Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Szatmári szerzők
le az éhes falka tagjai, nincs kegyelem, az erősek diadalmaskodnak, a betegek és sérültek alul maradnak az egyenlődén küzdelemben. Hamvadó tűz parazsa melegíti gémberedett oldalamat, kitartóan közeledik a könyörtelen éjszaka. A fagyos erdő fái alatta a halál csendje vesz körül. Mozdulatlanul magasodnak fölém az egyenes törzsek, suttogva imádkozom. Földön túli nyugalom áraszt el, maradandó fogalmak elemévé válva szemlélődöm. Közönyösen fogadom az erősödő széllökést, süvítésében komoly kérdésre keresem a választ, ágról leváló jégcsap zuhanását figyelve, megismerhetetien dolgok lényegén, az örökkévalóság jelentésén töprengek. Féltve őrzött titkok kimondhatatlan igazsága foglalkoztat, elvont jelentések, melyek között képtelen vagyok eligazodni. Korszakokat élve át, feledettnek hitt dallamok idéződnek, melyeket anyámtól tanultam. A süvítő szél hangjára összpontosítva hívó szót vélek hallani, mintha őseim szólítanának. Már nem is tűnik annyira távolinak az otthon meghittsége. Észrevétlenül válók alkalmassá a jövő megsejtésére, váratlanul cikázik át rajtam a felismerés, hogy ezen az éjszakán kell megtörténnie mindannak, ami álmomban rég beteljesedett. Ésszerű megoldásnak tűnik, melyen mindkét fél nyer. Túl hosszú ideje vagyok elzárva a lehetőségtől, egy szánra kötözve tengetem napjaimat; belefáradtam a fölöttem suhanó ágak bámulásába, nem látom értelmét a folytatásnak, sérülten soha nem végzem el kitűzött feladatomat. Bénultan csak terhére vagyok a csapatnak, hátráltatom a haladást. Utólag társaim is helyeselnék döntésemet. Az ágak nyöszörgését hallgatva olyan egyszerűnek tűnik a megoldás, csak meg kell oldanom a prémeket összetartó szíjakat. Kitakarózva előbb a lábam dermed meg, majd a kezem válik érzéketlenné, aztán a hangom halkul suttogóvá. Akadozó leheletem az élénkülő széllel együtt távozik. Nyomasztó hatások eredetéről, a sötétben osonó élet végtelen vadságáról képzelgek. Hangokat vélek hallani, a mozgás előhírnökét a mozdulatlan hóbuckák között. Figyelmeztető reccsenések hasítanak a csendbe, ágak billennek meg, tömörré fagyott hó zuhan a szánok közé. Társaim szuszogását hallgatom, aztán a kutyák mocorgására terelődik a figyelmem. Veszélyt szimatolva húzódnak közelebb egymáshoz, dühös morgássá válik a nyüszítés. Homály takarja az osonó árnyakat, jól ismert, hosszasan elnyújtott vonítások törik meg az éjszaka csendjét. Fák között suhanó szürke foltokat, parázsló szemeket, villanó tekinteteket látok. Prédára leselkedő farkasok gyülekeznek a tábor körül, véres agyaraikat csattogtatva közelednek. Figyelmeztetni szeretném álomba zuhant társaimat, sajnos hang nélkül mozdul a szám. Fegyveremet elsütve riasztom a tábort. Elgyötört emberek ébredeznek, kábultan merednek egymásra; hó csikordul, kutyák vonítása keveredik a farkasok üvöltésével; társaim ebben a hangzavarban ismerik fel a váratlan lehetőséget, egyesek a tüzet élesztik, mások a támadó falkára vetik magukat. Puskák dörrennek, golyók süvítenek a felbolydult éjszakában. Sérült vadak vonítnak, harcias kutyák vért szimatolva tépik kopott hámjaikat. Senki nem fekszik vissza, tűzifát hasogatnak, farkastetemet nyúznak, véres húst darabolnak a gyengeségtől szédelgő férfiak; ha igyekeznek, reggelre frissen főtt leves gőzölög a kormos bográcsokban. A vackaikban türelmesen várakozó kutyák sem maradnak éhesek. Érzem, hogy eljött az idő, elérkezett a pillanat, a saját félelmemnél bölcsebb igazságok kényszerítenek cselekvésre, szólítanak ígéretem betartására. Egyenként húzom le és dobom messze prémes kesztyűimet. Először a kezem dermed meg, enyhe bizsergést érzek 29
