán örült is, hogy eljöttem. (...) Nagyon szerencsétlennek érzem magam. Nekem ellenségem az élet”. Meglepő fordulatként közli: „Leszámolok mindennel. Most reggel utazom haza, az anyámmal beszélek, kimegyek Szentpétervárra”. Viszont hamar elveti a barátaival eltervezett honváltó kalandot, alig egy hónap elteltével így tudósítja Bertát: „Otthon voltam alig másfél napig. Úgy örültek nekem, hogy majdnem a szívem szakadt belé. De meg is döbbentek soványodásomon és kétségbeejtő, nyugtalanító neuraszténiámon. A szentpétervári tervvel előálltam, de olyan sírás tört ki, hogy megijedtem, s egyelőre ígéretet tettem: maradok. Lesz, ahogy lesz”.

A következő nyáron Léda hazajött, hosszabb időt töltött Váradon. Ady elébe ment Münchenig, onnan elkísérte Nagyváradig. Sűrű, hajszás vonatozások következtek, júniustól októberig akár hetente többször is ellátogatott a Stern-villába. Szokása szerint a közeli Európa szállóban lakott, onnan öt perc alatt elért Lédáékhoz. A jeles Ady-kutató, Kovalovszky Miklós kinyomozta, hogy „rendszerint a kerti filagóriában dolgozott, írt, s többnyire az asszony is ott volt mellette. A bor ilyenkor ott állott Ady előtt az asztalon. Léda azonban nem ivott”. Berta Dénes Zsófiával megosztott emlékei szerint: „Ady a nyár folyamán le-lejön Váradra, ha nem jöhet, ír, vagy telefonál. Ez a nyár barátságunkban már nem múlt el egészen békésen. Főleg amikor a beígért vasárnapi látogatás helyett utolsó percben telefonjelentés érkezik, hogy nem jöhet, dolga van, és később elbeszéli, hogy a hét végét társaságban Dunavarsányban, Vésziéknél töltötte. Egy alkalommal komoly összetűzés támadt ebből. Nővérem a dunavarsányi kirándulásokkal ugratni kezdte Adyt, mire ő eleinte nevetve vágott vissza, de azután haragra lobbant, és elrohant: azonnal elutazik”. Este viszont levél érkezett a Stern-villába, Brüll Berta kisasszony címére, a szomszédos Európa szállóból. „Édes Bertuskám, gyáva, hitvány neuraszténiás vagyok: az utolsó percben mégiscsak leugrottam a vonatról. Estig most már minden esetre itt kell maradnom, s szeretném, ha pár szót írnál. Nyomorultul, betegül, mint egy döglött kutya, iszonyú nehezen bejövök Nagyváradra. S akkor a legkvalifikálhatatlanabb sértésekhez, kínzásokhoz van szerencsém. Ez igazán túl van minden elviselhető mértéken és módon. Hiszen azért jöttem, s ez az egyetlen helyem, ahol egy kis erősítést és szeretet kapjak”.

Az „erősítést és szeretet” kolduló költő viszont gyakorta viselkedett méltánytalanul éppen azokkal, akiktől érzelmi menedéket remélt. Ugyancsak Kovalovszky Miklós idézi az ismét Párizsba látogató Berta emlékei alapján azt a bizarr epizódot, mely a szeszélyeskedő Ady időnkénti közönnyel elegy modortalanságának a bizonyítéka. Éppen annak a Bertuskának a sérelmére, aki semmivel se érdemelte ki a hántást: „Úgy déltájban érkeztem meg, Diósy várt a pályaudvaron. Adél elébem jött és köszöntött. Emlékszem, hogy Ady a hálószobában ült egy fotőjben, és újságot olvasott. Csak éppen felnézett az újságból, ennyit mondott: »szervusz, öregem« és tovább olvasott, mintha csak egy fél óráig lettem volna távol. Nekem is furcsa volt a dolog, de a nővérem azonnal felpattant, és természetesen összevesztek. Ady ekkor kiment a másik szobába, ott függött a képe, amelyet Czigány

47