Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
Megállóit, oldalt hátra hajtotta a fejét és finom fülcimpáin megrezzentek türkizes arany karikafüggői. De nem nézett reám. Könnyen vonaglottak a vállai és hideg, bágyadt szemeinek mélyén - egy pillanatra csak - megcsillant egy ibolyaszínű sugár. Megremegtem, mintha felvillanó lidérctüzet láttam volna.- Grófkisasszony - mondottam -, azért jöttem ide, hogy tőled egy csókot kapjak és arra kérlek, nézz a szemeimbe. Lassan lehajtotta a fejét és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e pillanatban egészen feketék voltak némi kékes árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatott a szívembe és mint lassú borzongás végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: nem lehet.- Grófkisasszony - mondottam te mindent tudsz, amit akarsz, mert a némaság mindentudókká teszi a nőket és azt is tudod, hogy csak miattad jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem és hogy miattad fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat és önts egy csepp illatos olajat a homlokomra. Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld hideg színekben régi szomorúságokat tükröztek vissza és karcsú szép vállaival előrehajolt. Azután kikeresett a szoknyája zsebéből egy kis kristály-fiolát. Fehér hosszú ujjait megnedvesítette és a homlokomat megkente az illatos olajjal.- Jól ismersz engem, grófkisasszony? - kérdeztem. Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.- Szeretni fogsz? Újra bólintott és mosolyogtak az ajkai.- Hazugság - mondottam neki -, hiszen te nem tudsz szeretni. Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld selyemfátyolát és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna, tovább ment. Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam és gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt. A napsugarak utolsó rezzenései is eltűntek már a horizontról, az ég mély, szédítő-nyugalmú topázkék színnel borult rá a földre. A hold még nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt már fenn ragyogott és az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra, amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz partján a folyás irányában. Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét és hanyatt feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok mese, amely benne lakik, utánam küldötte tündéri muzsikáló hangjait. Üvegfuvolák csengtek és mélyhangú varázshegedűk szóltak. Mintha csak leányok és fiúk szívei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmóniákban. Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát és magamra terítettem, mint egy halotti leplet.- Hosszú lesz az utazás és álomnélküli - mondottam magamban -, de most már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait! Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem s amelyet mindörökre elhagytam. Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismereden félelmes partok között utaztam. Ma-128
