Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Szatmári szerzők

Egyre tisztuló derengés csalóka körvonalát figyeltem. Halvány láng lobbant a fák fölött, úszott át az égen, egyre erősebbé vált a ragyogás, a bíbor színeiben játszott a domború boltozaton szétterülő izzás. Váratlanul fakult el a fényözön, sápadtak el a színek; csak a szikrázó jég apró tüskéi villogtak a ferde fényben. Nevemet kiabáló homályos alakzatok közeledtek felém. Szavaikból derült ki az igazság, amit eleve sejtettem: valamelyik társam sebesített meg, az üldözött szarvassal tévesztette össze a vízmosásban görnyedő alakomat.

Végtelenül távolinak tűnik a múlt, eseményei egy másik élethez tartoznak, melyeket mintha évszázadokkal korábban éltem volna át. Tengerről érkező fehér emberek voltunk, a felsőbb rendű faj tanult képviselői, akik feladatul tűzték maguk elé, hogy meghódítsák és leigázzák a kíméletlen északot. Tó partján álló kikötőben vásároltuk csónakjainkat, lisztet, babot, szárított húst tartalmazó zsákok alatt görnyedeztünk. Vízhatlan sátorponyváról, vastag falú dobkályháról és fegyvereinkbe való töltényekről sem feledkeztünk meg. Határtalan önteltségünkben elhittük, hogy tökéletesen felkészültünk, egyetlen részlet sem kerülte el a figyelmünket. Indulásunk napján tiszta volt az idő, áttetsző fátyol fedte a folyóvölgyet, homály derengett a víz fölött. Szabadon fújt az északi szél, fehér tarajú hullámok futottak versenyt vitorlás dereglyéinkkel, a fedélzeten állva figyeltük a távolodó partot. Páracseppek csillantak bozontos szakállunkon, fehéren villanó, egészséges fogakkal nevettünk az erősödő szélbe. Hívó hangoknak engedelmeskedve kanyargó folyókon eveztünk, bizonytalan mendemondák alapján összeállított térképek jeleit követtük. Képzelőerőnk hajtott bennünket, a saját esendőségünkkel soha nem foglalkoztunk, hasonló fogalmak véletlenül se jutottak el a tudatunkig. Figyelmeztető szavakra fölényesen legyintettünk. Tudtunk a veszélyről, de aggodalmainknál erősebbnek bizonyult a remény. Túl magabiztosak voltunk, töretlenül hittünk a fehér ember találékonyságában.

Ismeretlen vidékek ígérete csalogatott bennünket a sziklák között fakadó forrás, a sejtelmesen csillanó arany felé. Gazdagságról, jólétről, győzelmek sorozatáról képzelegtünk. Az egyre halványuló nap észrevétlenül lendült túl a nyári napfordulón, ismeretlen vidék ígérete csalogatott bennünket. Titokzatos, távolban kígyózó ösvény várt ránk, hogy folytassuk utunkat a szürke égbolt alatt. A lehetőség egyre északabbra villant, az örök jég birodalma felé tartottunk. Eldugott kikötőben, áron alul adtuk el csónakjainkat, a kapott pénzből töltöttük fel tartalékainkat, vásároltunk szánokat és hideghez szokott vastag bundájú kutyákat. Ostorainkat csattogtatva indultunk a meredek falú völgyek irányába, ahol visszhang ismételte kurjantásainkat. Néha nyomokra, a keményre fagyott hóba karcolt jelekre bukkantunk, megnyugtatott bennünket a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, mások is használják az ösvényt. Jégréteg alatt szunnyadó folyó vonalát követtük, fehéren villanó ismeretlenben vándoroltunk, kanyargó ösvényeken hajtottuk kutyáinkat; nyikorogva haladtak a szánok, szélben hajladozó erdők zúgása nyelte el kiáltásainkat.

Észrevétlenül változott meg az időjárás, egyre fagyosabb éjszakák váltották a hideg nappalokat. Jégréteg képződött a bográcsban maradt ételen, csípőssé váltak a hajnalok. Végtelen hótenger terült el előttünk, ferde síkja az ismeretlenbe veszett. Szeles völgyekben legyengült emberek hullái hevertek az ösvény mellett, kezdetleges kőrakások alá temettük a merevvé fagyott testeket. Északnak tartva férfias kalandként fogtuk fel a kegyetlen tél kihívásait. Szálfaerdő biztosította a fát, esténként hatalmas tábortüzeket ültünk körül. A folyó jegébe vágott lékből mertük a tiszta vizet, meredek sziklák oltalmában főztük bő-27