Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Szatmári szerzők

Egyre tisztuló derengés csalóka körvonalát figyeltem. Halvány láng lobbant a fák fölött, úszott át az égen, egyre erősebbé vált a ragyogás, a bíbor színeiben játszott a domború boltozaton szétterülő izzás. Váratlanul fakult el a fényözön, sápadtak el a színek; csak a szikrázó jég apró tüskéi villogtak a ferde fényben. Nevemet kiabáló homályos alakzatok közeledtek felém. Szavaikból derült ki az igazság, amit eleve sejtettem: valamelyik társam sebesített meg, az üldözött szarvassal tévesztette össze a vízmosásban görnyedő alakomat. Végtelenül távolinak tűnik a múlt, eseményei egy másik élethez tartoznak, melyeket mintha évszázadokkal korábban éltem volna át. Tengerről érkező fehér emberek voltunk, a felsőbb rendű faj tanult képviselői, akik feladatul tűzték maguk elé, hogy meghódítsák és leigázzák a kíméletlen északot. Tó partján álló kikötőben vásároltuk csónakjainkat, lisztet, babot, szárított húst tartalmazó zsákok alatt görnyedeztünk. Vízhatlan sátorponyváról, vastag falú dobkályháról és fegyvereinkbe való töltényekről sem feledkeztünk meg. Ha­tártalan önteltségünkben elhittük, hogy tökéletesen felkészültünk, egyetlen részlet sem kerülte el a figyelmünket. Indulásunk napján tiszta volt az idő, áttetsző fátyol fedte a folyó­völgyet, homály derengett a víz fölött. Szabadon fújt az északi szél, fehér tarajú hullámok futottak versenyt vitorlás dereglyéinkkel, a fedélzeten állva figyeltük a távolodó partot. Pá­­racseppek csillantak bozontos szakállunkon, fehéren villanó, egészséges fogakkal nevet­tünk az erősödő szélbe. Hívó hangoknak engedelmeskedve kanyargó folyókon eveztünk, bizonytalan mendemondák alapján összeállított térképek jeleit követtük. Képzelőerőnk hajtott bennünket, a saját esendőségünkkel soha nem foglalkoztunk, hasonló fogalmak véletlenül se jutottak el a tudatunkig. Figyelmeztető szavakra fölényesen legyintettünk. Tudtunk a veszélyről, de aggodalmainknál erősebbnek bizonyult a remény. Túl magabiz­tosak voltunk, töretlenül hittünk a fehér ember találékonyságában. Ismeretlen vidékek ígérete csalogatott bennünket a sziklák között fakadó forrás, a sejtelmesen csillanó arany felé. Gazdagságról, jólétről, győzelmek sorozatáról képzeleg­­tünk. Az egyre halványuló nap észrevétlenül lendült túl a nyári napfordulón, ismeretlen vidék ígérete csalogatott bennünket. Titokzatos, távolban kígyózó ösvény várt ránk, hogy folytassuk utunkat a szürke égbolt alatt. A lehetőség egyre északabbra villant, az örök jég birodalma felé tartottunk. Eldugott kikötőben, áron alul adtuk el csónakjainkat, a kapott pénzből töltöttük fel tartalékainkat, vásároltunk szánokat és hideghez szokott vastag bun­dájú kutyákat. Ostorainkat csattogtatva indultunk a meredek falú völgyek irányába, ahol visszhang ismételte kurjantásainkat. Néha nyomokra, a keményre fagyott hóba karcolt jelekre bukkantunk, megnyugtatott bennünket a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, mások is használják az ösvényt. Jégréteg alatt szunnyadó folyó vonalát követtük, fehéren villanó ismeretlenben vándoroltunk, kanyargó ösvényeken hajtottuk kutyáinkat; nyikorogva ha­ladtak a szánok, szélben hajladozó erdők zúgása nyelte el kiáltásainkat. Észrevétlenül változott meg az időjárás, egyre fagyosabb éjszakák váltották a hideg nappalokat. Jégréteg képződött a bográcsban maradt ételen, csípőssé váltak a hajnalok. Végtelen hótenger terült el előttünk, ferde síkja az ismeretlenbe veszett. Szeles völgyekben legyengült emberek hullái hevertek az ösvény mellett, kezdetleges kőrakások alá temettük a merevvé fagyott testeket. Északnak tartva férfias kalandként fogtuk fel a kegyetlen tél kihívásait. Szálfaerdő biztosította a fát, esténként hatalmas tábortüzeket ültünk körül. A folyó jegébe vágott lékből mertük a tiszta vizet, meredek sziklák oltalmában főztük bő-27

Next

/
Thumbnails
Contents