Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

Az első két versszak jól ábrázolja az identitásvesztést (Az vagy-é még, aki voltál?), ami az egésznek „elégikus-melankólikus hangnemmel együtt ódái pátoszt sugall” (Németh G., 1984. 286.). De aztán később, a vers harmadik versszakától szembekerül a skizoid állapotot tökéletesen érzékeltető résszel, és a költő - itt, gondolom, eleget téve a közösség általa vélt követelményének — nem a válságállapot további elmélyítését végzi, hanem mintegy kilépve a költői szerepből hangot vált és „a válságállapot feloldására tett utasítást foglal magába, egyfajta közveden nyílt didaxist” (Németh G., 1984. 288.).

Itt tehát Arany azzal vall kudarcot, hogy bár pszichikai ösztöne a bút sugallja, de ő korának művészeterkölcsi kritériumainak (vagyis, ahogy ő gondolta a közösség felé irányuló erkölcsi imperatívuszát) megfelelni akarván, elrontja verset, mert önmaga legbelsőbb pszichikuma ellen fordult. Arany tehát úgy fogta fel korának erkölcsét, „amely szerint a nemzet e tragikus helyzetében a maga tragikus konfliktushelyzetét csak úgy szabad ábrázolni, kifejezni, ha nemcsak e válsághelyzetet s nemcsak annak legyőzésére tett vágyát és erőfeszítését érzékelteti, de egyben konkrétan megfogalmazott tanácsokat s ad a megoldásra, a magatartásra, magának is, másoknak is” (Németh G. 1984. 288-289.).

Másfelől Németh G. Béla kissé túloz, amikor a szubjektív költő iránti lelkesedésében valóban hősies intellektuális erőfeszítéseket tesz arra, hogy — mintegy Babits mellett optálva, és a Gyulai-Riedl-féle epikus költőt szerinte túlértékelő nézeteivel szemben - azt igyekszik kimutatni, hogy Arany, nemcsak a szabadságharc bukása után, hanem már azt megelőzőleg is, európai szinten mozgott, amikor „elégiko-ódai hangnemben” az európai polgárosodás általános, ráadásul sztoikus tendenciáihoz csatlakozott. Különösen az évek, ti még jövendő évek verseinek briliáns elemzésével, a stilisztikai, retorikai és poétikai funkciók kibontásával, rámutatva ritmusképletére, strófaépítésére, mondattanára eljut annak kimutatásáig, hogy miként szakadt meg a gondviselésbe vetett hit, hogy ettől kezdve „az ember gondviselése egyesegyedül önmaga, az életről való eszmélődés középpontjába állította az időt, a záros, az egyszeri, a megismételhetetlen életidőt”(Német G., 1981. 284.), és jutott el a sztoikus erkölcsiségig. Itt azonban szerintünk Németh G.-t megtévesztik a német költészethez fűződő vonzalmai. De hadd ismételjük meg: már 1857-ben megjelent a modern kötészet atyjának, Baudelaire-nek a Romlás virágai, s azokhoz a démonokkal (ld. pl. a Sátán litániáját) mutatja a valódi modern költő vívódásait, amihez képest Arany egy vagy két korszakkal van elmaradva, legalább is a „korérzés” tekintetében. De hol van Budapest szellemi élete a párizsi izgalmakhoz képest?

De e mellett az alkotáslélektani és erkölcsi dilemma mellett Németh G. felfedez egy másik kollíziót is, de ennek nem juttat jelentőséget. Ez pedig a lírikus és epikus Arany kettőssége. Arany, nem kétséges, magát epikában érezte igazán otthon. Ha tetszik: objektív költő szeretett volna lenni. Mint 1856-ban panaszosan írja az Elegyes költemények előszavában: „így lettem én, hajlamom, munkaösztönöm dacára, szubjektív költő...” Tekintsük bár a Nagyidai cigányokat (mint Németh László), vagy akár a Bolond Istókot (megint csak Németh László), vagy akár a Toldit vagy Toldi estéjét (mint Lukács György /ld. Lukács, 1970.), vagy a Toldi szerelmét(mint Rónay György, vagy Babits Mihály) a legnagyobbnak, mégis a szubjektív és objektív költő szintézisének a balladák tekinthetők. Mert mint Greguss megfogalmazta: a ballada tragédia dalban elbeszélve, és ebben benne van a szubjektív költő, meg az objektív (elbeszélve) és benne van a drámaiság is.

35