Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Szatmári szerzők
Néhol korhadt fatörzsek torlaszolják az ösvényt, lapos patakmederbe ereszkedünk, hogy tompán reccsenő jégrétegen haladjunk. Támadástól tartanak a kutyák, kelletlenül, behúzott farokkal feszülnek a hámoknak. Megélénkül a szél, partról sodort finom porhó lepi be az előttünk haladó szántalpak barázdáit. Bár egyetlen felhő sincs az égen, nyomát se látjuk a napnak. Déltájban van a legvilágosabb, kivirul a látóhatár, tisztán látszanak a távolban kéklő hegyek. Kövekből rakott sírok mellett haladunk el, földbe vájt gödrök zárják magukba a kimerültségben elhunyt vándorok titkait. Elfeledett sorsok, jéggé fagyott kalandorok szellemei kísértenek a fák között, sugallatokkal zaklatnak, az északi világ kíméletlenségéről mesélnek, a jövő titkait suttogják a fülembe. Ártatlan áldozat történetét sugallják, alattomos veszélyre, véledenszerű balesetre figyelmeztetnek. Túl későn szólnak, viszolyogva riadok nyirkos érintésüktől. Prémekbe burkolva, ágakból font kezdedeges kasban pihenek, hóval borított fák koronáit bámulva hallgatom a szántalpak csikorgását. Elégededen kutya mordul a sor elején, a felhőtlen ég alatt ismételten meglep a hangok tiszta csengése. A pofacsontom és az orrom hegye fázik, érzékedenné válik az arcom. Puha prémet húzok a szemem elé, leheletem megfagyott párája finom porként ülepszik a takarómra. A lerakódásból áttetsző jégréteg képződik, ami folyamatosan vastagszik. Egyujjas kesztyű védi a kezemet, mégis érzem a fagyás jeleit, állandóan zsibbad a kézfejem. A vastag prémek között is átjár a hideg, a lábamat egyáltalán nem tudom mozgatni. A száraz gyapjú zoknik ellenére, talán rég megfagytak az ujjaim. Karjaimat mozgatva, oldalamat csapkodva élénkítem lelassult vérkeringésemet. Lapos hóbuckák között kanyarog az ösvény, hosszasan billegnek a megérintett ágak, csillámló fenyőtűk remegnek a ferde fénypászmákban; néha sárga sávok ragyogják be az eget. Kitakart arccal élvezem a gyorsan illanó sugarak melegét, a simogató fuvallatot, ami az enyhülés közeledtét ígéri. Meredek falú völgyben haladunk, frissen hullott hó nehezíti a haladást, örök panaszaikat nyögik az eresztékek, pattanásig feszülnek a hámok, az éhségtől legyengült kutyák nyüszítve vonszolják magukat. Iszonyúan fáj a gyomrom, fokozatosan erősödnek az éhség görcsei. Események idézése közben furcsa ötleteim támadnak, gyötrelmes gondolatok kínoznak. Felesleges kérdéseket teszek fel, felfoghatadan részletek sokaságát képzelem a valóság mögé. Szunnyadó emlékek mozdulatlan terhe nyomaszt, kinyilatkoztatott igazságok jelentésén rágódom, előérzetek önkívületében képzelgek a végzetes eseményről. Lemondóan ismerem el, hogy régi bűnök megtorlásaként történt meg velem a baleset. Szomorú mozzanata az életnek, zavaros körülményeit senki nem érti... Titokzatos sugallatoknak engedelmeskedve, magányosan kóborló szarvas nyomát követtem a vízmosás partján sorakozó bokrok között. Különös várakozás remegett a levegőben, halk neszekre figyeltem, melyek időlegesen abbamaradó dobogásként hatottak. Köves mederbe ereszkedve vékony jégrétegen csúsztam meg, fagyos ágakba kapaszkodva nyertem vissza egyensúlyomat. Fenyegető veszélyre figyelmeztettek az előjelek, komor előérzet járt át. Maradnom kellett volna, a siker ígérete hajtott tovább. Talán a szeszélyesen kanyargó nyomok vezettek társam fegyvere elé. Törött ágak vizsgálása közben ért a lövés, eltévedt golyó sebesített meg. Hóval borított, mozduladan ágak alatt rogytam a keményre fagyott kéregre, a hátamon fekve még sokáig hallottam a dörrenés ismétlődő visszhangját. 26
