Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

Ugyanis szerintem a ballada Arany művészetében a közvetítő középet alkotja a nagy epikai és a szubjektív költészete között. A közvetítő közép pedig a különösség státusában van az egyedi és az általános között, ha általánosságnak vesszük a Toldikat és a Buda halálát és egyedinek pedig mondjuk a Tölgyek alatt-ot. A különös pedig a ballada, és ha van egy szemernyi igazsága Lukácsnak, akkor a különös magába olvasztja az általánost is meg az egyedit is. És tényleg: Aranynak már életében és mindenki által elismerten a legnagyobb sikere a balladáknak volt, mert itt tudta tökéletes szintézisbe hozni szubjektív és objektív költőiségét.

De térjünk vissza Németh Lászlóhoz, s elemezzük e pontokat. Ami az elsőt illeti (az írás előttiséget), illetve a negyedik pontot, az írás előtti beszélőt - nos, ez meggondolkoztató. Vajon mi takar ezzel mondani Németh? Mit jelent ez az írás előtti beszéd?

Talán nem tévedünk, hogy itt Németh felfedezi azt, amit a fenomenológia keres: a tapasztalat előtti eredeti tapasztalatot, vagy lényegszemléletet. Visszatalálni a fogalmakon túl valami eredetihez, amit még nem torzított el a rárakódott fogalmi háló. Hagyjuk el a már készen kapott elméleteket, és menjünk vissza az eredeti tapasztalathoz. Nem véletlen, hogy Heidegger ezt az egész fordulatot radikalizálva vissza akarja vinni a filozófiát a fogalom előtti korhoz, a Szókratész előttihez. Attól kezdve a metafizikai gondolkodás elfelejtette a Létet — tanítja. De mi ennek egy még radikálisabb fordulatát akarjuk képviselni: visszamenni a nyelv előttihez, ami tudjuk teljes ellentétben áll a francia strukturalizmus törekvésével, akik mindent a nyelven keresztül akarnak értelmezni. Mi e helyett a szófián tudás Polányi Mihály által konstruált fogalmához folyamodunk, és azt állítjuk: a szófián vagy hallgatólagos dimenzióból származik minden eredetiség, sőt tágabban minden tudás. „Többet tudunk, mint amit el tudunk mondani” — hangzik e tudáselmélet rövid szentenciája. Ez nem azonos a tudatalattival, mert e szerint minden tudásban van kettősség. Van ugyanis a fókuszált vagy explicit tudás, s a van a szubszidiárius, vagy a hallgatólagos tudás. Például a zongorista miközben fókuszált tudással csügg a zenei mű mondanivalóján, közben - noha nem figyel rá — ugyanúgy tud arról, hogy újait hogyan mozgassa, noha ennek nincs világos tudatában. De ha elfordítja fókuszált figyelmét a zenei mondanivalóról, és elkezd a kezére koncentrálni, mint mikor kezdte tanulni a zeneművet, szétesik az alkotás, de közben ő jobban kigyakorolja ezt vagy azt az ütemet, vagy hangsort, akkor is megvan a kettős tudás. Mert ugyanis, miközben fókuszál figyelmével a kottára, vagy az újaira, közben bár arra külön nem figyel, de tudja pl. mozgatni a szemét, vagy mozgatni úja izmait. De ilyen szerkezetű bármilyen felfedezés is. A felfedező koncentrál egy általa csak sejtett valóságra (pl. Kopernikusz a heliocentrikus rendszerre), és közben úgy mozgósítja minden tudást, mint a zongorista hallgatólagosan a keze tudását. Amikor aztán felfedezi azt, amit keresett bacchantikus mámorba esik, mint Püthagorász, és a megvilágosodásában ő maga sem tudja pontosan felidézni, hogy miből is jött rá a nagy felfedezésre. Vagyis: hallgatólagos tudás a kezdete minden nagy felfedezésnek.

De ez minden tudásra áll, és Németh László nyilván mást is ki akart fejezni ezzel a hallgatólagos, írás előtti nyelvvel. Azt mondhatnánk, ő ennek a hallgatólagos dimenziónak a — hogy egy skolasztikus fogalommal éljünk — quidditását, a mi(némű)ségét keresi. O azt mondja, hogy Aranyban van egy mélyebb réteg: „Verseinek atmoszférája mennyivel sűrűbb, nyugtalanabb, mint versének gondolatai”, egyes versei, mint pl. az V. László, vagy az

36