Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Szatmári szerzők
séges vacsoránkat; vibráló csillagokat figyelve eszünkbe se jutott, hogy egyszer elfogynak kimeríthetetlennek vélt tartalékaink. Tapasztaltnak hitt, a körülményeket ismerő vezetőnk se figyelmeztetett bennünket a pazarlás veszélyeire. Már a bőség idején tudtam, hogy valami baj van velem, a gyaloglás során indokoladanul gyorsan fáradtam el. Hajtás közben különös dermedtséget éreztem a tagjaimban, megtörtént, hogy négykézláb vonszoltam magamat a tűz közelébe, ahol a melegtől bódultán töprengtem betegségem okain... Egymás után lassítanak le a csoportok, a fáradt kutyák hang nélkül nyúlnak el a puha hóban. Magas part alatt torpan meg a menet, hiába erőlködnek a férfiak, a meredek lejtőn állandóan visszacsúsznak a szánok. Hosszú szíjak pattognak a legyengült állatok fölött, izmaikat feszítve erőlködnek a sovány ebek, aztán kimerülve rogynak a kövek közé, nyögve fordulnak az oldalukra, nyüszítve adják meg magukat. A nap korán süllyed a déli látóhatár alá, pillanatok alatt alkonyodik, ér véget az átmeneti világosság. A félhomályban egyre hidegebb van, és iszonyúan nyomasztó a csend. Befagyott folyó mellett haladunk, a lapos mederben kövek által tarkított szigetek követik egymást. Táborozásra alkalmas helyet keresve kutatjuk át a sziklás partot. Tompán reccsen a hó, fenyőerdő sűrűjében tűnik el a buckák között kanyargó ösvény. Váratlanul szűnik meg a lendület, még a szél sem fúj, csenevész bokrok vesznek körül bennünket; semmi nem mozdul, a vastag prémek ellenére csontomig hatol a hideg. Magas fenyő mellett állunk meg, hegyes jégkristályok hullnak az ágakról, lepik el szakállas arcomat. Rétegződő sötétségben várakozunk, fülüket hegyezve szimatolnak a kutyák, parancsszavak hiánya jelzi a helyzet fonákságát. Vezetőnk körül gyülekeznek a társaim, a bennszülött férfi lehajtott fejjel ismeri el, hogy a frissen hullott hóban elvétette az útirányt, eltévedtünk. A tavaszi áradás gallyakat hordott a parti bokrok közé, a felgyűlt törmelékből könnyen gyújtanak tüzet. Fejszével támadnak a hóban heverő korhadt fatörzsekre, fagyos tuskóba mélyed a kéken erezett acél. Agak reccsennek, hangos lihegés kíséri a lendületes mozdulatokat. Tisztára sepert, kövekkel körberakott mélyedésben kavarog a füst; pattogva ég a tűz, meleget ígérnek a magasba csapó lángok. A kutyák szemében áhitatos sóvárgás villan a tűz csiholói iránt. Ösztönösen tisztelik az embert, őseiktől örökölték a hasznos ismeretet. Barátaim a parázs közelébe tolják a szánomat, viccelődve bátorítanak; szorgos kezek, a szél felőli oldalon állítják fel a sűrű szövésű ponyvát, ami visszatartja az illanó meleget. Mindenki alszik, prémekbe burkolózott társaim egyenletesen lélegeznek. A kutyák lyukat ásnak a hóba, testükkel melegítik fel az üreget. A hidegben egyre közelebb lopakodik a hold, az ezüstös fényben kísértetiessé nyúlnak az árnyak. Sisteregve alszik ki a jégre guruló parázs, amikor az utolsó hasáb is elhamvad, erőre kap a fagy. Az élet addig tart, amíg vörösen izzanak a tuskók. Táplálni kellene a tüzet, álomba zuhanva, bénultan alszanak a társaim, figyelmeztető szavaimra senki nem moccan. Iszonyúan fázom, a jégzajlás idejéről képzelgek, tavaszi délutánokról, amikor a ferde fénypászmákban, jelentősen enyhül a szél ereje. Nyüszítő kutyák hangja töri meg a csendet, bizonytalan árnyak kúsznak a szilárddá kérgesedéit havon. Hamuréteg alatt izzó parázs közelébe vonszolják magukat a fáradtságtól kimerült ebek, üvöltve vonítják sérelmeiket. Senki nem ébred meg, elmaradnak az erélyes, rendreutasító szavak. Mozgolódás támad a fák között, a sötétben egymást rohanják 28
