Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Szatmári szerzők
PINTEA LÁSZLÓ Mert mindennek eljön az ideje Pintea László 1956-ban született Szatmárnémetiben. Prózaíró. Szülővárosában él. Könyörtelenül hideg a hajnal, társaim gémberedett tagokkal bújnak elő a vastag prémek alól, a füstölgő parázs körül gyülekezik az álmos társaság. Indián vezetőnk határozza meg a napi teendőket, keveset beszél, rég megszokta a szavak hiábavalóságát. Egyezményes jeleket használva, némán utasít. A kutyák óvatosan húzódnak a lobogó lángok köré, hamar átjárja őket a meleg; sóvárogva sandítanak az üres bográcsokra. Kimerült férfiak botladoznak a hóban, az éjszaka újabb ráncok jelentek meg a hidegtől barnára mart arcokon. Fenyegető torokhangon nógatják az éhségtől elgyengült, beteg kutyákat. A szenvedés a felismerhetetlenségig torzítja őket, soványak és sápadtak, vérző ínyükből egymás után hullnak ki odvas fogaik. Hiheteden rémálomnak tűnik a valóság, az életükért rettegnek, hosszú ideje élnek együtt a fagyhalál gondolatával. Tegnap vadászatra indult a társaság, sajnos a hideg miatt minden vad elkerülte a vidéket. Este üres kézzel, holtfáradtan vánszorogtak vissza a táborba, az éhes kutyák üvöltése és a tüzek alacsonyan kavargó füstje jelezte a helyes irányt. Éjszaka elviselhetedenné hűlt a levegő, nyomasztóan hatott a jeges mozduladanság. Hajnal felé fatörzsek reccsenése hasított a tömör csendbe, magasból zuhanó ágak törték darabokra a dermedt világot, pattogó hangok rémítettek. Didergő férfiak ponyvázzák le a prémeket, húzzák szorosra a szarvasbőr-hevedereket. Kevés élelmünket vásznakba göngyölve rejtik biztonságos helyre, hamarosan elérkezik a pillanat, amikor egymásban sem bíznak többé. Erélyes parancsszavak hangzanak, kesztyűbe bújtatott kezek remegő mozdulattal törik ki a jégbe fagyott szántalpakat. Korbács csattan az elégedetlen kutyák fölött, sovány ebek, szűkölve lapulnak a hóba, majd kétségbeesetten feszülnek a hámnak, hogy egymás nyomába lépve kanyarodjanak a keskeny ösvényre. Szánok siklanak tova a kísérteúes csendben, mozduladan, fehér dombok között tartjuk a gyűrött térképen kijelölt irányt. Hatalmas íveket ír le a folyó, lapos földnyelven vágunk át, meredek falú vízmosásokon kapaszkodunk fel, éles kövek nehezítik a járást. Sűrű erdő mélyén, magas hóban kanyarog az út, görbe törzsű fák görnyedeznek az ágakra fagyott jég súlya alatt. 25
