Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

megcsonkul, amit ily határozottsággal nem mertek levonni. Aki tehát elfogadta ezeket a félelmeket, azaz túlontúl félt a Habsburgok hatalmától meg a nemzetiségek elszakadási szándékától. „Aki pedig e félelmeket elfogadta kiindulási alapnak, annak számára hibátlan logikával levezetődött az, hogy ismerje el a kiegyezésben megvalósult szerkezetet alkotmányosságnak, holott nem volt az, függetlenségnek, holott nem volt az, és a történeti Magyarország biztonságos meglétének, holott nem volt az” (Bibó, 589.). Igaz, hogy itt Bibó a Kiegyezésről beszél, de az ezt megelőző időszakban már készülődött mindez, és Arany a Szondi két apródjában, még a Bibó-i követelményeknek megfelelően hív fel a független Magyarország megvédésére: ő még hü a ’48-as forradalmi követelményeihez. Mert ami a realitásban lemaradás, és következetlenség, az a költészetben még igaz lehet. Vagyis: nem a való, hanem annak égi mása. A valóság igazsága más, mint a költői igazság. És Németh László arról beszél idézett művében, hogy az öreg Arany a „legdúltabb és belül soha ki nem egyező költő”, aki „írásaiban egy bölcs öreg úr álarcát kezdi maga elé tartani” (Németh, 1975. 577.). Ami pedig a Kiegyezés bibói megítélését illeti, arról Németh G. Béla mutatja ki joggal, hogy itt Bibó nem szabadult meg „Németh László profetikus indulatiságától” (Németh G. 1996. 74.).

Visszatérve Németh Lászlóhoz, figyeljük meg: 1. felfedezi azt az „írás előtti” tömörséget a szövegében, 2. ami a népköltészet és népmondások sajátja, ami a szavak görcsös egymásba kapaszkodása jellemez, mélyben fekvő gócok körül kavarog örvényesen, ami valami mélyrétegből tör elő, 3. s ami előtör: maga a szépség, vagyis a forma, a forma mégpedig abban a mélyebb értelemben /ahogy Arany maga meghatározta, teljesen a Hegeli dialektika mélységében (tudniillik, amikor a forma maga tartalom): „Forma - nem jambus és trocheus — hanem ama belső forma, mely a tárggyal csaknem azonos...Ezt a valamit megfogni, magyar viszonyok közt reprodukálni vala törekvésem”/ (Keresztury, 139.), s végül, 4. van egy szándéktalan fogalmazó, egy olyasvalaki, aki írás előtt beszél: hangtalanul. Ahogy később írja: felejtsük el a tankönyvek Aranyát, és „figyeljünk költői természete önkéntelen vallomásaira, és egyszerre messze vetődünk az Arany-Gyulai iskola, az Akadémia s a Szent István-rend Aranyától” (Németh, 1975. 566.) meg, hogy Arany „megálmodja képeit, s van bennük valami logikával meg nem fogható, amelyhez maga sem tudja, hogyan juthatott” (Németh, 568.). Majd ezt mindjárt folytatjuk, de előbb nézzünk meg valamit az Arany historiográfiából.

Egészen más szempontból vesz észre kettősséget Aranyban Németh G. Béla. O az erkölcsi akarat és pszichikai ösztön kollízióját látja megfogalmazódni Aranyban. „Az az ember, aki olyan erkölcsi normák szerint kíván élni, cselekedni, alkotni, amelyeket egy közösség történeti fejlődése szükségleteinek számbavétele nyomán vélt megformálni és kitűzni, gyakran kerülhet saját pszichikumával ellentétbe, rejtett küzdelembe vagy éppen nyílt harcba. Fenyeget ilyenkor mindig az a veszély, hogy az erkölcsi akarat és pszichikai ösztön összeütközése darabokra töri, szétporlasztja, schizoiddá betegíti az egyéniséget, a személyiséget” (Német G., 1984. 278.). Ez vezethet elmagányosodáshoz, mivel elveszíti a személy annak a világnak a segítségét, amelyhez tartozik, s kívül rekedtség, kitaszítottság, elveszettség lesz úrrá rajta, amelyből vagy agresszivitással vagy önmaga ellen fordulással igyekszik „segíteni”. Erre a konfliktushelyzetre egyik példája a Balzsamcsepp című vers.

34